„Korábban érkezni.
Küzdeni. Sohasem feladni.
És mégis boldognak
maradni.”
Talán az ember nem is tudja mennyi erő lakozik benne, de ha a gyermeke élete veszélyben forog, akkor minden megváltozik. Amikor egy szempillantás alatt válik a várva várt boldogság kínzó fájdalommá, amikor az anyaság talán örökre csak elképzelt érzés marad, akkor a gyengeség hirtelen ember feletti erővé alakul.
Ám mégis…
Mire feleszméltem, egy inkubátor mellett találtam magam. Egy hatalmas inkubátor. Benne a csöppség. Az én mindenem, az én Kisfiam. Alig több egy fél kg kenyérnél. 600 gramm. Két tenyeremben is elvész. Szívfacsaró látvány. De Istenem milyen szép! Békésen alszik, mintha ennek pont így kellene lennie. Pedig nem, jaj, mennyire nem… ― De miért? Miért velünk? Pedig annyira akartam rá vigyázni! Annyira akartam Őt! És most lehet, hogy mindennek vége… De nem adjuk fel! Egyszerűen nem szabad feladni! Neki élnie kell! Akármi is lesz, neki élnie kell! ―
S, a napok ugyan csigalassúsággal, de telni kezdtek. Mindennap ajándék volt. S mindennap csupa vágyakozás, várakozás és remény.
Ott álltunk, az inkubátor mellett, összerándult gyomorral, ökölbe szorított kézzel, de hatalmas szeretettel és hittel. „Apa és Anya”, akkor még kimondani is nehéz volt, felfoghatatlan szavak, pedig milyen jól hangzanak. S milyen csodás lenne valaha, az ő pici szájából hallani: Apa, Anya!
Álmodozni már nem mertünk, de hinni és remélni annál inkább. Minden percet vele akartunk tölteni, mindent tudni a betegségeiről, a rá váró műtétekről, de a jövőről kérdezni nem mertünk. A cél, az életbennmaradás volt. S igyekeztünk Töpörtyűnk számára szebbé tenni a mindennapokat, meséltünk, énekeltünk, simogattuk. ― Azt gondolom igaz lehet, hogy Anya és gyermeke között láthatatlan kapocs van. ― Átérezte a lelkiállapotom, sírt, ha sírtam, mosolygott, ha nyugodt voltam. Rám mosolyogott. Éreztem, ez nekem szól. Aztán egy este a szokásos búcsúzásnál, egy könnycsepp ragyogott kis szeme sarkán, és abban a könnycseppben minden benne volt. Egyetlen könnycseppben minden fájdalom, minden érzés, minden bánat és szomorúság. Azt hiszem, ott, akkor, abban a pillanatban a szívem tényleg megszakadt. És utána persze még sokszor… Hiszen a kórházba ment hozzá a Télapó, s a Karácsonyt is ott „ünnepeltük”, ott volt az első névnapja, az újesztendő is ott talált ránk.
Azt, hogy hogyan vészeltük át már nem tudom. Talán már nem is fontos. A fájdalom persze nem múlt el nyomtalanul, hiszen minden erőnket próbára tevő 5 hosszú, várakozással teli hónap volt. De megérte. Megérte várni, megérte küzdeni, mert egy havas, fázós, összebújós, hideg, téli reggelen szemünk fénye végre haza jöhetett velünk.
Az első otthon, hármasban töltött este, azonban csak ültünk és révedtünk magunk elé.
― „Akkor mi most nem örülünk?” ― kérdeztem. Nem mertem elhinni, hogy végre nekünk is van gyermekünk, hogy végre igazándiból is Anya lehetek. Nem mertünk örülni. Heteknek kellett eltelnie, hogy higgyem, Ő a miénk, csak a miénk, és velünk is marad, hogy vége, hogy nincs több kórház, fehér köpeny, riasztás, gépek és nincs többé szomorúság.
Olvastam valahol, hogy: „a nehézhez kell egy kis idő, a lehetetlenhez valamivel több”.
Igen, most már tudom, a lehetetlen nem létezik…
Mert:
Nemrég asztalra került Zsomborunk 1 éves születésnapi tortája, lassan közeleg az első igazi Karácsony is, és érezhetem, milyen csodálatos érzés az Anyaság. Bár hosszú még az út, minden egyes lépés nehéz, és küzdelmes, de hát cseppekből áll a tenger is, apró mozzanatokból a fejlődés tengere, de most már merünk a jövőre gondolni, merünk hinni, merünk előre nézni.
S nem is kívánhatnék mást a jövőre nézve csodálatos kisfiamnak, mint amit ez az idézet, oly találóan megfogalmaz:
„Nőjj, növekedj olyan nagyra,
Mint kertben a szép olajfa,
Mint a szegfű, szépülj szépen,
Szállj, mint sólyom száll az égen,
Fuss, mint a víz fut medrében,
Ugrálj, mint a nyúl a réten.
Lábad hasztalan ne járjon,
Aki meglát megcsodáljon!”
(bolgár népköltészet, ford. Nagy László)
Mára ez a csepp kisfiú, igazi vidám, huncut, imádnivaló kis királyfi lett. Sokak szerint egy igazi Csoda!
Ambrus Ivett
