Elérkezett az én időm, hogy megosszam a történetemet Veletek! Furcsa helyzet az enyém, hiszen nem tartozom igazán a gondtalan terhességgel megáldott kismamák táborához sem és igazából a koraszülötteket világra hozó anyukákhoz sem. Lebegek a két tábor között és nem találom helyem. Mégis Nektek írok, Veletek osztom meg a mi történetünket, hátha sikerül kicsit oldani az oldhatatlan feszültséget a gyomromban.

A mi történetünk 2010-ben kezdődött, amikor is végre rászántuk magunkat a gyermekvállalásra. Tökéletes időpont volt, csak a baba nem, érkezett meg. 1 év próbálkozás után kb 6 orvosnál jártunk, mindenki mást mondott. Végül egy nap, a lehető legváratlanabb időpontban megjelent az a két csík. És jött a szokásos, rosszullétek, fáradtság, jobb időszak, élveztem nagyon, minden rendben is volt. A 28. héten hosszas gondolkodás után kórházat és orvost váltottunk. Ekkor jött és kezdődött minden. Az új orvosom aggódott a méhnyak vastagsága miatt. Pihenést javasolt, a szülésznőm ettől kicsit szigorúbban határozott fekvésre kért. Én valahogy úgy éreztem, nem lehet baj. Ágyba parancsolt a család, óvtak, féltettek, jókat mosolyogtam rajtuk, de ahogy teltek a hetek egyre biztosabbá vált, hogy az én méhszájam ki nem bírja a 40. hétig. Izgultunk, de szerencsénkre betöltött 37. hetesen született meg az imádott pici lány. Alig 3 kiló volt, nem is sírt, csak nyöszörgött és aludt. 37 hetesen már nem számítottunk koraszülöttnek, súlya is rendben volt, reflexei is. Így aztán nem is kaptunk nagyobb figyelmet, mint a normál időre született babák. 3 napig szenvedtünk a szoptatással, mert nem akart enni, inkább aludt, nem sírt, nem követelőzött, csak aludt. Néha és csak segítséggel tudott szopizni, de 2 szívás után ébresztgetni kellett. Könyörögtem a nővéreknek, hogy vmi nem jó. Végül a negyedik napra a teljes folyadékhiánytól besűrűsödött a vére, amit még egy extrém sárgaság is tetőzött. A gyerekorvos csak úgy utánam szólt a csecsemős szoba ajtajából, hogy nincs jól a baba (ekkor még azt sem mondták el, mi a baja), leviszik a koraszülött osztályra. És ott jött a sokk……mert nem lehet erre felkészülni….mert nem erre készül az ember…..nem tudtam beszélni….folytak a könnyeim…szédültem.

A koraszülött osztály ajtaján nem lehetett csak úgy bemenni, a folyosón beszéltünk a másik gyerekorvossal, aki kezelte a kislányunkat. Beszéltünk volna, de én olyan állapotba kerültem, hogy dadogás nélkül egyetlen hang nem hagyta el a torkomat. Itt tudtuk meg, hogy a folyadékhiány lépett fel (persze, hiszen nem evett, én szóltam!!!) és nagyon be van sárgulva. Amikor végre újra láthattam már egy infúziós cső lógott a fejéből, szemei le voltak kötve és a kék fény alatt hasalt az icipici gyűrött baba. A mi babánk…. A sárgaság végül tényleg nagyon makacs volt, hiszen 5 napon át tartó 24 órás kék fényezés után került olyan szintre, hogy hazahozhattuk őt. 5 nap infúzió, 5 nap a koraszülött osztályon. A sárgaság elmúlt, az emléke örökre itt marad…. Érzem a fertőtlenítő szagát, hallom a gépek hangját és érzem azt a feszült hangulatot, ami ott mindennapos. Pedig a mi babánk csak egy kis látogatást tett ott. De a történet sajnos folytatódott.

A kislányom alig töltötte be a másfél életévét, amikor váratlanul újra két csík szemezett velem a terhességi tesztről. Váratlan időpontban jött ugyan, de nagyon örültünk a kisfiunk érkezésének. Alig múltam 21 hetes terhes, amikor furcsa nyomást éreztem a méhszájamon. Akinek egyszer már volt ilyen gondja, az tudja, hogy az érzés összehasonlíthatatlan és eltéveszthetetlen. Éreztem, hogy baj. És volt, mert a rutin orvosi ellenőrzésen az orvosom majdnem infarktust kapott az 1cm-re rövidült méhnyakamtól. Pihenjek vízszintesben sokat, nagyon sokat. Amennyire ezt lehetett betartottam, most valahogy nem voltam olyan nyugodt, mint az első terhességem idején. Talán éreztem…. a betöltött 24. hét előtt 2 nappal rosszul lettem, begörcsöltem, rohantunk a kórházba. Vasárnap este volt, szilveszter előtt néhány nappal. Útközben a szülésznőm telefonon magyarázta el a nagy vetélés fogalmát, menetét, ha akkora lenne a baj, tudjam mi vár ránk. Az orvosom szabadságom, de a szülésznőm intézkedett. Már vártak…. alig 1cm-es méhnyak, és megnyílt méhszáj. Befektettek, telenyomtak magnézium infúzióval és vártam. Reggel fejet csóváló orvosok álltak az ágyam felett. Szerencsém volt, mert az orvos, akire a saját orvosom rábízott a távolléte alatt, testközelből és apaként is ismerte a koraszülés fogalmát. Ultrahanggal megnézték, mekkora is a pici fiunk. Közel 700g volt a gép szerint. Szép nagy baba volt. A magyarországi protokollal ellentétesen a betöltött 24. hét előtt 1 nappal megkaptuk az első tüdőérlelőt, másnap a másodikat, közben öntötték belém a magnéziumot. És próbálta bennem tartani a lelket az orvos. Többször is elmondta, hogy tartsam bent azt a babát, mert az anyák bármire képesek, de tudjam, ha mégis megindul a szülés, az nem az én hibám és sajnos a legtöbb esetben ők is teljesen tehetetlenek. Szörnyű napok voltak…..sírtam és sírtam….az orvosok tanácstalanok voltak, egyik percben azt kérték igyak 3-4 liter folyadékot, aztán végig gondolva, hogy emiatt mennyit kell talpon lennem (pisilés) már csökkentették is a mennyiséget. A harmadik napon a vizit után bejött az orvos és elmondta, hogy úgy határoztak a kollégáival, hogy a következő görcsnél átszállítanak egy korszülésekre szakosodott kórházba, mert ők nem tudnak minket megfelelően ellátni. Megvizsgálni pedig nem mernek, mert minden vizsgálat negatívan befolyásolhatja a méhszáj állapotát. Ekkor már kb 1 napja nem volt görcsöm. (Görcs, már ha esetemben lehet így nevezni, mert tulajdonképpen teljesen fájdalommentes haskeményedések voltak ezek.) A beszélgetés után fél órával bekeményedtem. Újra infúzióra kötöttek és jött egy vizsgálat is. Mantráztam magamban a már jól begyakorolt szöveget: Maradj bent kisfiam, nagyon szeretünk, várjuk meg míg nagyra nősz. A gyomrom görcsben, szememben könnyek, féltem….nagyon féltem…. Végül bekövetkezett valami olyan, amire az orvos szerint nincs logikus magyarázat: a méhszájam bezárt és a méhnyak is vastagodott egy kicsit. Mázsás súlyok hullottak a földre….de azért a neheze még előttünk volt. El kellet jutnunk legalább a 36.hét végéig. 3 hónap 24 órás fekvés következett. Állandó félelem, aggódás….sok haskeményedés, rengeteg magnézium és folyamatos olvasás. Minden betöltött héten elolvastam mi várhat ránk, ha megszületik…..végül 38 hetesen, makk egészségesen, pokoli nehéz szülés után ott volt Ő, a mi babánk.

Kétszer úsztuk meg, kétszer voltunk hajszálnyira…..nincs nap, hogy ne jutna eszembe….

Emlékszem aznap amikor hazaengedtek bennünket a kórházból a liftben együtt utaztunk 2 emeletet a Peter Cerny alapítvány dolgozóival és egy inkubátorban kucorgó korababával. A világ forgott, de akkor és ott az örömtől és a megkönnyebbüléstől…

Hogy van-e tanulság? Nem tudom, de mindenképpen ordítani tudnék, amikor súlyt emelő, keményen dolgozó stb kismamákat látok, mert bár a terhesség nem betegség, mégis egy olyan állapot amire figyelni kell. Nem egyforma a testünk, nem bírunk el mindent….figyelnünk kell magunkra, a babánkra. Csak reménykedni tudok, hogy egyszer eljön az idő, amikor a rózsaszín felhős, habos-babos kismamaújságok mellé egy koraszülésről szóló tájékoztató füzetet is átadnak a kismamáknak a tanácsadáson. Mert senki nem készül rá, mégis bárkivel előfordulhat……