„Szeretni, boldogan élni, mindenkinek joga van, hókuszpókusz nélkül is.“
Ez az idézet egy sérült gyermeket nevelő édesanya írásából származik, és az erre a cikkre tett spontán fórum bejegyzésem szolgált alapjául ennek az írásnak. Sokáig érlelődött bennem, mire végleges formába öntöttem. Úgy gondolom, nagyon nagy felelősség bármit is leírni, ami mások érzéseit, gondolatait is érintheti, befolyásolhatja. Szeretném hangsúlyozni, hogy amit leírtam, az kizárólag a saját véleményem, a saját igazságom tükröződik benne, ami az általam megélt tapasztalatokból táplálkozó mély, belső meggyőződésemből fakad. Szeretettel osztom meg a gondolataimat, bízva abban, hogy senki sem fogja magára nézve esetleg bántónak érezni a szavaim. Kérem, akinek nem inge, ne vegye magára.
A fenti idézet azért ragadott meg már az első pillanatban, mert az egyik legfontosabb kérdésre világít rá, ami mindannyiunkat foglalkoztat. Amikor a gyermekünk fejlesztési lehetőségein gondolkodunk, komoly dilemmát okoz, merre is induljunk, és a kínálkozó lehetőségek közül végül mit vállaljunk be, és mit nem. Sajnos én is csak évek elteltével jöttem rá, nem az a legfontosabb, hogy minél több terápiát végig csináljunk, és bármi áron kierőszakoljam a fejlődést. Mindezt úgy, hogy közben fáradt vagyok, ingerült, elégedetlen a gyermekemmel és önmagammal, és ami a legfontosabb, arra sincs időm és energiám, hogy egyszerűen csak elfogadjam azt ami van, és szeressem a gyerekem úgy, ahogy van. Amikor az embernek csak az lebeg a szeme előtt, hogy a gyermeke mindenáron olyan legyen mint a többiek, – mert egyrészt ez a saját elvárása, másrészt iszonyú nagy a család és a környezet felől érkező nyomás is-, akkor nagyon sokszor megfeledkezik minden másról. A párjáról, önmagáról, és az élet más, fontos területeiről is. Ezeket a hibákat sajnos magam is mind elkövettem, de hálát adok a sorsomnak, hogy megtanított megérteni ezt a folyamatot, és lehetőséget adott arra is, hogy tanuljak belőle, és változtassak rajta.
Amikor egy családba sérült kisgyerek érkezik, akkor azt gondolom, a szülő is sérül vele együtt. Lelkileg legalábbis mindenképpen. Az persze lelki alkat függvénye, hogy ez kinél milyen mértékben következik be. Amikor az iker- kislányaim nagyon korán megérkeztek, az sokkoló élmény volt számomra. Egyiküket három hónapos korában sajnos elveszítettük, másik kislányunk a mai napig küzd a koraszülöttsége következményeivel. Ebben a helyzetben bizony sokáig nem láttam másképp, csak feketén-fehéren, és ebből az állapotból nagyon nehéz kilépni. Egy ilyen eseményre senki sincs felkészülve, ahogy én sem voltam, és fogalmam sem volt, hogy mi lesz velünk. Az ember nem tehet mást, próbálkozik, olvas, érdeklődik, és felkutat minden lehetőséget, ami csak segíthet. Közben sűrűn imádkozik, hogy amit választott, az valóban segítsen, és megszabadítsa attól a tehertől – vagy legalábbis könnyítsen rajta – amit ez a helyzet lelkileg és fizikálisan is jelent. Ez kezdetben több volt, mint amiről azt gondoltam, hogy józanul, ép lélekkel és gondolkodással végig tudom csinálni. Bizony folyamatosan – mondhatni betegesen – rettegtem attól, hogy mi lesz, ha az életben maradt gyermekemmel is történik valami, vagy ha nem úgy fejlődik, ahogy szeretném. Igaz, pont ez a félelem tartott vissza attól is, hogy olyasmit is kipróbáljak, ami rizikós, vagy nem eléggé dokumentált, a félelem, hogy többet ártok vele mint használok. Mégis, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg bennem is a gondolat, hogy mi lett volna ha….
Ha ezt, vagy azt a módszert, terápiát, csodaszert, mégis kipróbáltuk volna, hátha akkor már kicsit előrébb tartanánk. Az évek során aztán rájöttem, hogy ennek a mindenhová mászkálásnak, kapkodásnak, nem mindig az a belső meggyőződés az oka, hogy ez vagy az a terápia mennyire jó lesz. Néha ez már nem is a gyerekről szól, hanem abból a félelemből és lelkiismeret furdalásból fakad, hogy milyen apák/anyák leszünk a saját magunk, vagy a környezetünk szemében, ha nem teszünk meg „mindent“ a gyermekünkért, amit csak lehet, nehogy emiatt elszalasszuk a nagy lehetőséget arra, hogy valami csoda történjen. Bennem legalábbis ez az érzés sokáig erősen dolgozott, amikor döntés előtt álltam, és a kérdés: Milyen anya vagyok én? Azt gondolom, sajnos pont ez a bennünk dúló lelki harc az, amit sokan gátlástalanul kihasználnak. Nagyon sok hasznos és jó terápia van. Személyes tapasztalataim alapján terápiában a Dévény-tornát, csodaszerek tekintetében pedig a homeopátiát tartom a legcsodálatosabbnak, mert a kislányomnál ezek a módszerek nagyon sokat segítettek.
Mégsem merném kijelenteni, hogy mindenkinek ez a módszer hozná meg a sikert. Nem hiszek az univerzális csodában, mert minden kisgyerek és ezzel együtt minden eset is más. Nagyon sok a hasonlóság és az átfedés, de összességében mindannyian egyedi problémákkal küzdünk. Ezért is nehéz jól választani. Néha túl soknak tűnik a választási lehetőség, néha meg túl kevésnek. Nem beszélve arról, hogy némelyik éppen divatos terápiáért csillagászati összegeket kell fizetni. Bevallom, volt olyan terápia, amit azért nem voltam hajlandó kipróbálni, mert egyszerűen arcpirítónak találtam azt az összeget, amit elkértek érte. Volt aki erre azt mondta, hogy ezek szerint a gyermekem egészsége nekem nem ér meg mindent. Ez nem igaz. Én is szeretném, ha a gyermekem a legjobbat kapná, de nem minden áron, kizárólag az ésszerűség és a lehetőségeink határain belül!
Azt gondolom, nem szabadna senkinek sem lelkiismeret furdalást éreznie azért, ha nem tudja megfizetni, nem tudja biztosítani a gyermekének valamelyik új, vagy felkapott, drága terápiát. Nem mindig az a legjobb, ami a legdrágább. Sok elhivatott terapeutával találkoztam az évek során az állami ellátó rendszerben és azon kívül is. Olyanokkal, akiknek valóban a gyerekek voltak a legfontosabbak, és a vágy, hogy hozzá segítsék őket egy szebb és könnyebb élethez. Sajnos azonban sokan vannak azok is, akik csak anyagi lehetőséget látnak bennünk, és csupán vámszedői a fejlődés, vagy a csoda iránti vágyunknak. Az tartom a legnagyobb problémának, hogy ezeknek a kiszűrése nem könnyű feladat a szülők számára. A személyes véleményem az, hogy a gyógyításnak nem lenne szabad túlzott mértékben az anyagi érdekek körül forognia, és főleg nem lenne szabad lelkiismeret furdalást kelteni a szülőkben amiatt, ha ezeket nem veszik igénybe bármi áron.
Nagyon jó lenne, ha minden családot ahová sérült vagy beteg kicsi érkezik felkészítenének arra, hogy ezen a fronton mire is számíthatnak. Fontos lenne elmondani, hogy attól igazán jó anyák és apák, hogy elfogadják és szeretik a gyermeküket, és egyáltalán nem baj, ha csak azt és annyit kényszerítenek rá a fejlesztések során, amennyit feltétlenül muszáj, és aminek valóban van értelme is. Akkor is jó szülők lesznek, ha ellenállnak az éppen aktuális „divatnak“, vagy nem járnak egyszerre öt terápiára, csak mondjuk kettőre.
Azt gondolom, hogy ez az egész „Sérült gyereket nevelek“ skatulya amibe bele kerülünk, egy túlzott teljesítmény kényszert ró ránk. Amikor eljutottam eddig a gondolatig, akkor döntöttem úgy, hogy kiszállok a mókuskerékből. Addig nehezen vettem észre, de döbbenetes élmény volt ráeszmélni, hogy kinek is akarok ezzel az egész görcsös akarással megfelelni? Miért hajszolom agyon a gyermekem és magam is? Miért igyekszem azon teljes gőzzel, hogy minél előbb és bármi áron „hasznos tagja“ legyen a társadalomnak? Számomra az elmúlt évek legnagyobb tanulsága az volt, hogy ne akarjak mindent görcsösen, ne sürgessem a dolgokat, ne csak ezen járjon az agyam megállás nélkül, hanem hagyjak időt a pihenésre, és az élet élvezetére is. Fogadjam el, hogy a jó munkához idő kell, néha nagyon sok idő. Előfordulhat, hogy egy-egy lépés eredménye évek múlva érik majd be. Ilyenkor csak egy dolgot tehetünk, rendületlenül hiszünk abban, hogy sikerülni fog! A lányom kilátásai az önálló járásra nagyon minimálisak voltak. Ennek ellenére megingathatatlanul hittem a fejlődésében,és ez a hit átragadt őrá is. Nemrég azt mondta: „Anya, én hiszek magamban, és megvalósítom az álmom!“ Most, 7,5 évesen próbálja megtenni élete első, bot nélküli, önálló lépéseit. Ezek az első szárnypróbálgatásai – ahogy ő nevezi – a szabadság felé! Sokszor éreztem úgy az évek során, hogy ez egy véget nem érő küzdelem. Amikor csak eszembe jutott ez a gondolat, nagyon szomorúvá és elkeseredetté tett. Amióta azonban elkezdtem más szemszögből nézni a dolgot, és csak arra próbálok koncentrálni amit már eddig is elértünk, akkor mindig öröm és elégedettség tölt el. Minden alkalommal újra és újra rácsodálkozom arra, hogy honnan indultunk, és hogy a lányom kitartása, akarata és a közös munkánk gyümölcseként hova jutottunk el. Olyan messzire, amit senki sem gondolt volna.
Azt gondolom, nagyon fontos lenne, hogy minden szülő kaphasson segítséget ahhoz, hogy fel tudja dolgozni az őt ért lelki sérüléseket, hogy megtanuljon bízni önmagában, és a megérzéseiben. Ha tisztában vagyunk önmagunkkal, a helyzetünkkel és a céljainkkal, csak akkor leszünk képesek olyan döntéseket hozni a gyermekeink jövőjét illetően, amiket később is vállalni tudunk majd.
Sokáig halogattam, mire pszichológushoz fordultam a problémáimmal, és utólag már nagyon sajnálom, hogy nem tettem meg sokkal korábban! Sok tépelődéstől és rossz érzéstől kímélhettem volna meg magam és a családom. Mindenkit arra bátorítok, hogy merjen tanácsot, segítséget kérni, merjen beszélni az érzéseiről. Minden segítséget el kell fogadni, ami segít megtalálni a lelki egyensúlyunkat. Hiszem, hogy a gyermekünk minden rezdülésünk és gondolatunk érzi. Akkor is, ha ezt nem tudja elmondani, akkor is, ha úgy tűnik, bezárva él a saját világába. Hiszem, hogy a gyermekünk legjobb fejlesztője a feltétel nélküli szeretetünk, és a belé vetett hitünk. Ugyanakkor fontosnak tartom azt is, hogy a kitűzött céljaink reálisak legyenek, és ezeket mindig ahhoz mérjük, ami a gyermekünk állapotából, betegségéből kifolyólag elérhető számunkra. Ha olyan célt tűzünk ki magunk elé, ami elérhetetlen, az mindenki számára sok szenvedést fog okozni. Lehet hogy a gyermekünk testileg vagy szellemileg soha nem lesz olyan, mint egészségesen született társai. Ezt el kell fogadni. Ők így csodálatosak és értékesek, ahogy vannak. Mindig lesznek a környezetükben olyanok, akik elfogadják és szeretik őket úgy, ahogy vannak, akikre számíthatnak majd életük során, és lesznek olyanok is, akik elutasítják őket. Ezen nem tudunk változtatni. De azon igen, hogy reális elvárásaink legyenek magunkkal szemben, és a gyermekünk fejlődését és jövőjét illetően. Akkor nem leszünk csalódottak és frusztráltak, ha még mindig nem tud megoldani egy-egy feladatot. Az élet akkor is megy tovább. A korábban aggódásra fordított energiáinkat pedig már arra irányíthatjuk, ami tényleg fontos, hogy valóban a gyermekünkre figyeljük, az ő valódi igényeire. Azt nézzük ami neki jó, és nem azt, amiről csak úgy gondoljuk, hogy jó. Szeressük úgy, ahogy van, és amennyire csak lehetséges, teremtsünk a számára olyan családi légkört, ahol azt érezheti, hogy mindenki feltétel nélkül szereti, biztonságban van, és nincs nála fontosabb a világon! Most már én is azt gondolom, hogy ez mindennél fontosabb!! A legsikeresebb fejlesztési módszer amit egy szülő megadhat a gyermekének, az a feltétel nélküli bizalom és szeretet! Ha ez elvész a nagy hajrában, vagy a szükséges anyagiak miatti hajsza során, akkor tényleg minden hiába.
Kívánom mindenkinek, hogy rátaláljon a saját útjára, merje felvállalni a döntéseit, és merje megtalálni mindenben az örömöt és a feltétel nélküli szeretetet! Mert igenis jogunk van a problémáinkkal, és a sérült, beteg gyermekeinkkel együtt is boldogan élni!! Éljünk vele!
„A szeretet az egyetlen ésszerű és kielégítő válasz az emberi létezés problémájára.“
Eric Fromm
