2010. január 11-én, a 28. hét 6. napján indult be a szülés. Bár izgultunk, de örültünk, hogy legalább eddig sikerült „kihúznunk”.

A történet 2009 szeptemberében indult, mikor 12. hetesen görcsökkel és vérzéssel kórházba kerültünk. Egy évvel korábban volt már egy vetélésem, így rettenetesen aggódtam, hogy ezt a babát is elveszíthetjük. Egy hét után a vérzés elmaradt, hazaengedtek. Néhány nap után megint görcsölni kezdtem, visszakerültem a kórházba. A bevérzés nem szívódott fel, hanem egy átgörcsölt éjszaka után levált, és távozott. Aki vetélt már el, ismeri az érzést, és én is halálra váltam, hogy elvesztettem a magzatot. Az éjszakai ügyeletes orvos levitt az ultrahangra, hogy megnézzük mi maradt, és akkor láthattam először az én picikémet, amint ott dobog a szíve, rendületlenül.

A következő 2 hónap eseménytelenül telt, óvatosan, de nagyon boldogan készültünk a kislányunk születésére. Novemberben a kisfiam betöltötte a 3. évét. Nem sokkal később egy éjszaka arra ébredtem, hogy valami „pukkant” belül, és viszonylag nagy mennyiségű víz folyt ki az ágyra. Mentővel vittek kórházba, ahol mintát vettek és befektettek. 2 nap múlva jött meg a laboreredmény, a víz bizony magzatvíz volt! Ekkor töltöttük a 21. terhességi hetet…

Az éjszakai ügyeletes orvos (ez most egy másik) éjjel hívatott magához, és közölte, hogy a terhességet MOST azonnal be kell fejezni. Mivel szivárog a magzatvíz, a kislányom pedig még túl fiatal, hogy gyereknek számítson orvosilag, így az én védelmemben (bármilyen fertőzés végzetes lehet) meg kell, hogy műtsenek.

Soha, semmiben nem voltam olyan biztos, mint mikor megtagadtam ezt a beavatkozást. Nem volt könnyű dolgom, az orvos hangosan üvöltött és fenyegetőzött, de én szépen megírtam a jogi nyilatkozatot arról, hogy saját felelősségemre és orvosi ellenjavallat ellenére folytatom a terhességem.

Befeküdtem hát az osztályra, és vártunk. Tudtam, ha el akar menni, nem tehetek semmit, de beavatkozni, elvetetni nem engedem. „Csak” a 24. hétig kellett kihúzni valahogy, hogy magzatnak számítson, és az Ő érdekeit is figyelembe vegyék az orvosok. Sikerült! Már ez is kész csodának számított, innentől pedig minden nap ajándék volt, amit az anyaméhben tölthetett.

A víz folyamatosan, nagyon kis mennyiségben szivárgott, Lili pedig szépen fejlődött, korának megfelelően. Egy alkalommal sikerült magzatvízfeltöltést is kikuncsorognom a dokiktól, hogy picikémnek legalább pár napig több helye legyen.

Szigorúan feküdtem, már pontosan tudtam, hogyan kell mozdulnom, hogy ne folyjon a vízből túl sok ki. Influenzajárvány miatt végig karantén alatt voltam, így látogató nem jöhetett hozzám, a férjemet, kicsi fiamat csak az ablakból láthattam, mikor ovi után eljöttek integetni. 2 hónapon keresztül. Szülinapok, karácsony, szilveszter…

Közben összebarátkoztam a szülésznőkkel, akik kivétel nélkül 100%-osan mellettem álltak, bátorítottak, történeteket meséltek hasonló, boldog véget ért terhességekről. Az orvosok, akik addig ellenezték, és bírálták a döntésemet, kezdtek visszavonulót fújni, és már nem én voltam a „bolond nő”.

Az a doktornő, aki az éjszakai ultrahangot csinálta még a 13. héten, ő lett a választott orvosom. Attól az estétől kezdve mellettem állt, hitt és biztatott, miközben valamennyi kockázatot, lehetőséget felvázolt nekem. Ezúton is köszönöm Dr. Márton Virág doktornőnek azt a rendkívüli támogatást, amit nekünk nyújtott végig, ezen a hosszú és szinte reménytelen úton! Nélküle talán nem is sikerült volna…

A várakozás alatt több orvosi teória is elhangzott: ha meg is marad, biztosan nem lesz egészséges, a természet nem véletlenül intézte így, biztosan genetikai oka van a problémáknak, stb. Márton doktornő ezzel szemben elmondta, hogy bármi előfordulhat, az okokat nem tudják feltárni, de az biztos, hogy kevés a víz, és így a kevés hely miatt Lili koponyája deformált, illetve a végtagjai is sérülhetnek. A koponya ilyenkor még annyira lágy, hogy születés után idővel visszaállnak a lemezek, a mozgásán pedig gyógytornával rengeteget lehet majd javítani, ha szükséges lesz.

Így ért minket a január 11-e, amikor összehúzódások kezdődtek, elfolyt a maradék víz is, és nyílni kezdett a méhszáj. Gyorsan megkaptam a tüdőérlelő szurit.

Mivel Lili nem tudott mozogni, így a természetes szülés szóba sem jöhetett, császározni kellett. Délben ez meg is történt, sietni kellett. Így is el volt lilulva Lili bal lába mikor kiemelték, ami nagyon el volt nyomódva már. Ettől eltekintve gyönyörű, hatalmas hajú, korának megfelelő méretű és súlyú koraszülött volt! 28. hét 6. napjára 37 cm, 1200 gramm.

A koraszülött mentők már várták az ajtóban (Apával együtt!), betették az inkubátorba és már vitték is át a PIC-re.

Én először másnap látogattam meg, átsétálva hozzá a Férjembe kapaszkodva.

Megtudtuk, hogy közvetlenül a születése után átesett egy agyvérzésen, aminek a következményei még nem mérhetőek fel, továbbá, hogy széles spektrumú antibiotikumot kap arra a fertőzésre, ami a szülést (és nyilván a magzatburok repedést is) megindította, és amit nem sikerült azonosítani. 4 napig küzdött Lili a fertőzéssel, míg legyőzte. Ez volt a legkritikusabb időszak. Egyszer kellett lélegeztetőre tenni a 2. héten, utána csak légzéskönnyítőre, majd a gumikesztyűs módszerre volt csak szüksége. Az etetését is hamar el tudták kezdeni, szerencsére elfogadta. Hamarosan szóltak is, hogy elkezdhetjük hordani neki az anyatejet.

A kezdeti pánik addigra elmúlt, naponta 2x vittük a tejcsit, amikor csak lehetett, az egyikünk bent volt nála, simogattuk, meséltünk neki. Feldíszítettük az inkubátorát.

Minden alkalommal, mikor az eggyel hátrébb lévő kórterembe költöztették, ünnepeltünk! Nem csak mi, az összes ott dolgozó nővér és orvos is. Annyi szeretettel, figyelemmel, szakértelemmel vették körbe a kislányunkat, és az összes többi babát, amit soha nem fogok elfelejteni! Sokkal könnyebb volt így otthagyni nap, mint nap a kislányunkat, hogy láttuk, éreztük, mekkora szeretettel, gondossággal figyelnek rá! Nem tudunk elég hálásak lenni érte, köszönjük!!!

1 hónap elteltével került ki Lili az intenzívről, és került át a „hizlaldába”. Itt egyszer vérátömlesztésre volt szüksége, de folyamatosan fejlődött és gyarapodott, még ha lassan is.

Megpróbálkoztunk a cumiból evéssel, és mikor elérte a 2450 grammos súlyt, március 12-én hazavihettük őt magunkkal!

Ezen a napon találkozott először a kisfiam a húgával, akit lelkesen és nagy szeretettel várt már.

Az első évben végzett sorozatos kontrollvizsgálatok során semmilyen rendellenesség nem mutatkozott, a korrigált korának megfelelő eredményeket mutatott. Feszes izomzattal született, így heti 2-3 alkalommal gyógytornára is eljártunk. Ennek köszönhetően mozgásfejlődésben sem volt elmaradva a korosztályától, csupán méretében és súlyában.

Ma, mikor már betölti a 4-et, csak a néhány, hetekig bent lévő branülök okozta pici heg emlékeztet a hatalmas küzdelemre, amit megvívott.

Nagyon büszke vagyok a kislányomra! Rengeteget tanított az életről. És nagyon hálás vagyok minden orvosnak, ápolónak, szülésznőnek, gyógytornásznak, kórházi dolgozónak, akik segítettek bennünket, bármilyen formában is!!!

Nem tudom elégszer megköszönni!

A mi történetünk egy boldog történet. Végül minden jóra fordult és a baljós előrejelzésekből semmi nem valósult meg. Áldás, szerencse, vagy sors, én hiszek mindben! Ahogy a szakemberekben is hiszek, akik gondoztak minket! Nélkülük nem lennénk kerek, egész család.

Ha van tanulsága a mi történetünknek, akkor az csak annyi, hogy nem szabad feladni! Soha nem szabad feladni! Hinni kell és küzdeni, néha a józan ész ellen is, mert csodák igenis léteznek!