Azt gondolom, minden koraszülésen átesett anyuka kicsit más, mint az átlag, én pedig még ennél is másabb vagyok. Sziklaszilárdan hiszem, hogy mi, kora-anyák mind sérültünk. Aki a kora intenzívet megjárta, biztosan elhagyta egy kerekét. Úgy tűnik, én többet is.

Az egyetlen gyerekem öt éves és betegségtudata van…

Ezt okoztam én, a sokszoros orvosi figyelem, a rengeteg terápia, a szoros odafigyelés, az öt év macera.

Befeszültem, illetve feszülök még most is. Jobban belegondolva én még gyakorlatilag ki sem engedtem a szülés óta.

Ha bárhol vagyunk, én nem igazán veszem le a szemem a gyerekről, minden másodpercben figyelem. Sokszor intem óvatosságra, hiszen sokkal mozgékonyabb az átlagnál. Féltem, nagyon féltem..

Burokban nevelem?
Túlféltem?
Mentegetőzöm…

Mit rontottam el? Hogyan lehetne ezt másképp? Hogyan lehetne ez könnyebb? Neki? Nekem? Mennyivel nehezítem meg a dolgát a szorongásaimmal?

Vajon lesz olyan, hogy egy-egy helyzettől nem ugrik össze a gyomrom? Fogom ezt tudni kezelni? Öt év eltelt, már tudnom kellene uralni…
Lesz olyan, hogy nem gyötör kétségbeesés az emberek hozzáállásától, az óvodájától, ha őt a többi gyermek bántja, vagy akár hogy nem játszanak vele?

Hogy kell lazábbnak lenni? Hogyan kell dolgokat elengedni?
Egyelőre elképzelni sem tudom. Majd nem figyelek oda? Nem fog annyira érdekelni? Most ezer százalékon pörgök, lehet ez kevesebb?

Segítséget kell kérnem? Merek-e segítséget kérni? Kitől kérjek segítséget? Ki tudom fizetni? Ha nem tudom, szorongok azon tovább, hogy a pénztelenség miatt rontom a gyermekem esélyeit?

Egyáltalán normális vagyok még? vagy mennyiben térek el a normálistól? vagy az adott körülmények között ez a normális?

Nehéz ügy.

Ti hogy álltok a túlféltéssel, szorongtok-e? Megosztjátok-e a szorongásotokat valakivel, támogat-e titeket szakember? Mit tapasztaltatok, könnyen, mindenkinek elérhető a segítség?

Mit gondoltok?