fbpx

Támogassa adója 1%-val a Koraszülöttekért Országos Egyesületet | Adószámunk: 18283114-1-06

ISTVÁN története

... A magam részéről sosem osztottam meg a legbelsőbb félelmeimet, kérdéseimet, gondolataimat senkivel a feleségemen kívül, ez a mi életünk...

Az első babánkat vártuk, úgy tűnt, hogy minden rendben van. Az volt az egyetlen furcsaság, hogy az ultrahang szerint, mindig kisebbnek tűnt a vélt korához képest és a 12. héten nem tudták kizárni a Down – szindrómát, ezért elküldtek minket magzatvíz vételre. Szerencsére ott is minden rendben találtak.

Emlékszem, 2010. szeptember 10-e volt, esős, szeles, kifejezetten hideg idő. A nejem 25 hetes terhes volt és egyszer csak mindenféle előjel nélkül beindult a szülése. Annyira váratlanul történtek a dolgok, hogy hirtelen fel sem fogtam, hogy mi történik. Gyorsan hívtam a mentőket, akik azonnal bevitték a szekszárdi kórházba, ahol egy éjszakát töltött a pocakjában a babával. Másnapra sem javult a helyzet, ezért – ma már tudom, hogy milyen szerencsénk volt – átirányították Pécsre. 14.40-re érkeztünk meg és szinte azonnal, természetes úton, minden gond nélkül, 480-an grammal megszületett Zsóka. Azonnal vittek a PIC-re (Perinatális Intenzív Centrum). és ott azt mondták, hogy ha túléli az első napot, akkor minden rendben lesz, másnap aztán azt, hogy ha túléli a másodikat, majd akkor és ez így tolódott 2 hétig. Azt is jelezték, hogy ők nem fognak biztatni bennünket, mindig a legrosszabb eshetőségre készítenek fel, mert így csak kellemesen csalódhatunk. A feleségem az egészségügyben dolgozik, ezért tudta, hogy körülbelül mire számíthatunk. Nyilván összetört az elején, de pont azért, mert tudta a dolgokat, lépésről lépésre haladt. Engem csak sodortak az események, egyáltalán nem tudtam, hogy mit gondoljak, csak azt, hogy nem biztatnak semmi jóval.

Dunaföldvárról mindennap ingáztam a kórház, a munkahely és az otthonunk között. Két hét elteltével, mikor épp kezdtünk megnyugodni, hogy minden rendben lesz, akkor kezdődtek csak igazán a problémák. Zsóka elkapott egy fertőzést, amitől megtorpant a fejlődésben, aztán volt egy kétoldali agyvérzése, amiből szerencsésen felépült. Majd mondták, hogy nem fog látni, mert túl sokat feküdt az inkubátorban lélegeztetőgépen illetve oxigénen. Aztán megműtötték a szemeit, akkor már azt mondták, hogy csak a fél szemére fog megvakulni. Szerencsére nem így alakult. Zsóka lát mindkét szemére, annyi, hogy szemüveget kell hordania, de teljesen normális életet tud élni. Csupa olyan történt a gyerekkel, amiből egy is sok. Egyszerűen felfoghatatlan volt, hogy mikor végre legyőzött egy nehézséget, szinte szünet nélkül jött a következő. Én csak kapkodtam a fejemet, láttam, hogy a gyerekem folyamatosan az életéért küzd és nem tudtam segíteni. Bármit megtettem volna érte, csak legyen egészséges!

A kislányunkat eleinte meghatározott időközönként – délelőtt és délután 15 percet – láthattuk, sokszor csak ültünk a kórterem előtt a feleségemmel és egymáskezét szorongatva azon drukkoltunk, hogy legyünk túl ezen a kritikus időszakon. Két hét elteltével többnyire már csak hétvégente mentem, mert a munka mellett képtelen voltam naponta megtenni ezt a távolságot. Ilyenkor a nagyszülők felváltva sütöttek különféle süteményeket, és más finomságokat, amit mindig nagy szeretettel vittem a kórházba. Zsuzsinál a feleségemnél már csak az ápolók fogadták nagyobb örömmel az otthoni falatokat, akik viszonzásképpen többször és hosszabb időre is beengedtek minket Zsókához. Szép lassan közelebb kerültünk az ott dolgozókhoz, szinte már családtagként fogadtak minket. Nagy szerencsénkre Zsuzsi egyik gyógytornász barátnője is a kórházban dolgozott, így már ott elkezdte Dévény módszerrel kezelni a gyereket. 107 nap után eljött az idő, hogy mindhárman elhagyhattuk a kórházat.

Az első egy hét nagyon ijesztő volt, nem igazán tudtuk, hogy mit és hogyan csináljunk. Szerettük volna mindentől megvédeni, csak az volt a fontos, hogy jól legyen. Szegény kislányt ezért majdnem „meg is főztük”. Azt gondoltuk, hogy az inkubátorban meleg volt, ezért a szobában is melegnek kell lennie. Befűtöttük a szobát 28 fokra, ráadásul égve hagytuk éjjel nappal a villanyt, mondván, hogy a kórházban is mindig égett. Nem tudtuk elképzelni, hogy miért sír. Egy hét után visszamentünk kontrollra és akkor elmondták, hogy pontosan úgy kell vele bánni, mint az időre született kisbabákkal. Egyedül arra kellett figyelni, hogy ha akart – ha nem, 3 óránként meg kellett etetni. Mivel tápszeres volt, ebből én is kivettem a részem. Tulajdonképpen én voltam az éjszakai műszak, akkor szinte mindig én etettem.

Mára már szerencsére megnyugodhattunk, hamarosan 12 éves lesz. Van néhány dolog, amire figyelnie kell, például a babakori szemműtéte miatt vigyázni kell, hogy ne érje erős ütés a fejét, mert leszakadhat a retinája. Van szemüvege és az egyik füle 95%-ban sérült, így hallókészüléke is. 10 éves kora körül pedig kiderült, hogy epilepsziás, amiért kapott egy segítő kutyát. A nehézségek ellenére Zsóka szerencsére teljes értékű életet tud élni. Az iskolában sincs hátránya és az osztálytársai sem csúfolják. A magam részéről sosem osztottam meg a legbelsőbb félelmeimet, kérdéseimet, gondolataimat senkivel a feleségemen kívül, ez a mi életünk.

Három év telt el Zsóka születése után és úgy éreztük, hogy itt az ideje egy testvér érkezésének. Szinte rögtön sikerült, eldöntöttük és szentül hittük, hogy minden rendben lesz. Odafigyeltünk, Zsuzsi nagyon vigyázott magára. A vizsgálatokon is mindig minden rendben volt. Most is a 24-25. hét körül jártunk, amikor hajnali 4-kor szólt a feleségem, hogy valami nem stimmel. Akkor már nem hívtunk mentőt csak egyenesen rohantunk Pécsre. Amint beléptünk, ugyanaz a doktornő volt, aki az első kislányunknál. Rögtön felismert minket és nem akarta elhinni, hogy pontosan ugyanaz megtörténik velünk még egyszer. De sok idő nem volt az elmélkedésre, mert szinte azonnal megszületett a második kislányunk Dóri.

A doktornő látta, hogy nagyon ideges vagyok és próbált megnyugtatni, hogy nincs semmi baj. Ezt már egyszer végig csináltuk és minden rendbe jött, most sem lesz másként. De én tudtam, hogy ez nem igaz. Ugyanabban a kórteremben, ugyanabban az inkubátorban volt, mint Zsóka. Csak most egy cetlit is ragasztottak az inkubátor oldalára, azzal a felirattal, hogy „gondozást nem igényel”. Tudtam, hogy ő nem lesz olyan szerencsés, mint a Zsóka, éreztem, hogy őt élve biztosan nem visszük haza. Az volt az pont, amikor nem tudtam és már nem is akartam felállni. Mindent feladtam mindezt tetézte még az is, hogy Zsóka is beteg volt és a nagyszülőknél kellett hagyni, mert nem vihettük be magunkkal a kórházba.

Mindennap mentünk hozzá délelőtt és délután. A 16. napon, készültünk a délutáni látogatásra, amikor hívott a doktornő, hogy menjünk be a kórházba, mert a Dóri meghalt. Azt az érzést nem tudom leírni, rohantunk be és ő ott feküdt. A doktornő elmondta, hogy nagyon súlyos bélgyulladása volt, ami az élettel összeférhetetlen és megműteni sem lehetett, olyan pici volt. Mindenkit kiküldtek a kórteremből és mi ott maradhattunk vele egy órát. Akkor a nejem kezébe adták, beleégett a lelkembe, hogy ő ott áll a gyerekünkkel a kezében. Én meg csak álltam ott, lemerevedve, bénán. Nagyon sajnálom, képtelen voltam megfogni. Amíg élek bántani fog, hogy nem vettem a kezembe. Aztán hazahoztuk és eltemettük.

Az ezt követő fél év maga volt a pokol. Teljesen összetörtem és Zsuzsi is, egy pillanat alatt romokba került az életünk. Semmi nem volt jó se nekem, se neki, mindig a másikba kerestük a hibát, nagyon közel álltunk a váláshoz. Zsóka is érezte, hogy valami nagyon nincs rendben. Végül úgy döntöttünk, hogy elmegyünk egy szakemberhez és a kislányunkat is elvisszük egy gyerekpszichológushoz. Fél év kellett ahhoz, hogy visszataláljunk egymáshoz. S mivel nagyon szeretnénk még gyereket, kivizsgáltattuk magunkat, kiderült, hogy nem vagyunk összeférhetők, ezért nagy valószínűséggel megismétlődne ugyanaz a helyzet, és én ezt nem szeretném. Még egyszer nem bírnám ki, ettől függetlenül, ha még a kapcsolatunk elején tudtam volna, amit ma tudok, akkor is belevágtam volna.Kevesebb jelenjen meg

megosztás:

Facebook
Pinterest
LinkedIn
további

Ajánlott írások

ARCKÉPCSARNOK

Meséljenek ők, akik nekünk ott az út elején a legtöbbet segítenek.