Kislányom, Málna nem tervezett babként jött(2005) (vagyis későbbre terveztük), de így is örültünk neki, csak kicsit borított a terveinken;) Simán ment a terhességem a 27.hét szerdájáig, aztán ödéma, vérnyomás emelkedés, fehérjevizelés, minden nap labor, nőgyógyász, háziorvos, védőnő. Majd hétfőn(28.hét) a háziorvosom beküldött a laborból a kórházba beállítani a vérnyomásom. Átlagosan a pár nap alatt 160-200 között volt és 40kiló jött rám kb.

A kórházban felvettek, infúzióra kötöttek, szülőszobára kerültem, de mivel nem tudták levinni a vérnyomim(270/190 az utolsó mérés), s kezdett leállni vese és májfunkcióm, mentőt hívtak, átvittek a Schöpf-Méreibe, egyenesen a császár műtőbe. Semmi papíromat nem néztek, alá sem kellett írnom, merthogy életmentés van, a műtőbe kb. 20-an álltak körül s kérdeztek mindent. Szinte magamon kívűl voltam, remegtem, a mai napig biztos vagyok benne, hogy valami más tudatállapotba kerültem, mert mintha nem én lettem volna ott, hanem mintha kívűlről nézném az eseményeket. Végül elaludtam, torkomban az égő érzéssel, szememben a könnyekkel, hogy nem biztos, hogy a gyermekem életben marad: „A terhességét meg kell szakítani, nem biztos hogy életben lesz a magzat” mondat zakatolt az agyamban. Így dobott ki az ajtaján azon a szerdai napon a fogadott nőgyógyászom.

Végül felébresztettek, a saját lábamon akartam menni, azt sem tudtam hol vagyok, csak hogy elvették a babámat, de a műtősfiú felvitt az őrzőbe, s a férjem ott volt. Odajött, s sírva mondta: „gyönyörű, kislány, csak pici”. Kicsit megnyugodtam. Majd feljött este a gyermekorvos, már rettegtem mert azt hittem rossz híreket hoz. De csupán bemutatkozni jött, 3óra alatt stabilizálták az állapotát, lélegeztetik, a következő 24óra kritikus, majd a 48, majd 72…s így tovább. Aznap nem engedtek le hozzá 16:25kor született, másnap reggel a férjemmel lemehettem, de mielőtt bementem felkészítettek a látványra. Ami ott fogad, a sajátom és a többi gyermek. Zokogtam, nem akartam elhinni, borzasztó, hogy ilyen megtörténhet…ezek a piciny gyermekek…

Ezután átmentem mindazon amin itt szerintem a legtöbben. Magamat okoltam, sírva jöttem-mentem a kórházból, úgy vezettem, nem sok kellett hogy ki készüljek, de sikerült erőt vennem magamon, s kislányom gyógyulását támogatni. Volt fertőzés az osztályon, szerencsére időben kerültünk karanténba, látásával nincs gond, mozgása rendben csak később fejlődött, refluxos, Gor-os volt, jártunk Dévényre mi is, Pethő intézetbe is. Volt egy másodfokú agyvérzésünk. 3éves koráig kontrollok, szakrendelések…és minden. És van még egy hemangiómánk(ez nem a koraszülés miatt van, bárkinek lehet), jelenleg kezeljük, majd műteni kell. Most sokkal nagyobb gondot okoz a szinte gyógyíthatatlan allergia, és tünetmentessé nem tehető ekcéma, ezek új keletű dolgok. Kb. fél éve derült ki az allergia, és 2-3hónapja az ekcéma. Gyermekorvosunk munkáját és hozzánk való viszonyát ezúton is köszönöm.

A mai napig frissen fel tudok idézni mindent, érintést, érzést, gondolatot, szagot, illatot, mondatokat, amit csak kell, ez az emlék soha nem múlik, egy örökké mardosó fájdalom, hogy nem fejlődhetett bent a kislányom, ennyit kellett szenvedjen, s mind az én hibám. Ezek az érzések enyhültek, nem mondom hogy változtak, de kevésbé mardos a lelkiismeret. Mivel szerettünk volna kistesót, már Málna születése előtt is, ezért a nem egyszerű terhesség/szülés után elvetettük az ötletet, majd amikorra kezdtem megérni a tesó vállalására nem jött.

Mostanra jött össze(2010). De nem siettettük, úgy voltunk vele, ha akar majd jön, ha meg nem, hát nem. Most itt van. S rajta keresztül megtudhattam, hogy nem vagyok annyira hibás, hiszen őt sikerült kihordanom. 37+2hétre született, programozott császárral. A kezdeti orvosom a 4.héttől hetente kontrollált, majd beutalt a 16héten a területi kórházba, 2féle vérnyomáscsökkentőt szedtem, s végül nem vállalta a szülésemet. A 18.héten javasolták az abortuszt, mert úgysem fogom kihordani…s felesleges neki is meg nekem is kockáztatni. Számoltam a napokat, heteket, mindig új célként tűztem ki a következő hetet. Bár tudom, hogy egy koraszülésnél nem csak a hetek száma számít, de nekem mégis alapot adott. Legalább 10orvossal beszéltem, többet hívtam, kerestem, nem vállalt senki(volt aki azért nem mert ahol szülést vezet ott nincs koraszülött mentés). Szinte már feladtam, mire a 22.héten találtam meg az ideális orvost. Azonnal vállalt, külön történet az első találkozásunk. Rendes, fiatal, humoros, jó kedélyű doki, bármikor elérhető, korrekt és nem utolsó sorban nagyon jó szakember, ez mind hozzásegített engem a biztonság és nyugalom érzetéhez. Sokat köszönhetek neki. A terhesség végén már 4féle vérnyomáscsökkentőt szedtem, napi majd 2tucatot, de Jázminom itt van, egészséges, és szépen fejlődő baba. Harmadik nem lesz!

Málna kapott anyatejet, a kórházban végig csak azt, eleinte szondán, majd üvegből, szopizni nem igazán tudott, itthon cumisüvegből kapta az anyatejet, majd pótolni kellett. Jázminom szopi bajnok az első perctől. Most kezdtünk hozzátáplálni. Szeret enni.

Mindkettőnél hiányzik a szülésélmény, a fájás, az egész, amit szerettem volna, azt hogy háborítatlanul szüljek, mert először erre készültem apával. Hát a sors rendezett egy új jelenetet. Ettől függetlenül nem bánom, hogy császár, nem érzem magam kevesebbnek ettől. Az első altatásban, a másik gerincérzéstelenítéssel. Az elsőt a gyermekem miatti aggódás árnyékolta be, a másodikat, pedig ez az éber műtét…nekem nem volt kellemes. A felépülés gyorsan ment, először a lányomért, másodszor a lányomért…azért, hogy az elsővel tudjak foglalkozni, hogy mielőbb gyógyuljon és megtegyek érte mindent amit csak lehet, a másodikkal pedig, hogy amint lehet mehessünk haza.

A gyermekeink ha szerencsére súlyosabb maradandó károsodás nélkül nőnek fel, valószínűleg elfelejtik azt a sok szenvedést, bánatot, könnyet, fájdalmat amin átmennek, de mi talán soha nem felejtjük el, ezt nem lehet, s a kérdések míg élek tombolnak bennem. Miért? Miért így? Miért pont én?

De örülök, mert van két szép egészséges gyermekem, remélem jó sokáig élnek majd boldogságban, egészségben, nagyon szeretem, féltem, óvom őket. A MINDENEIM.

Málna 2005.11.14. 16:25-kor 28w+1d / 1270gr / 40cm / 7/7 apgar,
Jázmin 2010.08.13. 17:45-kor 37w+2d / 3100gr / 51cm / 10/10 apgar.

Köszönet Schöpf-Mérei kórháznak (dr. Nemes Nagy Györgyinek) és Szent János Kórháznak (dr. Szuromi Andrásnak). Nekik míg élek hálás leszek!