Az én történetem nem friss, Flórián három hete volt kilenc éves. 2013 május 16-án született, július 29-re volt kiírva a feleségem, azt hiszem. A teljesen normálisnak induló terhesség pillanatokon belül megváltozott. Nagyon gyorsan történt az egész. Terhességi toxémia volt a diagnózis. Hétvégén egy kicsit gyengének érezte magát, elkezdett vizesedni, nagyon magas volt a vérnyomása. Hétfőn bementünk a kórházba, azonnal bent tartották, azt mondták, anya-gyermek összeférhetetlenség alakult ki, sokáig nem lehet húzni. Megpróbálják addig bent tartani a gyermeket, amíg lehet. Mindezt úgy, hogy reggel még be is ment a munkahelyére.

Folyamatosan monitorozták, azt mondták, ha bizonyos jeleket észlelnek, a gyermeket azonnal ki kell venni. Még három napig tudták bent tartani Flóriánt. Csütörtök reggel, amikor mentem be, már azzal fogadtak, hogy aznap meg kell, hogy legyen a műtét, ki kell venni a gyereket, különben mindkettőjük élete veszélyben van. 30 perces közös konzultációt követően fél 10 körül kezdték el a műtétet. A feleségem az egyeztetés előtt nem szerette volna tudni, hogy milyen nemű lesz a gyermek. Természetesen mindkét esetre volt választott nevünk. Amikor megkérdezték, hogy hívják majd, akkor tudta meg, hogy fiú lesz, mégpedig Flórián, a nagypapája után. Bevitték őket a műtőbe, addigra beértek a feleségem szülei is. Izgultunk, hogy minden rendben lesz-e, de relatíve gyorsan lement az egész. Hozták ki inkubátorban a kisgyereket – szó szerint kisgyerek, 990 gramm volt, méretileg is egy kiló kenyérhez hasonlított, iszonyatosan pici volt, életemben nem láttam még ilyet. Össze is borultunk hárman a feleségem szüleivel és megfogadtuk, hogy innentől csak előre van. Lehet, hogy kemény menet lesz, de a nehezén mégis túlvagyunk azzal, hogy megvolt a műtét.

Elvitték a koraszülöttosztályra, nem is láthattuk jó pár óráig. Petra egy hétig nem látta, három hétig szigorú fekvőhelyzet volt az orvosi utasítás számára. Én voltam az első, aki bemehettem a gyermekhez – egyszerre ugye csak egyvalaki mehet be –, ötször volt látogatás egy nap, egy-egy órát lehetett bent lenni. Én minden nap bent voltam ötször egy órát. Küldtem a nagyszülőknek a fotókat, a feleségemnek pár nap múlva félve mertem megmutatni, tényleg irtózatosan pici volt. Egy hét után végül én toltam át Petrát, még akkor sem állhatott fel a műtéti heg miatt, akkor látta először. Kicsit megijedt, aztán megnyugodott. Először Petra foghatta kezébe, négy hetes korában.

Sok minden történt az osztályon. A szülészet-nőgyógyászat – ott volt ugye Petra –, a koraszülöttosztály, az otthonom és a templom között ingáztam, ebben a négyszögben éltem. Az első napok őrületében nincs is ideje gondolkodnia az embernek, aztán rögtön, amikor megláttuk a gyermeket, megfogalmazódott bennünk, hogy megyünk szépen előre. Szépen kialakul minden, ha bízunk benne és teszünk érte. Tettünk is, én tényleg bent voltam nála minden nap. Egyszerre volt ott a remény és az aggodalom. Aztán az aggodalom került előtérbe: 850 grammra ment le a súlyaaz első 24 óra alatt. Cseppenként adagolták neki a tápszert, a második-harmadik napig volt kritikus a szituáció, végül elkezdte befogadni a szervezete. Szóval az első hetet nem is tudom, hogy csináltam végig. Nem volt egyszerű. Tartani a feleségemben a lelket, a gyerekért szorítani, megtenni érte mindent… Közben ugye mindenki engem kérdezgetett, én pedig legszívesebben elvonultam volna a világ elől, de persze a jó szavakra, bíztatásra is szükségem volt.

Nyakatekert, ellentmondásos szituáció volt ez. Folyamatosan az órát néztem, „de jó”, mondtam, „eltelt még egy óra, ennyivel is beljebb vagyunk”. Izgul, szorít, imádkozik ilyenkor az ember, próbálkozik mindennel. Igyekeztem arra gondolni, mi az, amit most meg tudok tenni, és milyen lesz, ha túlleszünk rajta. Rengeteget jártam templomba, naponta háromszor is. Ez azóta kicsit elsikkadt, bánom is, szégyellem is. Időm sincs rá… Akkoriban volt, muszáj volt, az volt a legfontosabb projekt, hogy a gyereket és a feleségemet épségben hozzuk ki a kórházból.Aztán egy idő után megnyugodtam. Hiszek a sorsban, abban, hogy ha valaminek be kell teljesednie, az beteljesedik. Nem arra gondoltam, mi lesz, ha nem alakulnak jól a dolgok, hanem arra koncentráltam, hogy alakuljanak jól. Nem a miérten gondolkodtunk, hanem a megoldáson. A feleségem családja is rengeteget segített, az enyém is, nagyon sokat beszélgettem az öcsémmel és az egyik legjobb barátommal. Aznap este, amikor Flórián megszületett, találkoztunk is, és nem bánkódni ültünk le, hanem koccintani, hogy világra jött. Mondta, hogy ő eleve azért jött, hogy pozitív gondolatokat plántáljon belém, de látja, hogy erre nincs is szükség, „de, de”, mondtam, „azért mondjad csak nyugodtan”.

Érdekes volt: a feleségem egyik barátnőjétől kaptunk egy könyvet, az volt a címe, Ne hagyd abba, Flórián! Ez a könyv tényleg létezik, egy a környezetével folyamatosan küzdő kisfiúról szól a történet. Én ugye a foci világában élek, mióta az eszemet tudom, ott mindennapos a küzdelem, a fiamat pedig Flóriánnak hívják… Azt olvasgattam neki. És verseket mondtunk, énekelgettünk. Ez egy azóta is meglévő láthatatlan kötelékké vált, ami úgy is kialakult, hogy közben ő bent volt abban a dobozban.

Nyolc hétig volt bent a kórházban, ezalatt nagyon sok rossz dolgot láttam. Volt, hogy reggel mentem be, ki is zavartak azzal, hogy „helyzet van” a mellette lévő gyerekkel, később mondták, hogy stabilizálódott az állapota. Amikor délután mentem, már le volt takarva az inkubátor. Iszonyú nagy magasságokat és mélységeket is meg lehetett élni. Amikor látod a saját gyerekeden, hogy kezd kiegyenesedni, rendben van, és közben végignézed, hogy vannak gyerekek, akiket valamiért – talán szégyenérzetből – meg sem látogatnak… Úgy vannak vele, ha nem lesz semmi gond, hazaviszik, ha lesz valami, nem viszik haza. Felfoghatatlan volt az egész. Megrázó még most is belegondolni, hogy létezik egyáltalán ilyesmi.

Nagyon korán jött Flórián, az elején ráadásul vesztett is a súlyából, szóval az orvosok nem sok jóval kecsegtettek. Az elején azt mondták, „kevés az esély”, de nekem az 1% is az. Pozitív gondolkodású ember vagyok, minden szalmaszálba kapaszkodtam. És a gyerek is. Most már túlvagyunk rajta, teljesen egészséges – lekopogom –, semmilyen szervi probléma nincsen, a mozgása is rendben, mindenféle sportot imád, rendkívül okos… Nagyon szerencsések voltunk. De azért tettünk érte, mi is és ő is. A nővérek is mondták, hogy még egy ilyen házaspárt nem is láttak, akik ennyire pozitívak és ennyit tesznek a gyerekért. Miután Petra mozogni tudott, folyamatosan bent volt nála ő is. Pár hét múlva már ő adhatta neki a tápszert.

Még az is eszünkbe jutott, hogy kíváncsi volt a világra, korábban akart kijönni, hogy többet lehessen velünk. Próbáljuk megmagyarázni, persze, de ami történt, megmagyarázhatatlan, ezt tudjuk.

Van egy olyan tulajdonságom, hogy iszonyatosan gyorsan tudok váltani. Az embereknek, ha szabadságra mennek, általában kell egy-két nap, hogy feloldódjanak. A pihenés vége előtt egy-két nappal pedig már a munkán gondolkodnak. Én nem: ha szabadságra megyek, kikapcsolom a gépem, és abban a pillanatban szabadságon vagyok. Egészen addig, amíg ki nem nyitom a gépet. Nagyon gyorsan fogok meg és engedek el dolgokat. Így nem is kísért el a kórház, amikor hazaértünk, nem hiányzott a zakatolás, a pittyegés, nem volt furcsa, hogy elmúlt a feszültség.

Szenzációs volt otthon lenni. Kezdett rutinná válni, hogy megyünk háromóránként az osztályra, hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy ennek vége. Persze rengeteget jártunk vissza kontrollra, nagyon sokat vizsgálták, rendesen fejlődik-e az idegrendszere, látása, hallása, légzése. Mindig megnyugtató válaszokkal jöttünk haza. Azt mondták, csodagyerek, elképesztő, milyen mélységekből indult, és mégsem maradt semmi jele. Pedig én szinte már az utcán sétálva is ki tudom szűrni, ki a koraszülött. A mozgásukból, a testtartásukból. Flóriánról a szakemberek sem tudják megmondani.

Tizenegy-két éves korom óta mindig voltak az életemben megoldandó feladatok. Lépcsőfokok, amelyeken fel kellett mászni, lécek, amelyeket át kellett ugrani. Ez is egy feladat volt, amit a lehető legjobban meg kellett oldani. Így tekintettem rá. Most sem úgy gondolok vissza rá, hogy „milyen szörnyű volt!”, hanem egy olyan élethelyzetként, amely hihetetlen belső tartást képes előhozni az emberből. Olyan rejtett, belső erő van bennünk, amelyről talán nem is tudunk, ha nem kerülünk ilyen helyzetbe. Flóriánt sem úgy neveljük, mint egy hímestojást. Eleinte fizikailag persze kellett pátyolgatni, dédelgetni, mert nagyon pici volt. Ijesztgettek, hogy a koraszülöttek immunrendszere nem olyan jó, mint a normál időben született gyerekeknek – én a két kezemen meg tudom számolni, hányszor volt komolyabban beteg. Rengeteget foglalkozunk vele, nagyon sokat van a levegőn, sokféle sportot űz. Nem téma, hogy koraszülött volt. Biztosan elérkezik az idő, amikor rákérdez. Szoktunk kiskori képeket nézni, de azokon legalább fél-egy éves. Azokat a képeket, amiken nagyon pici, el is rejtette Petra, de én nem engedem, hogy titkoljuk, ez is hozzátartozik az életéhez. Nézegetjük egyébként a képeket Petrával, és gyakran beszélgetünk arról, hogyan, miként jutottunk idáig. De nem veregetjük sem a saját vállunkat, sem egymás vállát. Nekünk ez volt a küldetésünk.

Petra nagyon racionális gondolkodású, talán ezért jobban tud izgulni, aggódni. Neki iszonyatosan nehéz lehetett az első pár hét: oda volt kötve a kórházi ágyhoz, egy másik szobában pedig ott a gyermeke, akit nem láthat. A pozitív információkat mindig mondtam neki, a negatívakat elsunnyogtam; megtartottam magamnak, gondoltam, majd én megküzdök velük. Az egész stresszes szituációra nem akartam még egy lapáttal rádobni, főleg, hogy ő úgysem tud semmit tenni, csak még jobban marcangolja magát. Ott azért volt egy-két dolog, amely egy őszinte, tiszta kapcsolatban normális esetben nem történhet meg. Utólag persze mindent elmeséltem, de akkor bármennyire is nehéz volt, néha a valósággal ellentétben azt kellett mondanom, amit hallani szeretett volna. Fel kellett vállalnom bizonyos döntéseket, hogy mi az, amit megosztok, mi az, amit nem osztok meg vele. Azt például, amikor leesett Flórián súlya, nem mondtam el; pedig akkor tényleg nem lehetett tudni, mi lesz a következő 12-24 órában. Kérdezte, minden rendben van-e, mondtam, hogy persze, minden rendben. Nem kellett tudnia. Nem volt szabad ezeket a terheket rárakni. Az én vállam úgyis van elég széles.