A kontrollvesztés élménye / tehetetlenség-élmény sokszor nem úgy néz ki, mint amit az emberek traumának képzelnek. Nincs mindig hangos pánik, nincs feltétlenül látványos összeomlás, és sokszor nincs hozzá egyetlen olyan pillanat sem, amire az ember rá tud mutatni, hogy na, ez volt az. A kontrollvesztés élménye / tehetetlenség-élmény inkább olyan, mint amikor a lelked egy bizonyos történetre készült, a tested is egy bizonyos történetre hangolódott, és aztán egy teljesen másik valóságban találod magad. Nem kicsit másban, hanem radikálisan másban. Olyanban, amihez nincs belső térképed.
A pszichológiai kutatások az utóbbi években egyre tisztábban leírják ezt a jelenséget úgy beszélnek róla, mint az elvárások és az átélt események közti eltérésről. Mismatchnek, incongruence-nek. Magyarul egyszerűbben, az elképzelt és a megélt valóság közti szakadékról. És a lényeg az, hogy ez a szakadék nem csupán csalódást okozhat, hanem összefügghet azzal is, hogy mennyire lesz valaki elégedett a szülésélményével, és bizonyos esetekben a szülés utáni poszttraumás tünetek esélye is nőhet.
A kontrollvesztés élménye / tehetetlenség-élmény gyakran ott kezdődik, hogy van egy belső forgatókönyvünk. Sokszor nem is tudatosan, de felépítünk egy képet arról, hogy milyen lesz a várandósságunk, milyen lesz a szülésünk, milyen lesz a baba érkezése, és milyen lesz utána az élet. Nem azért, mert naivak vagyunk, hanem mert az emberi idegrendszer így működik, előre próbál rendet rakni a jövőben, hogy biztonságot teremtsen. A kép lehet egyszerű vagy nagyon részletes. Lehet olyan, hogy negyven hétig egyben maradunk, és a végén már nehéz, de a maga módján mégis megnyugtatóan kiszámítható. Lehet olyan, hogy majd jön a vajúdás, a ringatózás, a lélegzés, a fokozatosság, az átmenet. Lehet olyan is, hogy meghitt, varázslatos, természetes szülés lesz, fénnyel, csenddel, lassúsággal, valami olyannal, amiben a nő nem egy eset, hanem egy ember. És aztán jön a valóság, és azt mondja, nincs több idő.
Sürgősségi császármetszés. PIC. Anyának intenzív osztály. Két külön ajtó, két külön világ, két külön szabályrendszer. Egyik oldalon a tested frissen operálva, a másik oldalon a babád gépekhez kötve, és közben te valahol a kettő között lebegsz, mert a lelked már ott lenne a gyermeked mellett, a tested viszont még nem tudja követni. És az a furcsa ebben, hogy a külvilág sokszor csak a végeredményt látja. Hogy megszületett. Hogy ellátták. Hogy „megoldották”. Csak azt nem látják, hogy neked közben megszakadt egy történet. A kutatások alapján az egyik legfontosabb tényező ilyenkor a kontrollélmény. Nem az, hogy ténylegesen te irányítottál-e mindent, mert egy sürgősségi helyzetben ez sokszor irreális. Hanem az, hogy volt-e bármilyen kapaszkodód. Értetted-e, mi történik. Meg voltál-e tartva emberileg. Kaptál-e információt. Kaptál-e együttérzést. Kaptál-e partneri hangot. Volt-e valaki, aki nem csak kezelte a testedet, hanem közben téged is látott. Mert a kontrollérzet és az ellátás megélése az egyik legerősebb közvetítő tényező abban, hogyan raktározódik el bennünk a szülés emléke.
És ez a rész különösen fontos a koraszülésben érintett anyák világában, mert nálunk az „élmény” szó sokszor eleve provokatív. Mintha nem lenne jogunk azt mondani, hogy fáj. Mintha csak a túlélés számítana, mintha a félelem, a testemlék, a sokk, a szétválasztottság, a kimerülés nem lenne része ugyanannak a történetnek. Pedig a koraszülés nem csak orvosi esemény. A koraszülés gyakran egy hirtelen bekövetkező krízis, ami az idegrendszer számára veszélyhelyzetként kódolódik. És ha veszélyhelyzetként kódolódik, akkor teljesen érthető, hogy sokaknál később poszttraumás tünetek, szorongás, túlzott éberség, rágódás vagy érzelmi hullámzás jelenik meg. Ez nem gyengeség, ez adaptáció, a test és az idegrendszer próbál életben tartani.
De a kontrollvesztés élménye / tehetetlenség-élmény van egy még mélyebb szintje is. Amikor nem csak a szülés más, mint amit képzeltünk, hanem az egész jövőkép. Amikor a teljes várandósság alatt abban bízunk, hogy a gyermekünk egészséges lesz, és aztán megszületik egy sérült gyermek. Vagy kiderül egy maradandó állapot. Vagy elindul egy olyan út, ami nem átmenetileg nehezebb, hanem teljesen más életet hoz, mint amit valaha el mertünk képzelni.
És itt szokott a legnagyobb csapda jönni. Az anyák sokszor azt hiszik, hogy ezt nem szabad gyászolni. Mert ha gyászolod, akkor az olyan, mintha nem fogadnád el a gyermekedet. Mintha kevesebb szeretet lenne benned, mintha rossz anya lennél. De a pszichológia ennél pontosabban fogalmaz. A gyász nem csak halálesethez kötődik. Gyász az is, amikor egy fontos, szeretett jövőkép nem valósulhat meg. Amikor egy belső történet, egy remény, egy elképzelt normalitás eltűnik. Ilyenkor nem a gyermekedet gyászolod, hanem azt a verziót, amit az idegrendszered és a szíved felépített, hogy túlélhető legyen a várandósság, és biztonságos legyen a jövő. A kettő nem egymás ellensége. Lehet teljes szívvel szeretni, és közben gyászolni is.
A kontrollvesztés élménye / tehetetlenség-élmény azért tud olyan makacsul velünk maradni, mert gyakran nincs hozzá társadalmi engedély. A klasszikus veszteségekhez van nyelv, van rá részvét, van rá rítus, de ahhoz, hogy elgyászold a negyvenedik hétig tartó várandósságot, ami sosem történt meg, arra nincs mondat. Ahhoz, hogy elgyászold a meghitt szülést, ami helyett sürgősségi császár lett, nincs forgatókönyv. Ahhoz, hogy elgyászold az elképzelt egészséges jövőt, miközben közben ott van a gyermeked, akit szeretsz, sokan csak annyit mondanak, örülj, hogy él. És igen, örülünk, de közben mi is itt vagyunk. Ezt a kettősséget a kutatások nemcsak elismerik, hanem azt is mutatják, hogy a feldolgozásban a jelentésalkotás, az integráció és az elmesélhetőség kulcsszerepet játszik. Azaz az, hogy a történet nem marad benned szétszakadt jelenetek halmaza, hanem lassan összerakhatóvá válik. Nem úgy, hogy megszépíted. Hanem úgy, hogy érthetővé és elviselhetővé válik.
A kontrollvesztés „élménye” / tehetetlenség-„élmény” gyógyulása nem ott kezdődik, hogy kimondjuk, így kellett lennie. Az sokszor túl gyors, túl steril, túl idegen. A gyógyulás sokkal inkább ott kezdődik, hogy kimondjuk, ez nem így kellett volna történjen. És mégis megtörtént, és attól, hogy túléltem, még fájhat.
A kontrollvesztés élménye / tehetetlenség-élményt gyászolni nem luxus, nem önsajnálat, nem túlérzékenység. Ez az idegrendszer és a lélek természetes válasza arra, amikor az elképzelt biztonság összeomlik. És ha ezt a veszteséget nem lehet megélni, akkor gyakran a test fogja tovább vinni. Készenléti állapotban, feszültségben, alvászavarban, túlzott agyalásban, vagy éppen ürességben és leválásban. Ezek nem „furcsaságok”. Ezek a trauma- és stresszválaszok rokon jelenségei. És pontosan ezért fontos erről beszélni. Itt újra leírjuk, hogy mi a Koraszülöttekért Országos Egyesületnél hiszünk abban, hogy az anyák története nem mellékszál.
Nem kiegészítő információ a baba története mellett. Az anya idegrendszere, vesztesége, belső valósága ugyanolyan valóság. És ha egy anya megkapja azt a mondatot, hogy amit érzel, az érthető, az gyakran az első lépcső a gyógyuláshoz. Ha te is átélted ezt a kontrasztot, azt a hirtelen szakadékot aközött, amit reméltél, és aközött, ami lett, akkor szeretnénk, ha tudnád, nem vagy egyedül. Amit gyászolsz, az gyászolható, amit átéltél, az feldolgozható, és a történeted attól, hogy más lett, még lehet teljes.
Csak közben jogod van kimondani, hogy közben fájt.
