– 10 hetet töltöttünk itt, 8 hetet inkubátorban az intenzíven, majd 2 hetet a szomszédos szobában a POST-intenzíven, az utolsót már pólyában. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy ennél jobb helyen nem lehet egy pici súllyal , korán született kisbaba.
– Az egész osztályt két docensasszony vezeti, több orvos (osztályos orvos, rezidens ), és ápolónő segítségével.
– Minden baba napra, szinte órára lebontott, személyre szabott kezelést kap. (rendkívüli módon dokumentálva).
– Többször belekukkantottunk, amikor az inkubátoron felejtették a papírokat, bár nem nagyon szabad, szóltak is érte, pedig mi csak a súlyárra voltunk kíváncsiak.
– Szülőket tárgyilagosan, mégis humánusan tájékoztatják a baba állapotáról, minden nap, kevés kivételtől eltekintve, kizárólag személyesen.

– A nővérek sohase mondhattak semmit, hogy vannak a babák, de mégis sokszor szívesen meséltek a fiamról, próbáltak nyugtatni. Elmondták, mit csinál, amikor fürdetik, tisztába teszik, és nekem mérhetetlen nyugalmat jelentett, hogy beszélgetnek a babákkal, simogatják őket, figyelnek a kényelmükre, még arra is, hasonló mintája legyen a lepedőjüknek és a takarójuknak.
– Az orvosok is közelebb kerültek hozzánk, pár hét elteltével. Ha kicsit ráértek, többet ott maradtak és beszélgettek velünk. Egyszer a Docens asszony a németországi élményeiről is mesélt, ahol világra hozta a fiát. Bár néha csak odajöttek, és annyit mondtak, hogy nem tudunk a babáról mit mondani, de ez a legjobb hír. Igazuk volt.
– Tudom sokaknak a napi kétszeri látogatás, igen kis időre, kevésnek tűnik, de ez csakis a babák érdekét szolgálja, még ha szülőként nehéz is. Azt gondolom hogy annyira sérülékeny babákat ápolnak itt, akik szinte a nap minden percében életveszélyben vannak, hogy ezek az intézkedések kellenek.
– Amikor Gergő már jól volt,de még az intenzíven volt, olyan is előfordult, hogy leültettek a sarokba és odahozták nekem a pici fiamat, bebugyolálva, sapkával a fején. Pár percre csak, de fantasztikus volt. Sőt egyszer még azt is megengedték, hogy megpróbáljam szoptatni.
– A Post-intenziven, mikor mentem az etetésre, sokszor az egyik nővérke vállán találtam Gergőt, már annyira éhes volt, hogy csak így tudták megnyugtatni, hogy bejárták vele az egész osztályt. Bár a szívem szakadt meg, mikor mondta a nővérke, hogy már nagyon anyahiánya van a babának, haza akar menni. Ha ezen múlott volna….
– Ja és nagy esemény volt, amikor kikerült pólyába, az orvosok, és a nővérek is jöttek megnézni a már pólyás babát. Szívükhöz nőtt a hetek alatt, ez nagyon látszott.
– Azóta is, ha visszajárunk kontrollra, mindig felmegyünk , bekopogunk az osztályra, szívesen fogadnak, emlékeznek ránk. Kikapják a kezemből Gergőt, és beviszik az osztályra, én megvárom az ajtóban, valahogy nem szívesen mennék be.
– Nagy megtiszteltetés volt, mikor az osztály dolgozói dedikálták nekünk, azt a könyvet, ami az ő életüket mutatta be. Azóta is félve őrizzük, hogy egyszer megmutathassuk a fiunknak:

– Végül hadd mondjam el, hogy ha már úgy alakult az életünk, hogy meg kellett ismernünk, a koraszülött intenzív osztály életét, hálás vagyok az itt töltött hetekért, és köszönök mindenkinek mindent a kisfiam nevében is.

Csákányosné Nagy Andrea