A perinatális gyász világnapján azokra a kisbabákra emlékezünk, akik nem maradhattak velünk. Azokra, akik a születésük előtt, közben vagy röviddel utána haltak meg. De ez a nap nemcsak róluk szól, hanem azokról a szülőkről is, akiknek az élete ezzel a veszteséggel örökre megváltozott. Ők sokszor csendben gyászolnak, mert a környezetük nem tud mit kezdeni ezzel a fájdalommal. A perinatális gyász ugyanis nemcsak személyes tragédia, hanem társadalmi tabutéma is.

A gyász, amelyet nem ismernek el, különösen nehéz teher. Az úgynevezett illegitim gyász olyan helyzetet jelöl, amikor a veszteség valós, de a társadalom nem tekinti azt elég fontosnak ahhoz, hogy nyíltan meg lehessen élni. Aki elveszít egy újszülöttet, egy magzatot, vagy egy néhány napos, hetes babát, gyakran azt tapasztalja, hogy a környezete gyorsan továbblépést vár el tőle. A legtöbben nem rosszindulatból mondanak fájó mondatokat, hanem tehetetlenségből. Mert nem tudják, mit lehet mondani arra, hogy valaki gyászol valakit, akit talán soha nem is láthatott. És így hangzanak el azok a mondatok, amelyek bár vigasztalásnak szántak, valójában mélyen bántanak, majd lesz másik, fiatal vagy még, legalább nem ismerted meg, nem szabad ezen rágódni. Ezekkel a mondatokkal valójában azt üzenjük, ne érezz, ne beszélj róla, felejtsd el. A gyászoló ezzel magára marad.

A perinatális gyász különösen nehéz, mert nincs hozzá megfelelő társadalmi keret. Nincsenek rítusok, amelyek segítenék a búcsút, nincsenek szavak, amelyek természetesen jönnének ilyenkor. A legtöbb ember nem tudja, hogyan kellene reagálnia egy ilyen veszteségre, ezért inkább elkerüli a témát. Így a szülők gyakran nemcsak a gyermeküket veszítik el, hanem a közösségi támogatást is, amelyre ilyenkor a legnagyobb szükségük lenne.

A gyász nem időre szól, és nem verseny. Nincs előre meghatározott út, nincs helyes módja. Mindenki másként gyászol, és ez rendben van. Egyeseknek hónapok kellenek, másoknak évek. A veszteség egy része mindig velünk marad, csak átalakul, beépül az életünkbe. A legnagyobb segítség, amit ilyenkor a környezet adhat, nem a tanács, hanem a jelenlét. Az, hogy merünk ott lenni, hallgatni, figyelni. Hogy nem próbáljuk meg elvenni a másik fájdalmát, hanem hagyjuk, hogy kimondhassa.

A perinatális gyászt övező tabu lassan kezd oldódni, de még mindig sok a hallgatás. Pedig a kimondásnak gyógyító ereje van. Amikor valaki elmondhatja, mi történt, és nem kap rá bagatellizáló választ, akkor végre megkezdődhet a feldolgozás. Minden élet számít, akkor is, ha rövid volt. És minden gyász érvényes, akkor is, ha mások nem tudják, mit kezdjenek vele.

A mai napon emlékezzünk együtt azokra a babákra, akik nem maradhattak velünk. És azokra az anyákra, apákra, testvérekre, akiknek a gyásza sokszor láthatatlan. Adjunk helyet ennek a fájdalomnak. Engedjük, hogy kimondható legyen. Mert a csend nem gyógyít, az elfogadás viszont igen.
A Koraszülöttekért Országos Egyesület ezen értékek mentén dolgozik a perinatális gyászban érintett sorstársakkal.