„Hogyan kerüljek közelebb hozzád?” Koraszülöttség, nehézségek, örömök. Tapasztalataink egy csoportról…

„Túl korán érkeztem. Eddig körbevett a biztonság, melegben voltam, hallottam a szívdobogását, a dúdolását, éreztem apa kezét, tudtam, hogy várnak és szeretnek.

Olyan hirtelen történt minden. Egyszer csak minden megváltozott. Azt hiszem nem voltam kész még erre. Korábban éreztem! Most úgy magamra vagyok hagyva.

Hideg van, erősek a fények. Hol van az a meleg puhaság ami eddig körülvett?

Néha mintha érezném az ismert illatot és érintést, de olyan ritkán, és olyan rövid ideig! Ami közben körülvesz az ismeretlen és ijesztő.”

„Elképzeltem, milyen jó lesz meglátni, karomban tartani, s utána mindig együtt leszünk. Érzem, ahogy szopizik, hallom ahogy szuszog. Most elszakítottak egymástól. Nem tudom megvédeni, ölelni, nem elég az én tudásom ahhoz, hogy gondoskodjak róla. Másokra vagyunk utalva. Hogy leszek így a támasza? Mit érezhet, mit gondolhat a világról? Úgy érzem én tehetek róla, hogy így magára maradt.

Koraszülött babák szüleivel beszélgetve visszatérő tapasztalatunk, hogy a várandóság szép napjai után nagyon drámai a fordulat, ha a gyermek korábban érkezik. Felnőttként, kialakult személyiségként is komolyan próbára teszi a szülőket egy ilyen váratlan történés. Hosszú távon nyomot hagynak az események bennük, melyeknek feldolgozása időigényes és nehéz folyamat.

Ha felnőttként is ilyen nehéz, ennyire drámai egy koraszülés megélése, mennyire nehéz lehet mindez egy koraszülött babának, aki nem rendelkezik önálló tapasztalatokkal, gyámoltalan és kiszolgáltatott. Hogyan tudjuk őt abban segíteni, hogy a testi fejlődésen kívül – melyért mindent megtesznek ilyenkor az orvosok – a lelki síkok is rendeződni tudjanak.

A szülők számára a kórházban átélt élmények hatására gyakran alapélménnyé válik a szorongás. Az aggodalom néha valóban elviselhetetlen mértéket ölt, jelenléte állandósulhat. A gyermektől való elszakítottság tapasztalata hosszú távon is elbizonytalanító lehet, mely megakadályozza a szülőt, szülői szerepeinek sokrétű alakulásában. A szerepek közül túlhangsúlyozódik az óvó-védelmező szerep, háttérbe szorítva egyéb szerepeket, s ez hosszú távon is jellemezheti a szülő-gyermek kapcsolatot. Emellett, az átélt nehézségek, a megélt lelki-fizikai távolság miatt módosulhat az anya önmagában való bizalma és gyermeke folyamatos fejlődésében bízó attitűdje. Csökkenhet a kölcsönös, önfeledt öröm átélése, az együttléteket később is, sokáig beárnyékolja a gyermekért való fokozott aggódás.

Így alakulhat ki, hogy a szorongás és az aggodalom furcsa, ambivalens módon a fejlődés akadálya is lehet. A szülőt annyira igénybe veszi gyermeke megmentésére való törekvése illetve saját nehéz érzései, hogy a fejlődés spontán, önfeledt közegét nehezen tudja biztosítani. Mindig jelen vannak a görcsök, a túlféltés, amit kimondatlanul is kommunikál gyermeke felé. Ez a gyerekben is akadályokat képez, bizonytalanságokat szül, nehezebben próbál ki új dolgokat, kevésbé vállalkozó szellemű. A szülést követően átélt nehézségek, traumák, veszélyhelyzetek automatikusan váltják ki ezt a magatartást a szülőkből “nem tehetünk erős aggodalmunkról és szorongásainkról”. Ettől függetlenül jó, ha nem válik meghatározóvá gyerekünkhöz való viszonyunkban mindez.

Ez persze nehezen megy egyedül, sokszor segítségre van szükség a terhek megosztásához, a szorongások csökkenéséhez.

A szorongások csökkenéséhez vezet ha megosztjuk félelmeinket másokkal, vagy ha hasonló helyzetben lévők mondhatják el saját tapasztalataikat. Ezekből az élményekből mindig kapunk valamit, komoly támaszt nyújthatnak nehéz időkben.

Ugyanígy csökkenteni tudja a szülői szorongásokat az is, ha más szemmel tudunk rátekinteni gyermekünk teljesítményére, észre tudjuk venni, hogy feladathelyzetekben milyen talpraesett, rátermett, terhelhető, vagy egyszerűen csak képes jelen lenni és élvezni a helyzetet.

Ha a gyerek örül, ellazult állapotba kerül, vagy képes új teljesítményekre, akkor a szülő is megnyugszik, elkezd megbízni gyermeke teljesítményében és fejlődésében, s ez továbbgördülve serkenően hat a gyerek állapotára, fejlődésére.

Mint egy saját farkába harapó kígyó, úgy működik az érzelmek és a magabiztosság áramlása. Ha a szorongás és aggodalom a kiindulás, akkor abban a körben rekedhet szülő és gyermeke, ha az öröm és megnyugvás állapota a meglévő, akkor anya és gyermeke ebben a körben tudja egymást tartani és stimulálni egymást.

A cél a gyermek és a szülő szempontjából mindenképpen az, hogy a szorongások áthangolódjanak, a fejlődés megindulhasson s mindez kiegyensúlyozott, stabil érzelmi közegben történhessen.

Szakemberként tudjuk, hogy az anya jelenléte, magabiztossága a korai időszakban, reakciói csecsemője viselkedésére, a közösen átélt élmények és érzések mind meghatározóak a gyermek további fejlődése szempontjából.

A közös élmények ebben a korban elsősorban a közös tevékenységhez kötődnek. A hangok, érintések, illatok, ízek, mozdulatok napról napra közölnek valamit az újszülöttel, csecsemővel. Egy-egy apró morzsányi információt önmagáról, a környezetéről, szűkebb, majd egyre bővülő világáról. Érzéseket mérlegel, döntéseket hoz,figyel, emlékszik. “Ez mi lehet?” “Ez jó, ezt szeretem!” “Ettől megijedtem”

Fejlődő idegrendszere egyre sokrétűbb érzékeléshez segít hozzá. Sajnos néha van olyan, hogy ez a folyamat, amely által kíváncsian körülnézünk a világban, több ijesztő tapasztalattal kezdődik, mint kellemessel, hívogatóval. Ami kissé megtépázza bátorságunkat, pedig erre a merészségre, kíváncsiságra egész életünkben szükségünk van.

Felismerve ezeknek a folyamatoknak a jelentőségét, – a szülői és ezáltal a gyermeki szorongás csökkentésének fontosságát, illetve a gyermek tevékenysége által a megrendült bizalom helyreállításának meghatározó voltát -, speciális, kettős vezetésű csoportot hoztunk létre.

Mazsola-csoportunkban, mely pszichológus és korai fejlesztő vezetésével zajlott, az anyák koraszülött babájukkal együtt vettek részt. A csoportokon az anyák megosztották egymással sok-sok szorongással teli és kellemes élményt jelentő tapasztalataikat. Ezáltal aggodalmuk csökkent, csecsemőjükhöz magabiztosabban tudtak fordulni. Emellett a csecsemőjükkel való közös tevékenységek során az anyák segítettek gyermeküknek abban, hogy világukat pozitív alapról indulva újra felfedezhessék, ezáltal olyan élményekre hangolódjanak ahol a világ hívogató és biztonságos.

Bár tudtuk a csoport jelentőségét, még szakemberként is meglepően gyors volt a hatás, melyet hétről hétre megtapasztaltunk. Álljon itt ízelítőül néhány anyai gondolat!

Az egyik anya így nyilatkozott az önmagában bekövetkezett változásról:

“Nyugodtabb és talán türelmesebb vagyok, valamiféle megnyugvási fázisba kerültem.”

A gyermekéről így beszélt:

“Hamarabb megnyugszik, jobban viseli a változásokat, s mintha kicsit szociálisabb is lenne. Sokkal többet mosolyog, mintha jobban érezné önmagát és jobban lenne a bőrében”

A kettőjük kapcsolatáról így szólt:

“A fiamnál fellépő apró változások nálam óriási változásokat indítottak el, sokkal nyugodtabb vagyok, jobban tudjuk egymást kezelni. Tudom mit lehet tőle elvárni, mintha jobban megismertem volna.

Azt hiszem nem vagyok már olyan megtört és olyan elveszett”.