A mi történetünk

A mi történetünk 2023.01.19-én kezdődött, amikor a szokásos havi ultrahang vizsgálatnál kiderült, hogy a kicsi 3 héttel le van maradva a fejlődésben. Másnap már a kórházban kezdtem a napot, ahol megállapították, hogy a magzatvíz is kevesebb, ezért a következő hétfőn egy harmadik genetikai vizsgálatot is elkellett végezni. Eljött a hétfői nap, ahol a genetikusunk gyanúja miatt a debreceni klinikára küldött minket tovább. Megtörtént a klinikán a vizsgálat, ahol úgy látták komolyabb probléma nincs otthoni pihenést javasoltak. Mi ebbe nem tudtunk belenyugodni ezért konzultálva a nyíregyházi orvosainkkal amellett döntöttünk, hogy befekszem a kórházba infúziós kezelésre. Befekvésem első napján magnéziumos infúziót és tüdőérlelőt kaptam. Az azt követő napokon Dyaphillines infúziók sora következett.

2023.01.28-án a hajnali CTG-én még minden rendben volt, majd 8:00-kor a baba szívhangja nagyon gyorsan vert. Ezek után leküldtek egy kontroll ultrahangra, ahol kiderült, hogy oligohydromnionos lettem. Az ultrahangos doktor úr feltette a kérdést, hogy vagy befejezzük a terhességet vagy elhal bennem a magzat. Természetesen a válaszom az volt azonnal menjünk a műtőbe, ha van egy kis esély arra, hogy a baba életben maradjon. Az osztályra visszafelé menet hívtam a férjem, hogy induljon, mert visznek a műtőbe. Közben a szüleim is úton voltak látogatóba, de sajnos velük aznap nem sikerült találkoznom, ők kint izgultak értem és az első unokájukért.

A férjem, ahogy odaért én már az előkészítőben voltam katéterrel, infúzióra kötve. 12 óra után nem sokkal megérkezett a műtősfiú, hogy indulhatunk a műtétre. Olyan izgalomban lettem, hogy a férjemtől is elfelejtettem elköszönni. Elkezdődött a műtőben az érzéstelenítés, amikor megláttam a nőgyógyászt, aki a műtétet végezte, valami hihetetlen nyugalom árasztott el, tudtam, hogy minden rendben lesz. 12:39 perckor megszületett a kislányunk burokban. Azt mondta az aneszteziológus segédje, akinek a mai napig nagyon hálás vagyok (mert a műtét alatt végig fogta a kezem), hogy a régi öregek szerint, aki burokban születik az szerencsét jelent. A kisbaba életjeleket adott azt mondták műtét közben, hogy nyöszörgött, felsírt.

Közben megérkezett a Nyíregyháza Jósa András kórház PIC osztályának a transzportja, akik átvették a gyerkőcöt. A férjemnek annyit mondtak, hogy korához képest jól van, megvannak a végtagjai 1 órán belül átmehet az osztályra. Szegény nem tudta merre menjen, mert egyik oldalról tolták a gyermekünket, a másik oldalon toltak ki engem a műtőből az őrzőbe.

Én feküdtem az őrzőbe kétségek és fájdalmak között. Míg a férjem elment a kislányunkhoz, addig hozzám megérkezett a Neonatológus aki elmondta, hogy Zoé 400 grammal és 27 cm-el született 4,7,6-os APGAR értékekkel. Természetesen elmondta, hogy az agyvérzés lehetősége fent áll az első 48 óra kritikus. Ekkor a férjem a kislányunk mellől videóhívásban jelentkezett, hogy én is lássam. Természetesen neki is elmondták a koraszülött osztályon, mik a kockázati tényezők. Az esti telefonhívás után nagyon örültünk annak, hogy elkezdték a kicsi táplálását és nem bukta nem hányta vissza, és a körülményekhez képest „jól” van.

Nem volt elég a CPAP-os lélegeztetési módszer, így intubálni kellett. Az ötödik életnapján gépi lélegeztetés mellett fokozódott az oxigénigénye, ami miatt egy röntgen felvételt kértek, ahol beigazolódott az, amire az orvosok gyanakodtak, a gyermeknek légmelle lett,ami folyamatos mellkas szívást igényelt. Az egyik ilyen napon sajnos szívás közben a cső kimozdult a gyermek életveszélyes állapotba került. Ez volt a legkritikusabb pont az életünkben, hiszen azt a mondatot, amit akkor a doktornő mondott szerintem sosem fogjuk elfelejteni, örökre belénk ívódott: A kislánynak, ha gyógyszerre nem jön vissza vérnyomása meg fog halni. Tudtam, hogy apuka már akkor volt bent egyszer és ő naponta csak egy alkalommal jöhetett be, azt mondta az ápolónő, hogy a beavatkozás után szól, hogy mi történt. Amikor kijött és azt mondta apuka is jöjjön be, földbe gyökeredzett a lábam és mozdulni sem tudtam, nem tudtuk mire megyünk be. Azt mondta a nővérke imádkozzunk és higgyünk abban, hogy most nem fog változni az állapota, ha fog is akkor is csak jó irányban. 3 csővel szívták a felesleges levegőt a tüdejéből. Ekkor, ami anyatejem volt el is apadt pedig nagyon jó lett volna, ha tudom táplálni a gyermekünk.

Egy vasárnapi napon mikor a gyermekünk mellett voltunk bejött a kórtermes nővérkénk és azt kérdezte hisznek Istenben? Egyértelműen mondtuk mind a ketten, hogy igen, ekkor adta az ötletet, hogy volt már rá példa, akiket megkereszteltek bent és Isten gyermeke lett nagyon szépen elkezdett felfelé ívelni. Nem gondolkoztunk sokat megkérdeztük a főnővért van-e rá mód és lehetőség illetve, hogy néz ki itt egy keresztelő. Mondta, hogy természetesen van rá lehetőség a keresztelést végző pap, keresztszülők, és szülők jelenlétével. Ekkor felvettük a kapcsolatot Miklós atyával, akinél esküdtünk és felkértük, hogy minél hamarabb keresztelje meg a kislányunkat. Ez egy szerdai nap volt, ahogy beszéltem vele aztán utána már az egyik szívócsövet le is állították.

Eljött a vasárnap a keresztelés napja, amikor a másik csövek szívóerejét is csökkenteni tudták, majd 20 nap után véget ért a rémálom, befejezték a mellkasi szívást. Mindeközben rengeteg kórházi fertőzést elkapott, mindig a jéghátán táncoltunk. Szintén egy mondat, ami örökre belénk ívódott: Anyuka, Apuka volt, amikor 3 % esély sem volt arra, hogy a kislány életben marad. Nagyon vérszegény volt, hétszer kapott vérátömlesztést. Majd 6 hét múlva sikeresen extubálták, és noninvazív légzéstámogatásra tértünk át. Egy hét után apnoék miatt ismét gépi lélegeztetésre volt szükség, majd 8 hetes korától CPAP-ra került át, csökkenő oxigénigénnyel.

Aztán jött a következő nehézség a szemvizsgálatok. Sokszor táncoltunk ott is a jégszélén, hiszen hol javult, hol romlott a szeme, sokszor álltunk műtét előtt, de ez a csodagyermek gondoskodott arról, hogy elkerülje. A mai napon (2023.07.20-án) voltunk kontrollon, mindent rendben talált a doktornő, szépen beereződött a szeme, így majd korrigált 1 éves korában kell újra mennünk.

Koponya ultrahangjai mindig negatívak voltak, kardiológiai vizsgálata is rendben van kicsi szívzörej hallható.

2023.06.13-án a gyermekünk a Rehabilitációs osztályra került, gyógytorna miatt. Kezdetben nagyon feszes volt, de a tornának köszönhetően nagyon sokat lazult.

Azt hiszem a fertőtlenítő szaga, a gépek csipogása jelzése egy életre belénk égett, tudjuk, mit éreznek át a sorstársaink, akik épp belépnek a zsilipbe. Tudjuk mi az, hogy gyomorideg, szorongás, félelem, pánik.

2023.07.14-én egy életszakasz végéhez érünk 166 nap után elhagyhattuk a kórházat és végre a mi kis családunk is egyesülhetett.