Van az úgy, hogy az ember vágyik, várakozik, sóhajtozik, mert tudja, hogy hiányzik valami.. van egy űr, aminek lehetne akár új ruha, menő nyaralás, dögös sportkocsi formája is. Az én életemben ennek az űrnek Panda formája volt. Ezt csak akkor tudtam meg, amikor megszületett. Akkor valahogy a helyére kattant minden.
No nem rögtön, mert a fiatalúr – ma kikérte magának, hogy ő már férfi.. sőt…. FÉRFI… – megtréfált egy kicsit minket és csakazértis úgy és akkor jött, amikor ő akart. Korababának… Négy kilósan.
Nagy tanítómesterem. Nem hagyja, hogy lankadjon a figyelmem, és a mondataiban, mozdulataiban, mindennapi tiszta, logikus, kikezdhetetlen bölcsességében fürdőzve kénytelen vagyok szembenézni saját magammal, és mérlegre tenni a saját cselekedeteimet, mondataimat is.

Ő az, aki 3 évesen szivárványnak rajzolt engem, aki 4 éves korában sajnált, mert nem tudott csillámunikornissá varázsolni, és ettől én bizonyára elszomorodtam (és tényleg…), aki számolja a napokat, amikor végre felnőtt lehet, és születhet saját gyermeke. :)) Aki a Bella Ciao-ra és az Ay Cubanora alszik el.
Aki mártást készít a pizzára, és odafigyel, hogy egyensúlyban legyenek benne az ízek.
Aki szerint ölelésből és pusziból sosem elég. Szerintem sem..
És én végtelenül hálás vagyok a sorsnak, hogy az édesanyja lehetek.

Isten éltessen sokáig, Édesbaba kisPanda Patrik a hetediken!