A történetet küldte: Vérti Georgina

Az első babánkat 32 évesen vártam. Igazi mintaterhesség volt, nem voltam egyszer sem rosszul, fantasztikusan éreztem magam és biztos voltam abban, hogy semmi gond nem lehet, sőt arról is meg voltam győződve, hogy a szülés is sima ügy lesz. Dolgoztam, éltem az addigi életünket, persze odafigyeltem magamra és a babára. Aztán a 31.héten hirtelen felpuffadt az arcom, másnap mentem pont a védőnőhöz, aki olyan vérnyomást mért, amilyen magas még soha nem volt nekem, plusz fehérjét talált a vizeletemben. Szóval a terhességi mérgezés (toxémia) összes tünetét produkáltam.

(Megjegyzem, addig a pillanatig ez a fogalom ismeretlen volt számomra.) Azonnal beküldött a kórházba, ahol közölték velem, hogy innen egyben már nem megyek haza. Egy világ dőlt össze bennem, éreztem, hogy nagy a baj.

Közben már az egész testem bevizesedett, úgy néztem ki, mint Fiona a Shrek-ből, a vérnyomásom folyamatosan az egekben volt, és 4 nap után közölték az orvosok, hogy nem várhatunk tovább, mert a baba és én is életveszélyben vagyunk.

Levente 1 nap híján 32 hetesen született meg 1490 g-mal. Csak egy pillanatra láthattam, aztán rohantak el vele. Végigmentünk mindenen, lélegeztetőgép, fertőzések, sárgaság, egyszer fenn, egyszer lenn, míg aztán 6 hét után hazavihettük.

Utána 2 éves koráig rendszeresen tornáztattam otthon, jártunk úszni + mindenféle fejlesztő foglalkoztatásra, és 3 éves korára mindenben utolérte társait és szerencsére semmilyen visszamaradása sem lett. Ma már egy egészséges, életvidám, 6 éves kisfiú, és szeptember iskolás lesz.

Levi 3 éves kora körül éreztük úgy férjemmel, hogy most már jöhetne a kistesó, de sajnos nagyon nehezen jött össze. Kivizsgáltattuk magunkat, mindegyiküknél rendben volt minden, diétáztam, Aviva tornáztam, figyeltem az ovulációra, de csak nem akart sikerülni. Meg vagyok róla győződve, hogy ennek lelki oka volt, hisz hiába egészséges Levi, mégsem tudtam még teljesen feldolgozni azt a nehéz időszakot, amin átmentünk. Még ma se tudok könnyek nélkül beszélni róla.

Végül 2 év után sikerült újra teherbe esnem. Sokkal jobban odafigyeltek rám, mind az orvos, mind a védőnő. Otthon mindennap vérnyomást mértem, illetve ellenőriztem naponta a vizeletemet, és már 6 hónapos terhesen abbahagytam a munkát, hogy semmilyen stresszhatás ne érjen. Hogy ne menjen minden simán, azért terhességi cukrom lett, ami miatt diétázni kellett, de úgy voltam vele, hogy ez is biztosan csak jót tesz.

Boldogan, persze kicsit nyugtalanul vártam a második babánkat, aki aztán végül annyira jól érezte magát odabent, hogy nem is akart megszületni. A császár után az orvosommal egyeztetve mindent megpróbáltunk, hogy sikerüljön természetes úton szülni, de nem jött össze. Időn túl voltunk már, próbálták beindítani a szülést, de semmi nem segített, így aztán ismét császár lett, de én így is boldog voltam. Benedek makkegészségesen, 4020 g-mal jött a világra. Most már 22 hónapos, és még mindig szopizik. Fantasztikus érzés volt vele átélni azokat a dolgokat, amik Levinél nem voltak lehetségesek: egyből hozzáérhettem, mellre tehettem, az elejétől ott tudtam vele lenni, szopiztathatom…elmondhatatlan.

Szóval, nincs kőbe vésve semmi, nem lehet tudni, mit hoz a jövő, de ha úgy érzitek egy koraszülés után, hogy lelkileg már készen álltok, akkor én mindenképp azt mondom, hogy vágjatok bele, mert megéri.