Nagyon fontosnak tartom mindenekelőtt leírni, hogy minden hálám, csodálatom és tiszteletem azoké az embereké, akik éjt nappallá téve dolgoznak a koraszülött vagy beteg babák és gyerekek gyógyulásáért. Köszönöm, köszönjük nekik mindazt, amit értünk tettek!

De mi az, amit mi tehetünk, amikor a kisbabánk ott fekszik egy dobozban gépekre kötve?

Öt év távlatából írom le ezeket a gondolatokat, talán mert mostanra értek meg és lettem bennük biztos, vagy csak most lett rá időm és erőm…

A koraszüléssel járó (szerintem) leggyötrőbb érzés ellen próbálok valami fegyvert adni, de legalábbis egy kis segítséget, hogy hogyan bírjuk ki. Ez az érzés pedig szerintem az, hogy kontrollt vesztünk, hogy tehetetlenek vagyunk, miközben a világ egyik legborzalmasabb dolga történik a saját gyerekünkkel és velünk. Minden kiesik a kezünkből, ott van a babánk, aki egy napja még magzat volt a hasunkban, mi növelgettük, szerettük, védelmeztük, most pedig orvosok, gyógyszerek és gépek segítenek neki a túlélésben, miközben mi ott állunk tördeljük a kezünket, nem látunk a könnyeinktől és úgy érezzük, semmit nem tudunk tenni azért, hogy bármi egy kicsit is jobb legyen. Ott lehetünk vele eleinte pár órát, jó esetben többet is, a többi időben pedig kővé vált gyomorral, aggyal és szívvel próbálunk fennmaradni a vízen, várva azt a következő fél órás látogatást, amikor legalább a dobozon kívüli jelenlétünkkel biztosíthatjuk a babánkat arról, hogy még vele vagyunk és szeretjük nagyon.

Rettenetes az az érzés, amikor az ember kapja a rémhíreket sorra, és nem tud semmit tenni, csak várni. De most mondom, hogy tud. Nagyon is tud. Az az icipici kis baba olyan antennákat birtokol, amit mi már elfelejtettünk, és ha ezekhez megpróbálunk kapcsolódni, ott lehetünk vele a legnagyobb bajban is. És a legnagyobb bajban a mi sosem ismert erőink is fel tudnak támadni. És ez az, ami a legtöbbet tudja segíteni nekünk is és a gyerekünknek is.

A legfontosabb, erre kellett rájönnöm, megtalálni a saját hitünket. Bármiben és bárkiben. Mert vannak olyan pillanatok, amikor olyan szintű a kétségbeesés, hogy azt muszáj átfordítani valami megfoghatatlan erővé, ami segít megküzdeni a reménytelen sötétséggel, mert ha nem mi győzünk, akkor ő fog. És ehhez segítség kell. Akinek van Istene, hite az szerencsés, és biztosabb talajon áll, ha segítségért akar fohászkodni. Akinek nincs, meg kell talánia azt, ami segíteni tud neki. Higgyünk akár a Jóistenben, a sorsban, az energiákban, gyógyító erőkben, mesékben, babonákban, segíteni fog. És nem csak azért, mert ami működik, az működik, (és most itt nem tudományos bizonyítékokról van szó) hanem, mert ha mi rá tudjuk bízni magunkat valami megfoghatatlan erőre, az segíteni fog nekünk abban, hogy ne érezzük magunkat olyan elveszettnek és tehetetlennek, és ami rajtunk segít, az a dobozban fekvő gyerekecskén is fog. Nagyon nagyon fontos, hogy érezzük, hogy tudunk tenni érte, amíg nem vehetjük ölbe, megadva ezzel azt, amit méhen kívül maximálisan adni tudunk, addig máshogy kell kifejeznünk a gondoskodásunkat, hogy addig se bolonduljunk meg, és ő addig is érezze a belőlünk áradó biztonságot és szeretet.

Megpróbálom összeszedni, hogy mi az, amit tudunk, sőt mi, a szülei tudunk a legjobban:

Tudjuk továbbra is nagyon nagyon szeretni, és ezt elmondani neki.

Tudunk neki tejet adni, gyógyító, erőt adó anyatejet, ha nem is most rögtön, akkor majd később (én 3 hónapig öntöttem a lefolyóba a tejet, mire végre odaadhattam). Amíg fejünk addig érte dolgozunk, a testünk pedig érte termelheti a tejet. Ez a legpraktikusabb és legtermészetesebb dolog, amit tenni tudunk és ezt csak mi tudjuk. Ez adjon nagy magabiztosságot, fontosságtudatot, és hitet a saját tenni tudásunkban! De ha nincs tejünk, akkor is nagyon sok mindent tudunk még tenni, és ezeket mind leírom, legalábbis, amire én magam rájöttem.

Tudunk neki énekelni és mesélni, hogy hallja a hangunkat, érezze a gondolatainkat, és erőt merítsen mindabból, amit hall, és a láthatatlan antennáival megért. Meséljünk neki arról, hogy milyen lesz, ha hazajön, hogy milyen a világ, miket mutatunk majd meg neki. És meséljünk neki népmeséket, amiben a hősök, a legkisebb királyfik és királykisasszonyok olyan ellenségeket győznek le, akik sokkal erősebbek náluk, és még ha miszlikbe is aprítják őket, újjászületnek és hétszerte szebbek lesznek, mint annak előtte. Meséljünk meséket, ahol a cseppnyi hős levágja a Sárkány minden fejét. Ezek a mesék őserejükkel segítenek majd neki és nekünk is, mert a mesék a világ legkomolyabb dolgairól szólnak képekben és szimbólumokban, magukban hordják az emberiség világmindenségről való összes tudását és akár elhisszük, hogy neki ez segít, akár nem, ott ülni és mesélni a gyerekünknek legalább nyomokban emlékeztet arra, mintha átlagos szülők lennénk, aki esti mesét olvas a lefekvés előtt, és ez jól fog esni neki is és nekünk is, a többit pedig bízzuk, az ő és a saját rejtett antennáinkra.

Tudunk varázsolni és gyógyítani a gondolatainkkal, a kezünkkel, a szívünkkel. Mindegy, hogy mit mond a tudomány vagy a józan ész, ha az embernek a tudomány és a józan ész képviselője, az orvos, azt mondja széttárt karokkal, hogy nem tud mit csinálni. Itt jön el az a pont, hogy nekünk kell valamit tennünk. Akkor el kell képzelnünk, hogy a mi kezünkből gyógyító erő folyik és a mi gondolatunk gyógyít. És nem tudom, hogy folyik-e és gyógyít-e, de azt tudom, hogy jobb érzés csukott szemmel, teljes erőből koncentrálva hinni abban, hogy gyógyítok, mint zokogva verni a fejem az inkubátor falába.

Tudunk neki vinni bárányszőrt, plüssállatkát, anyatej illatú rongyocskát, kismagnót a saját hangunkkal és szívdobogásunkkal, rajzot a testvéreitől. Hordhatunk magunknál talizmánt, ami olyan, mintha ő lenne velünk, és rá vigyáznánk, hímezgethetünk neki otthon inkubátorra való takarócskát, addig is csak rá gondolunk és róla gondoskodunk. Minden amit neki viszünk, neki csinálunk, tőle hozunk, az egy-egy gondolat, ami odaköt, és érezteti vele és velünk, hogy összetartozunk és tudunk tenni valamit, amitől nekünk és ezáltal neki is kibírhatóbb ez a teljesen valóságtól és normálistól elszakadt helyzet.

És mindeközben nyugodtan gondoljunk magunkra is, mert nagyon is számít, hogy mi, a szülei, mitől érezzük magunkat jobban. Neki attól nem lesz rosszabb, ha nekünk néha kicsit jó. Sőt, ha fel tudunk töltődni valamitől, akkor töltődjünk, mert azt tudjuk neki továbbadni, amit magunkba szívtunk. Nem kell magunkat büntetni, se elásni. Bár tény, hogy az embernek nem sok kedve van ilyenkor emberek közé menni, de ha van, menjen. Szabad moziba menni, és nevetni és finomakat enni és egymást szeretni, és sétálgatni, de üveges tekintettel tévét bámulni is szabad, mert minden jobb, mint rágódni, önmarcangolni és szorongani. És kell agyat mosni, és nem rágondolni néha, mert a megbolondulás végső soron sehová sem vezet.

És szabad minden információról alaposan tájékozódni, de szabad azt mondani is, hogy ma nem akarom meghallgatni, hogy orvosilag hogy van a babám, majd én magam eldöntöm, hogy hogy van, ma nem akarok rémhíreket hallgatni. És szabad naponta ötvenszer megkérdezni, hogy mikor kaphatom ölbe, hátha így hamarabb sor kerül rá, mert a legnagyobb rémségek közepette is vannak boldog pillanatok, és a kenguruzás vagy csak a puszta dédelgetés az minden körülmények között az.