Amikor eldöntöttük a párommal, hogy szeretnénk szülők lenni, az egy csodálatos dolog volt mindkettőnk életében. Nagyon vártuk a pillanatot, és a külső segítségek mellett is csak vártunk és vártunk 3 évig. Végül fájón, de megbékéltünk vele, hogy nem lesz saját picurkánk. 2012 decemberében vettünk egy kis telket.

Szépítgettük az új szerzeményünket. 2013. március 14-én – miután kimaradt, de ezt természetesen betudtam a stressznek – kolléganőm unszolására csináltam egy tesztet és nem hittem a szememnek… Ott volt ő!!! Abban a pillanatban csak sírni tudtam. Fájdalmamban, örömömben, félelmemben. Ez egy szerdai nap történt. Péntekig még 3 tesztet csináltam, mert nem mertem elhinni, hogy csoda történt, de azért vigyáztam magamra. Szombaton elkezdtem vérezni, úgyhogy itt végleg feladtam.

Azért felhívtam az orvosomat, aki hétfőn soron kívül fogadott. Megvizsgált és közölte, hogy 5 hetes terhes vagyok. Mondtam neki, nézze meg még egyszer, hogy biztos-e??? Gondolom, aki átélte már ezt, az szintén így érzett. Az orvos mosolygott, és halálos nyugalommal közölte, hogy biztos! Koromnál fogva (40. évemben jártam) azonnal kiírtak, de mit bántam én… J Mindent megtettem, amit csak mondtak. Boldog voltam, de mégis ott bujkált bennem az aggodalom, hogy minden rendben legyen. Remegve vártam minden eredményt, hogy ne találjanak semmit, de minden rendben volt. Tökéletes eredményeket produkáltam, a picur rendesen fejlődött, szépen mocorgott, soha még csak hányingerem sem volt…. egyszóval tökéletes terhesség volt. Aztán a 30. héten egyik reggel görcsölni kezdtem.

Nem nagyon, csak picit, de az orvos azt javasolta, hogy délután menjünk be, és a kórházban megpróbáljuk együtt kihúzni a 36. hétig. Be is feküdtem délután 5-kor. Hajnali 1 óráiig kaptam a magnézium infúziókat, amitől másnap teljesen jól éreztem magam. Egészen hajnali 2-ig.

Nem értettem, mi történik. 1 óra múlva már alig tudtam kivánszorogni a nővérpulthoz. Megvizsgáltak, megállapították, hogy kicsit kinyílt a méhszáj. Irány a pihenő, újra magnézium infúzió. De ez már nem segített. Egészen addig nem izgultam, amíg a szülésznő, aki pont az orvosom asszisztense volt, rám nem kötött egy gépet, amely a fájásokat mérte. Hajnali 4-kor közölte az ügyeletes orvos, hogy ne tessék aggódni, mindjárt jön a mentő. Kérdeztem, miért? Mert tetszik menni Pestre szülni.

Az első reakcióm a 2 perces fájások között az volt, hogy én nem megyek sehova, nekem itt az orvosom, aki végig csinálta velem az elmúlt éveket, én csak nála vagyok hajlandó szülni. Fel is hívták, de mint utólag kiderült, kimondottan kérte, hogy azonnal szállítsanak fel Pestre, a SOTE-ra. Ezúton is hálás leszek neki örök életemben ezért, és azért is, hogy ott sem hagyott magamra, mert 2 naponta felhívott és érdeklődött. Szóltak, hogy 1 ember jöhet velem a mentővel. Telefon a férjemnek, hogy azonnal jöjjön el a munkahelyéről, mert van kb. 20 perce, hogy ideérjen. Elindult a mentő velünk szirénázva. Nagyon gyorsan odaértünk. A mentős végig kedvesen nyugtatgatott, hogy semmi baj nem lesz, jó kezekben leszünk. Odaértünk, de egyik portás sem tudta megmondani, hogy a 9 bejárat közül melyik út vezet a szülőszoba felé.

Kb. 20 perc ide-oda kocsikázás után a mentős kiugrott az autóból, közölte a portással, hogy „értse meg, hogy nagy baj van, azonnal keresse meg a szülészeti bejáratot”. Én még itt sem aggódtam, szinte fel sem fogtam, hogy mi történik. Nyugodt voltam, bár a manó nagyon jött volna kifelé. A mentős és a portás az autó mellett futottak, így jutottunk el végre a megfelelő bejárathoz. Azonnal betoltak, megvizsgált az orvos és kiabált: nővérek, szülésre felkészülni. Jelezték, hogy ne lepődjünk meg, de sok orvos és tanuló lesz jelen a szülésnél. Mindez reggel 7:02-kor volt és 7:18 perckor megszületett a kismanóm. 30. héten, 40 cm-el és 1690 g-mal. Felsírt, elvágták a köldökzsinórt és azonnal el is rohantak vele. Nem láthattam, nem foghattam meg. Megcsinálták rajtam a szükséges utómunkát, mely után még ott feküdtem fél órát. Közben örültünk, boldogok voltunk. Párom éppen etetgetett, amikor bejött az orvos és a szülésznő, szomorúan odaálltak a fal mellé és közölték, hogy a pici nagyon betegen született, súlyos fertőzéssel.

Egymásba folyt át a vérünk, a zsinór elvágása után összeomlott a keringése, az APGAR-értéke 1/2/4 volt. Kétszer fél percig próbálták újraéleszteni a zsákos módszerrel, de nem segített, ezért kiütötték. Mindent megtettünk-mondták….. és én akkor nem akartam hallani a végét, de befejezték…. „higgyék el, mindent megtettünk, és reménykedjünk, hogy életben marad. A következő 7-10 nap kritikus, legyenek erősek”… majd elmentek. Fél óra múlva bejött egy másik orvos, egy másik doktornővel és ugyanezt elmondták. Amikor elkezdték a mondandójukat, azonnal látni akartam, de még nem mehettem oda hozzá. Páromat beengedték, és amikor kisírt szemekkel visszajött hozzám a pihenőbe, már senki nem tarthatott vissza. Mozdulni is alig bírtam, de azonnal látni akartam, mert nem tudtam, hogy meddig láthatom. Elcsoszogtam a PIC teremig, és ott feküdt az inkubátorban az én drága kincsem. Kanül volt az apró fejecskéjében, a nyakában, a kézfejében, a hasában, a bokájában, a lábfejében. Cső volt az orrocskájában, a kukijában. A szeme le volt ragasztva és hatalmas lélegeztető gép tartotta életben.

Ott volt a kis mellkasán az újraélesztés nyoma. Borzasztó volt látni. Abban a pillanatban összeomlottam, de tudtam, hogy erősnek kell lennem. Párommal egymást ölelve néztük a mi kis kincsünket. Néhány perc után ott kellett hagynunk őt magára. Engem felkísértek a szobámba, párom hazament. Este szóltak, hogy jó lenne, ha fejnék tejet. Vettem ott a kórházban egy fejőgépet. Nagyon-nagyon fájt a fejés, a könnyeim potyogtak, de tudtam, hogy muszáj az életet adó tejet levinnem neki. Én a 7. emeleten voltam, ő a 2.-on. Már aznap este vittem neki a tejet. Onnantól kezdve alig vártam, hogy a 3 óra elteljen. Szóltak, hogy ha valami gond lenne, felszólnak a nővérpultba telefonon. A szobám pont a nővérpult mellett volt, és ahányszor megcsörrent a telefon nappal vagy éjjel, mindig azt kívántam, hogy „csak ne ide jöjjön be a nővérke.” Mindenem fájt, egyedül voltam, de naponta 5-ször sétáltam le a másodikra, csak hogy arra a 10-15 percre láthassam. Egyszer megszámoltam, naponta kereken 1000 lépcsőfokot mentem. Az 5. napon megengedték, hogy megsimogassam egy ujjal a hátacskáját.

Azt az érzést soha nem fogom elfelejteni. És azt az érzést sem, hogy mennyire vissza kellett magam fogni, hogy ne akarjam kivenni és magamhoz ölelni. Hogy tudja, hogy ott vagyok, nem hagytuk magára, hogy számíthat ránk. Teltek, múltak a napok. Én átváltottam robot üzemmódba és csak fejtem, sterilizáltam, mentem. Következett 2 borzasztó nap. Születésétől fogva morfint adtak neki a fájdalmak ellen, de egyszer csak elvették tőle. A szívünk szakadt meg a párommal, amikor azt láttuk, hogy rángatózik és sír a fájdalomtól az elvonás miatt. Aztán a 9. napon az utolsó esti etetésnél az egyik nővérke szólt, hogy üljek le, dőljek hátra. Nem értettem, mi fog történni, nagyon féltem, hogy valami rosszat fog mondani. Kinyitotta az inkubátort és leheletnyi finomsággal megfogta az én kis manómat, és a mellkasomra tette. Finoman betakarta egy meleg pléddel, halkan súgta, hogy 10 perc múlva jövök, majd magunkra hagyott bennünket. Életem legboldogabb 10 percét éltem át. Csak ültem, simogattam, beszéltem hozzá, elmondtam neki mindent azalatt a rövid idő alatt, amit addig magamban tartottam.

Csipogtak, sípoltak a gépek, de kizártam a külvilágot, és ő csak feküdt rajtam, végtelen nyugalommal, kis ujjacskáival néha megsimogatott, mintha értette volna, amit mondtam neki. Azt akartam, hogy soha ne múljon el ez a pillanat. Elmúlt a 10. nap, és ekkor végre azt mondták, túl van a nehezén. 15 nap múlva hazaszállítottak bennünket Fehérvárra. Amikor kiadták Pesten, elmondták, hogy mivel 1,5 percig volt oxigénhiányos a születés után, reménykedjünk, hogy ép és egészséges gyerek lesz, mert minden majd a fejlődés során derül ki. Sírtam, zokogtam. Ezek után még 1 hónapig, naponta 5-ször, 3 óránként mentem be hozzá a kórházba. Egy lehetőséget sem hagytam ki. Itt Fehérváron 1 hét után a párom is megfoghatta a kisfiát. Nagyon megható volt. Ezeket az érzéseket, fájdalmat, aggódást nem lehet leírni, megfogalmazni. Átéltük, örülünk, hogy itt van nekünk ő teljesen egészségesen. Nagyon okos nagyfiú lett belőle, hamar utolérte magát. Ő a mi kis szemünk fénye! A kézfején, a lábfején ott van minden kanül nyoma, néha megsimogatom, és ilyenkor előtörnek az emlékek. Nem érti, hogy Anya miért sír, amikor ő nem csinált semmi rosszat. Rám néz, majd finom megsimogat, odabújik hozzám, és törölgeti a könnyeimet. A 2,4 éves gyerekem. Na, ezekért a pillanatokért érdemes élni. Ma már 14 nótát tud, kb. 15 mondókát…és mindenevő! Mindenkinek nagyon sok kitartást kívánok. Ezek a kismanók az igazi hősök, mert amin ők keresztülmennek, azt elképzelni sem tudják mások.