Őszintén akarok élni

Egy esős, fázós tavaszi napon Jázminnal az egyik Vizsgáló Bizottságnál volt jelenésünk. Több ilyen bizottság is létezik, és nekünk sajnos a komplex problémák miatt mindet végig kellett járnunk. Van Látásvizsgáló, Mozgásvizsgáló, Hallásvizsgáló és még számtalan más bizottság. A találkozás azért volt számomra lényeges, mert abban reménykedtem, hogy segíteni tudnak Jázmin óvodai elhelyezésében. A kérésemet nem is rejtettem véka alá, már az előzetes levelemben arra kértem őket, hogy erre a problémára találjunk megoldást. Addigra már tisztában voltunk Jázmin lehetőségeivel, és tudtuk pontosan a korlátokat, valamint az elmúlt másfél év fejlesztéseinek eredményét is ismertük, ami körülbelül a nullával volt egyenlő. Úgy mentem oda, hogy nem vártam semmilyen kinyilatkoztatást, sőt, a vizsgálatot is feleslegesnek tartottam, pontosan tudtam, hogy Jázmin mire képes és mire nem. Nem vágytam sem megerősítésre, sem cáfolatokra, egyszerűen egy óvodát akartam a segítségük által. Viszont a procedúra alól nem lehetett ilyen könnyen kibújni, a három fős „bizottság” körmeneteit végig kellett csinálni. Egy neurológus, egy pszichológus és egy gyógypedagógus vizsgálta Jázmint egymástól függetlenül, külön-külön helyiségben.

Három óra vizsgálódás, alkudozás, telefonálgatás és várakozás után sajnálkozó tekintettel a kezembe nyomtak egy papírt, és útnak bocsátottak. Óvodát ajánlani csak a világ végén tudtak, így a fáradozásaim ebben a tekintetben nem hoztak gyümölcsöt, viszont cserébe kaptunk egy kegyetlen kiértékelést. A papír egy előzetes vélemény volt a komplex vizsgálati eredményről, aminek a több oldalas változatát postán küldték utánunk hetekkel később. A papíron ez állt: „Sajátos nevelési igényű gyermek, aki részletezve: halmozottan súlyosan fogyatékos: mozgásszervi fogyatékos, érzékszervi fogyatékos, ezen belül látásfogyatékos, hallásfogyatékos. Egyéb diagnózis: tetraparesis spastica (négy végtag bénult), somato-motoro-mentálisan súlyosan retardált.”

Jobb lett volna a kétnyelvű egyetemi diplomáját a kezemben tartani, de ez nem az a papír volt. Fogtam a kezemben, és csak néztem magam elé, és azt éreztem, hogy ez most nagyon megérint, és fáj… Tudtunk már Jázminról mindent, de leírva mégis csak más volt látni. Ekkor döbbentem rá a betűk és a szavak hatalmas erejére. Mert elképesztően hatásos volt. A törékeny testbe burkolózott kis lélek, aki a szemünk fénye lett az elmúlt hónapok alatt, tulajdonképpen egy kettő sorban jellemzett fogyatékhalmaz. Olyan szakadék tátongott a szívemben, mert tudtam, hogy ez hazugság. Ez csak egy test, ez nem az én gyönyörű, isteni lélekkel bíró gyermekem angyali jellemzése. Annyira lesújtott az egész procedúra hangulata, és az a cetli, amin Jázmint mindenféle komplex sérültnek kiáltották ki, hogy sok idő kellett, mire kihevertem. Nem bírtam kocsiba ülni, így a parkolóból felhívtam a párom, hogy lelket öntessek magamba. A párom persze megint a bak horoszkópú férfiak jellemző hidegvérű, racionális humorával a bánkódásomra csak ennyit reagált: – Tudtuk, hogy gügye, miért keserít el annyira, hogy ezt le is írták.

Ekkorra persze már felszívtam magam, és alaposan kioktattam a transzcendenciáról és a bölcs hallgatásról, mely megmenti a házasságot… Persze tudtuk, de leírva látni olyan más. István persze rögtön inkább azon kesergett, hogy ezt miért nem mondták ki még hamarabb. Miért kellett, hogy majdnem két év elteljen, és egy csomó pénz és energia odalegyen, hogy valaki végre ki merje mondani, hogy márpedig a „dolog” menthetetlen. Az ő szemszögéből nézve végre akadt egy orvos, aki nem kertelt tovább. A beszélgetésünk végére már annyira összezavarodtam, hogy csak csendességet akartam az elmémben. Letettem a telefont, aztán arra gondoltam, hogy végül is mennyi időnek kell eltelni, hogy valakinek ki lehessen mondani az igazságot. Hogyan készít fel minket az élet kisebb és nagyobb jelek és élethelyzetek segítségével, hogy végül mi magunk rájöjjünk a valóságra. Mihez képest sok vagy kevés az a másfél év, aminek el kellett telnie, hogy felismerjük a gyengeségeinket, és Jázmint el tudjuk fogadni az ő teljes valójában. Ha körülnézek csak a szűk környezetemben, akkor olyan embereket látok, akik nap mint nap csapják be saját magukat, akár évtizedeken keresztül is. Vajon kinél mennyi idő a vízválasztó, és milyen eget rengető eseményeknek kell bekövetkezni, hogy felismerje a tévedéseit. Ekkor eszembe jutott a nap, amikor Jázmin megszületett. Újra felidéztem az eseményeket, a gondterhelt napokat, heteket, hónapokat, és azt, hogy vajon ha az első nap kimondják az igazságot, hogy asszonyom, ez a gyerek sosem lesz olyan, mint a többi, akkor vajon elhiszem? Jót tett volna nekem, ha azonnal, kertelés nélkül a szemembe mondják az igazat? El tudtam volna viselni a fájdalmat?

Egyáltalán meghallottam volna bármit is ebből a mondatból? Azt hiszem így utólag, hogy minden úgy volt jól, ahogy volt. Hálás vagyok, hogy nem tudtak az orvosok rögtön az elején „őszinték” lenni, és hálás vagyok, hogy végül rájöttem a magam válaszaira. Nekem másfél évnek kellett eltelni, hogy egy komoly, belső utazás eredményeképpen kapizsgálni kezdjem a fátyol mögötti derengést. Annyira fájdalmas volt, hogy sokszor az is elviselhetőbb lett volna, ha a szívem tépik ki, hisz az elménél jobban semmi nem tud szenvedni. Szó szerint ahhoz, hogy másképp lássam az életet és a problémámat, egyfajta elképesztően fájdalmas agymosáson kellett túllendülnöm, olyan tisztuláson, mint amilyen hevesen most kint esik az eső, mint ahogy a vízcseppek most mindent tisztára mosnak. Még mindig ültem a kocsiban, és hallgattam, ahogy az óriási esőcseppek sűrűn kopognak a szélvédőn. Ültem, és vártam, és emésztettem… Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, mire beindítottam az autót, és elindultunk a város túlsó végéből hazafelé. Még mindig esett, de már nem annyira, mint reggel. A forgalom hazafelé elviselhető volt, és mire felkanyarodtunk a Megyeri hídra, kisütött a nap. Mindig is imádtam nézni, ahogyan a pesti oldalról a budai oldal felé haladva megpillantom a Pilis alját, a gyönyörűen zöldellő párás hegyeket. Ahogy haladtunk a hídon, elkapott egy érzés, hogy be kéne kapcsolni egy kis zenét, hátha akad valami jó, feszültség levezető dal.

Ahogy bekapcsoltam a rádiót, egy számomra addig ismeretlen zeneszám csendült fel, mégpedig a Piramis zenekartól az Őszintén akarok élni. Olyan volt az egész, mintha nekem szólt volna. Mintha válaszoltak volna az égből, vagy mintha útmutatást kaptam volna az életemhez. A dal szövege pedig így szól: „Őszintén akarok élni, minden utam végigjárni, hinni abban, amire vágyom, s ha hiszek benne küzdeni érte bármilyen áron. Őszintén akarok élni, és csak annyit elérni, jókedvem senkit ne bántson, s ha fáj a szívem valamiért, ne nagyon fájjon! Tőled csak annyit akarok kérni, hogy engedj őszintén élni, őszintén, szabadon, szépen, őszintébben, mint ahogy tegnap éltem. Ne kelljen hazudnom senkinek, és hogyha valamit kérdezek, a válasz igaz legyen! Szeretnék bízni mindenkiben, hinni, hogy nem fordul ellenem, s nem árul el sosem…

Akkor, ott, a híd közepén, az autóban ez a pillanat volt az, amikor világossá vált, hogy az az őszinteség, ami először szívbemarkolóan fáj és méreg keserű, később átformálhatja az egész életet. Mert persze fel kell ismerni a racionális valóságot, de feljebb kell lépni a megértés szintjén. Mert a test és az agy csupán adóvevő, és attól még, hogy belül összezúzódott, és ezért nem képes tisztán közvetíteni a melódiát, a lélek hangja Jázminban is ugyanolyan gyönyörű, csak a szem nem láthatja, és a fül nem hallhatja, mert csak a szív érezheti egy másik szív tökéletes dallamát. És jó, hogy telt-múlt az idő, mert mire a valóság papírformát öltött a szavak szövevényes hálójában, addigra már a szív felülemelkedett az Ő „igazságukon”.

Boglárka

 

megosztás:

Facebook
Pinterest
LinkedIn
további

Ajánlott írások

Őszintén akarok élni

Egy esős, fázós tavaszi napon Jázminnal az egyik Vizsgáló Bizottságnál volt jelenésünk. Több ilyen bizottság is létezik, és nekünk sajnos a komplex problémák miatt mindet

Koraszülöttekért Országos Egyesület -segítsük együtt a korán érkező babákat!

„Együttdobban” fejlesztés támogatási pályázat

„Együttdobban” fejlesztés támogatás pályázat A Koraszülöttekért Országos Egyesület pályázatot hirdet a koraszülöttségben érintett családok számára, 14. életévét be nem töltött, koraszülött gyermekük fejlesztésére.

A koraszülés traumájáról tanulhatnak a felsőoktatásban

A koraszülés traumájáról tanulhatnak a felsőoktatásban

A résztvevő hallgatók megkapják az érintett családoknak készült – de a jövő szakemberei számára is hasznos információkat tartalmazó – PICi füzet nyomtatott vagy digitális változatát. Az elmúlt hónapokban megújult kiadvány továbbra is minden olyan fontos információt, kérdést és választ tartalmaz, amely a koraszülött babákkal kapcsolatban felmerülhet a kórházi ellátástól kezdődően az elérhető családtámogatási lehetőségeken át a babák otthoni gondozásáig.