Ráduly Andrea vagyok. 22 éves. Erdélyben, Csíkszeredában lakom. Tanulmányaimat a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen végeztem gyógytorna szakon, jelenleg a mesterképzést végzem ugyanazon az egyetemen. Minden vágyam, hogy koraszülöttekkel, babákkal és gyerekekkel dolgozhassak. Ezért is igyekeztem koraszülött intenzív osztályon gyakorlatozni, még az államvizsga dolgozatomat is a koraszülöttekről írtam. Hogy miért? Mert én magam is korababa voltam.
2002 szeptemberében a 25. hétre, 720 grammal születtem a szegedi Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikán.
Apgar: 4-6-6
Születési súly: 720g
Hossz: 34cm
Fejkörfogat: 23cm
Mellkörfogat: 20cm
Édesanyámék szakvéleményezés céljából utaztak Magyarországra, ahol felmerülő problémák miatt sürgősségi császármetszésre került sor. Rám a műtőben a NIC-es csapat várt, akik azonnal intubáltak, majd elszállitottak a Gyermekgyógyászati Klinika koraszülött és újszülött osztályára. 131 napot töltöttem a szegedi klinikán, ahonnan főképp Dr. Katona Márta osztályvezető egyetemi docens odaadó munkájának és tudásának köszönhetően végre hazajöhettem a csíkszeredai gyermekgyógyászatra.
Hazaérkezésemig volt bronhopulmonáris diszplaziám, retinopatiám, gastroesofagialis refluxom, anemiám, osteopéniám, több pneumoniám. Ezeket mind kezelték Szegeden. Mivel a diagnózisaim többsége hosszú távú kezelés igényelt, ezekkel nőttem fel. A második intubálás után kialakult egy mély Harisson barázda is, ami miatt a gyermekkoromat végigkísérte a gyógytorna és az úszás. Ez komoly nehézséget jelentett a szüleimnek, mert itthon 3 éves koromig senki nem vállalta, hogy foglalkozik velem. Szegeden mindig látott gyógytornász, aki tanácsokkal látta el a szüleimet, 3 éves koromig anyukám tornáztatott minden nap.
A szüleim szerint minden korababa egy igazi harcos, akinek nagyon meg kell küzdenie az életben maradásért. Nekem akkor kellett küzdenem, amikor még nem volt kenguruzás, egyedül voltam az inkubátorban, anyukám csak néha simogathatott, érinthetett, legtöbbször csak az inkubator falán át beszélt hozzám. Emiatt mind a mai napig nehezen viselem az ölelést, az érzéseimet nehezen tudom kimutatni, szorongok.
Ugyan többször voltam beteg az átlagnál, a közvetlen környezetem nem táplált bennem betegségtudatot, sosem éreztették velem, hogy más lennék, mint a többi gyerek, mindent csinálhattam, amit bírtam. Több sportot is megtanultam. Abból persze nagyon elegem volt, hogy hetente kétszer gyógytornára és úszni kellett járnom. Bármi mást csináltam volna, csak ezt nem.
A koraszülöttségemnek köszönhetően sosem voltam jó sportoló, szemüveget kellett viselnem, több allergiás reakcióm volt, hajlamosabb voltam a megfázásra – és mivel étvágytalan voltam (vagyok), mindig én voltam a legsoványabb és a legkisebb. A gyerekek néha kegyetlenek voltak, baj volt a szemüvegem, a kisebb méretem, de voltak olyan felnőttek is, akik ki akarták oktatni a szüleimet a helyes táplálásról. (Születésem előtt anyukám 16 évet gyerekosztályon dolgozott mint szakápoló).
Koraszülöttségem miatt vagy pont annak ellenére számomra nagyon fontos a koraszülés témája, tekintettel arra, hogy egyre több korababa jön a világra. (2002-ben nem sok koraszülött élt a mi városunkban, hiszen az ekkora babák nem maradtak életben). Nem elég életben tartani egy korababát, mert a koraszülöttsége végig kiséri legalább az egész gyerekkorát.
Habár napjainkban több gyógytornász foglalkozik pici babákkal is, a szüleim által átélt nehézségek ösztönöztek arra, hogy ezt a pályát válasszam, hogy a legkisebbeknek és szüleiknek segíthessek. Bízom benne, hogy az én példám erőt ad nekik. Ebben az élethelyzetben minden létező segítségre szükség van. Ha itthoni szemmel nézem a dolgokat: amíg Magyarországon már a születésemkor ingyenes volt a koraszülött utógondozás, az én szüleimnek mindenért fizetnie kellett, de még szakembert is nekik kellett keresniük. Romániában az esetek többségében ez ma is igaz, a szülők fizetnek mindenért, kevés ingyenes rehabilitációs intézmény működik, ami működik, az is csak korlátozott kapacitással. Ez nagyon szomorú, de nemcsak ezzel van baj.
Jó lenne egy érzékenyebb világban élni, egy olyanban, ahol nehogy az időre született babát nem hasonlítják egy korababához, de két koraszülött gyermeket sem hasonlítanak egymáshoz. Minden baba másképp fejlődik, más problémákon megy keresztül, másképp reagál mindenre. Ahogy nincs két egyforma ember, úgy nincs két ugyanolyan fejlődésű baba sem. Mindenki külön egyéniség. Mindenki a maga harcát vívja. Van, akinek több időre van szüksége, van, aki könnyebben győz.
Jó lenne egy olyan világban élni, ahol a társadalom érzékenyebb, empatikusabb, ahol az emberek megválogatják a szavaikat, és például nem teszik szóvá, hogy milyen kicsi ez a gyerek. 11 hónaposan 6340 grammot nyomtam és 68 cm magas voltam, egy parkban vezetve lépegettem, ahol többen megbámultak, volt, aki meg is kérdezte, hogy ennyi idős ez a gyerek… azt hitték, anyukám egy pár hónapos babát állított lábra.
Bár rengeteg nehézséggel kell megküzdeni, szeretettel és hálával tartozom a szegedi koraszülött osztály minden dolgozójának , az itthoni orvosaimnak, a gyógytornászomnak, a nagyszüleimnek, a keresztszüleimnek, egyszóval mindenkinek, aki kicsit is hozzájárult a fejlődésemhez. Szeretettel és odafigyeléssel bántak velem mindvégig. Szerencsésnek is érzem magam.
