Négy évtized alatt több ezer beteg gyereket gyógyított meg. Békés megyéből jött, de már régóta szegedinek érzi magát. Azt vallja, léteznek csodák, ezért soha sem szabad feladni a küzdelmet, ha egy kis életről van szó. Ma már egykori betegeinek unokáit is gyógyítja. Szeged új díszpolgára Katona Márta gyermekgyógyász professzor.

– Nagyon meglepődött, amikor megtudta, hogy díszpolgár lett?

– Hatalmas meglepetés volt, nem is számítottam ilyen fantasztikus elismerésre. Nagyon szeretem ezt a várost, ezer szállal kötődök hozzá. Szeged díszpolgárának lenni kivételes megtiszteltetés.

– A gyermekklinikáról már a harmadik díszpolgár!

– Az elmúlt huszonöt évben, két professzor elődöm, Boda Domokos és Pintér Sándor is kiérdemelte ezt a megtiszteltetést.

Jó érzés tudni, hogy a gyermekgyógyászok munkáját ilyen megbecsülés övezi Szegeden.

– Negyvennégy éve gyógyít a szegedi klinikán. Ez az első és egyetlen munkahelye. Miért választotta egy szép, de nehéz pályát?

– Családi indíttatásra. Édesapám gyerekorvos volt Szolnokon, a nővérem is az volt, ebben a légkörben nőttem fel. Számomra ez nem is volt kérdés. Már az egyetemen találkoztam olyan kiváló orvosprofesszorokkal, akik valamilyen szinten kötődtek a gyermekgyógyászathoz. Ilyen volt Kovács professzor, aki Szegeden a semmiből hozta létre a szívsebészetet, és elkezdte a csecsemő és gyerek szívműtéteket is. Azután 1976-ban a klinikára kerültem, ahol tagja lehettem annak az orvoscsapatnak, amely Boda Domokos professzor vezetésével létrehozta az újszülött intenzív osztályt, ez óriási élmény volt és örökre meghatározta a további pályámat. Akkoriban a koraszülöttek halálozási aránya óriási volt, mindössze néhány napot éltek, a gépi lélegeztetés bevezetésével és a technika fejlődésével ez mára óriásit változott.

– Van különbség aközött, hogy valaki egészen pici csecsemőket gyógyít, vagy felnőtteket? Ezek az újszülöttek azt sem tudják megmondani, mi fáj.

– De a szülőket alaposan kikérdezhetjük a tünetekről, az nagyon sok támpontot ad. Nem érzem azt, hogy hátrányt jelentene, hogy ezek a pici páciensek nem tudják elmondani, milyen problémájuk van. Nagyon alaposan meg kell őket vizsgálni és olyan tünetekre is figyelni kell, ami esetleg csak nüánsznak tűnik, de mégis óriási jelentősége lehet.

– Húsz évig vezette az újszülött intenzív osztályt, ahová a legsúlyosabb kis betegek kerülnek. Hogyan tudta feldolgozni, hogy a betegek egy része soha nem ment haza?

– Sokszor nagyon nehéz lelkileg feldolgozni azt, hogy nem tudunk mindenkit megmenteni, és beszélni kell olyan szülővel is, akinek haldoklik a gyermeke. Boda professzor úrtól azt tanultam, hogy az ember nem halhat meg minden betegével, még akkor sem, ha borzasztó tragédia elveszíteni egy gyereket. Meg kell tanulnunk egy bizonyos fokú védekezési stratégiát kialakítani önmagunkban. Ehhez elsősorban azok adnak erőt, akiket meggyógyítottunk.

– Sokat változtak a gyógyítás lehetőségei, esélyei négy évtized alatt?

– Hatalmasat! Akik a hetvenes években menthetetlennek minősültek, azoknak a nagy részét ma már képesek lennénk meggyógyítani. Ez a fejlődés óriási erőt ad, még akkor is, ha olykor el is veszítünk egy beteget, de az embernek ma is minden alkalommal el kell számolni saját magával, hogy nem mulasztott.

Ha mindent megtettünk, amit a mai viszonyok és körülmények között meg lehet tenni, akkor a lelkiismeretünk tiszta maradhat. Boda professzor úr is arra tanított bennünket, hogy egy orvos tévedhet, de nem mulaszthat.

– Léteznek csodák?

– Léteznek! Ezért soha sem szabad feladni, küzdeni kell…

– Nagy küzdők a kisemberek?

– Igen, óriási harcosok. Elképesztő, hogy ezek az apróságok milyen súlyos állapotból is képesek visszajönni! Egy nagyon beteg gyermek küzdelmét látva, hasonló esetben a felnőttek nagy része már feladta volna.

Sokszor a legreménytelenebb esetnek látszó gyermekről is kiderül, hogy igenis képes meggyógyulni.

– Vannak emlékei csodás gyógyulásokról?

– A közelmúltban volt egy tizenkét éves kislány, aki saját lábán sétált be a gyermekkardiológiára, majd hihetetlen gyorsan romlott az állapota, két nap alatt kétszer kellett újraéleszteni. Olyan fokú szívizom károsodása alakult ki, hogy műszívre kellett tenni, a mentőhelikopter pedig már nem vállalta a szállítását, mert úgy látták, nem tudják Budapestre élve feljuttatni. Végül Pestről jött három autóval egy tízfős orvoscsapat, akik egy speciális készülékre kapcsolták, majd Budapesten műszívet kapott, egy évig várta a szívtranszplantációt, de végül arra nem került sor, mert meggyógyult, és ma már teljes életet tud élni. A kislány élete fél órán múlott, végül negyven-ötven ember heroikus küzdelmének köszönhetően gyógyulhatott meg. A másik emlékezetes eset még 1997-ben történt, egy nagyon beteg kisgyerek, akit koraszülöttként két hónapig géppel kellett lélegeztetnünk, és akiről azt hittük, nem marad életben, mára híres sportoló lett. Nagyon büszkék vagyunk rá.

– Az újszülött intenzív osztály betegeinek egy jelentős része koraszülött. Milyen pici súlyú újszülöttet tudnak ma már megmenteni?

– Nehéz lenne számot mondani, mert a világ legkisebb súlyú életben maradt koraszülöttje 260 gramm volt, aki mára már főiskolát is végzett. Az életképesség határa egyre lejjebb tolódik, kezdő orvos koromban ezer gramm alatt nem is nagyon volt esély arra, hogy életben maradjon egy koraszülött. A mai korszerű orvosi technika mellett már nincs ilyen határ, a legkisebb súlyú, életjelenségeket mutató újszülöttet is megpróbáljuk megmenteni.

– Negyven éve medikusokat is tanít. Milyennek látja a jövő orvosait?

– Sok rendkívül tehetséges fiatal van, ők azok, akikre egyszer majd úgy néz fel az őket követő generáció, mint ahogyan ma mi emlékezünk a nagy professzorainkra. Csak meg kell adni nekik a lehetőséget, hogy olyan körülmények között dolgozhassanak, ahol tudnak tanulni és engedjük őket fejlődni.

– Ha már a körülményeket említette, az eddigi beszélgetésünk alapján bennem az a kép alakult ki, hogy bár sokat bíráljuk a hazai egészségügyet, de mintha itt, Szegeden egészen jó lehetőségek lennének a gyógyításhoz! Így látja?

– Igen, ezzel maximálisan egyetértek. Van alkalmam összehasonlítást tenni és azt tapasztalom, hogy vannak nyugat-európai és északi országok, ahol valóban fantasztikusak a műszeres feltételek és a munkakörülmények is jobbak, de sok esetben a beteg és az orvos közötti kapcsolat mégis kicsit személytelen.

Külföldön ilyen estekben egy-két éves előjegyzések vannak. A mi sokat szidott egészségügyünkben, ha baj van, akkor mégis viszonylag hamar hozzájut a beteg az ellátáshoz.

– Az újszülött intenzív osztály vezetését már korábban átadta, most milyen területen dolgozik?

– Két évtized után, egy gerincbalesetet követően döntöttem úgy, hogy leadom az intenzív osztály vezetését. A balesetből szerencsére felépültem, de úgy ítéltem meg, hogy tovább már nem bírom vállalni ezt a fajta fizikai és pszichikai igénybevételt. Az intenzív ellátást nem lehet fél gőzzel végezni, azt csak százhúsz százalékos odaadással lehet csinálni. Most a gyermek kardiológiai osztályt vezetem. Van még néhány aktív évem, amit szeretnék itt tölteni.

– Úgy tudom, Dévaványán született…

– …de Szolnokon nőttem fel. Édesapán ugyanis évekig dolgozott díjtalan gyakornokként a szegedi gyermekklinikán, de amikor megnősült, muszáj volt megélhetés után néznie. Visszament a szülőfalujába, Dévaványára: ott születtem én is a három lánytestvéremmel egyetemben. Én vagyok köztük a legfiatalabb. Édesanyám Szolnokra való, később oda költöztünk, hogy városi iskolába járhassunk. Édesapám pedig a szolnoki kórházban lett gyerekgyógyász főorvos. Tizennyolc éves korom óta élek Szegeden.

– Megszerette a várost?

– Nagyon. Szeged számomra rendkívül sokat jelent, mert egy igazán élhető város. Minden ide köt, az egyetemi tanulmányaim, a családom, a munkahelyem és ennek a városnak a szellemisége, a kultúrája és az egész légköre meghatározza az életemet. Kevés ugyan a szabadidőm, de nagyon emlékezetes előadások kötnek a színházhoz, a szimfonikus zenekarhoz és a kortárs baletthez. Kiváló festők és írók is élnek itt.

– Négy évtized alatt hány gyermeket gyógyított meg? Számolta?

– Nem tudom pontosan, sosem számoltam össze. Amikor az újszülött intenzív osztályt vezettem, 360 babát gyógyítottunk meg évente, ha ezt beszorozzuk húsz évvel és még hozzá adjuk a kardiológiai betegeket és az ambuláns ellátást is, akkor minden bizonnyal ez több mint tízezer gyermek lehet. Olyan egykori betegem is van, akinek később a gyerekét, majd az unokáját is kezeltem.

– Meddig folytatja a gyógyító munkát?

– Most, hatvannyolc évesen sem érzem még fáradtnak magamat, továbbra is érdekel a hivatásom. Ameddig bírom, és igényt tartanak rám, folytatom a gyógyító munkát.

forrás: szeged.hu – 2020. 10. 23. – Rafai Gábor