Zsóka most áprilisban lesz 4 éves.
A mi történetünk elég összetett…veseproblémámnak „köszönhetően” Zsóka a 26. hétre született (24 hetes érettséggel) 29 cm-rel és 540gr-mal. 88 napot töltött a Neonatális Intenzív osztályon, ebből 3 hetet inkubátorban. Az apgárja 8/10-es volt, jó. Borzasztóan szívós és erős kislány, ma 12,5 kg és 101 cm magas, szép és formás, a koraszülöttekre jellemző vonások nem mutatkoznak,teljesen egészséges. Nem hiperaktív, bár borzasztóan gyors és pörgős jellem, de ugyanakkor nyugodt, kiegyensúlyozott és rendkívül intelligens.
2010 szept-ében kezdtük az ovit. Nagyon nehéz volt.
Muszáj megemlítenem, hogy a veseproblémám az ő születése után 1 évvel kritikussá vált, 2008-ban veseátültetésen estem át. Ezt azért írom le, mert a mi gyerek-anya kapcsolatunkat nagyban befolyásolta. 3-szor voltam kórházban 1-2 hétre, gyenge voltam, nem tudtam szoptatni, tápszert kapott, fizikai állapotom miatt apa szinte a második anyjává vált (csodálatos a kapcsolatuk). Ő mindezt átélte, átérezte velem, az anyaságom kezdete rendkívül nehéz volt, lelkiekben is. Zsókát egy nagyon szerető, gondos, türelmes környezetben neveltük/neveljük, a nap 24h-ban foglalkoztunk/foglalkozunk vele, állandó figyelemben részesítettük/részesítjük. Így nagyon közel állunk egymáshoz. Ezért is volt rendkívül nehéz az elszakadás, az óvodai beszoktatás. Zsóka 2010 szept-ben kezdett járni és 2011 jan-ban tört meg a jég. Ma már boldogan megy és nagyon élvezi.
Ha jól emlékszem kb. 4 hetet maradtam vele a beszoktatási időben. Ezalatt rövidebb-hosszabb időkre eljöttem, majd visszamentem érte. Zsóka kezdetben figyelt, a kezemet el nem engedte, csak velem játszott, egy lépést nem vált el tőlem, még a teremben sem. Görcsösen fogott és csak mellettem érezte biztonságban magát. Rengeteget elemeztünk a párommal (hiszen amióta él ezt tesszük, elemzünk, hogy mire hogyan reagál és hogyan is tegyük a dolgokat, hogy őt ne zökkentsük ki a nyugodt lelkiállapotából), szóval próbáltunk okosan józanul gondolkodni. Én borzasztóan nyugtalan voltam, nem bírtam elengedni, féltettem, az óvodai körülmények, a pedagógusok hozzáállása aggasztott, egyszerűen Zsóka előtt (bármennyire is próbáltam) képtelen voltam leplezni a félelmeimet. Mindent érzett rajtam, tudta,hogy anya nem nyugodt. Már mindeféle stratégiát bevetettem, de tényleg nem hittem, hogy jó helye lesz és ott is megfelelően odafigyelnek rá (hiszen tudtuk, hogy ő „más”, ő a Zsóka, őrá oda kell figyelni, ő máshogyan „nevelkedett”, ő (mi) másképp látja a világot). Szorongtam és ő is. Nagyon sírt, mikor eljöttem, de mégis ő a Zsóka akit megedzett az élet, így mindig kontrollálta magát, abbahagyta a sírást, és „tette a dolgát”, csatlakozott a csoporthoz. Aztán eljöttek azok a napok amikor hányt, öklendezett és és borzasztóan szorongott. Teljesen kimerítő volt, stresszes mindkettőnknek, szülőknek, próbáltuk megoldani.
Zsóka már otthon is elutasító lett velem, csak apát akarta. Egyértelmű volt, hogy én vagyok a „baj”, velem ez nem fog menni. Így apa kezdte el vinni, egész úton beszélgettek, elvonta a figyelmét őrajta nem érezte az aggodalmat (pedig volt), ketten ügyesen és nyugodtan „megoldották” az ovibamenést. Zsókát mindig elhoztuk az ebéd után, reggel mindig kitaláltunk valamit (biciklivel megyünk érte), hogy legyen mire gondolnia, elviselnie az ebédig.
Pár hét elteltével megszűntek az öklendezések (már az ovi kiejtése kapcsán is öklendezett), nem sírt és az ajtóban puszival elköszönve integetett és nyugodtan bement az óvónőhöz. Pontosan január 13-án volt a pálfordulás amikor végre teljesíthetett valamit (imád feladatot teljesíteni, minden érdekli), ollóval vághatott, készített egy szép papír terítőt. Az óvónő megdícsérte és ez megtette a hatását.
A farsangon értettem meg igazán, hogy ez az ő közege, anya már nem kell hogy támogassa, egyedül ment a csoportjához és végig az óvónő kezét fogva táncolt és énekelt. Én nem foghattam a kezét. Hát így érett meg Zsóka az ovira és vele együtt én is, megnyugodtam, látom, hogy felszabadult, beszélget, játszik, ha kell megvédi magát, ügyesen teszi a napi dolgokat az oviban. Önálló és nagyon akar, akar tanulni és kipróbálni mindent. Zsóka csodálatos gyerek, vele mindent meg lehet beszélni, abszolút bizalommal van felénk, mindent megoszt velünk. Kicsit még aggaszt néha az óvodai „felületesség”, a kevés figyelem, a szeretet kicsiny jelenléte. Többet várnék, de ez ilyen.
Zsókával nincs baj, szót fogad, mindent megcsinál, törekvő és szabálytkövető. Felnőttek között nőtt föl, kemény, szívós és határozott, tudja mit miért és hogyan. Az óvónők sokszor rácsodálkoznak, nem hiszem, hogy valaha megértik, mert annyira más. Ő mélyen gondolkodó, ő tudja, hogy mit miért csinál, nem tipikus gyerek aki csak ösztönösen cselekszik. Megfontolt és nagyon igazságkereső. Naponta millió kérdésére válaszolunk, gyorsan tanul és nagy a tudásvágya. A gyerekek által keltett „káosz, zsivaly és értelmetlen zaj” számára furcsa, ő értelmet keres mindenben. Ezért most ő „neveli” a rosszakat, a csúnyán beszélőket. Hát igen, az óvónőknek furcsa, ők nem látják a különlegességét, félek talán sosem fogják és így nem karolják majd föl. Szóval most boldogok vagyunk, mert ő az.
Még mindig hazahozom ebéd után, egyszer ott aludt, hiszen én itthon vagyok és nem akarom, hogy szorongjon. (öklendezett újra). Amilyen kőkemény fizikailag és mentálisan is(szó szerint-vékony, de vasmarkú, még a fiúkat is megsiratja, de rajta nem fog a fájdalom), olyan érzékeny és együttérző lelkileg. Ha valaki sír, ő is és így az ott alvás kátyuba esett. Most jó így, örülünk, hogy már nem szorong és felszabadult az óvodában, majd a délutáni alvásnak is eljön az ideje.
Zsóka az életünk, a mindenünk, ha az ő lelke rendben akkor a miénk is. Én,mint az édesanyja a betegségek miatt egy életre megváltoztam belül, a legfontosabb az együtt töltött perc és a szeretet.
Köszönöm, hogy leírhattam a történetünket.
Üdvözlettel Zsóka anyukája, Ildi
