Negyvenedik szülinapom előtt egy hónappal pozitívat teszteltem. Hihetetlen volt, hátam mögött operációkkal, sok inszeminációval, 3 lombikkal, amik sajnos nem sikerültek.
Kicsit hitetlenül álltam az utolsó lombikhoz, majdhogynem feladtam már, hogy gyerekünk legyen. Pláne, hogy a beültetés február 13-án, pénteken történt. Nem vagyok babonás, de azért, nem lehet tudni…
A 2. ultrahangos vizsgálaton két babát látott a doktor, elküldött az iker-ambulanciára, ahol aztán másnap már három kicsi szív dobbanását rögzítette az ultrahang.
Döbbenet, pánik, félelem, öröm is, de mi lesz, ha….ebből a gondolatból volt a legtöbb. Leginkább a genetikai betegségektöl féltem, de mert három magzatburok volt, túl kockázatos lett volna mindhármat megszúrni külön, úgy döntöttünk, nem engedjük. Sokat emlegették a redukciót is, azaz egy vagy két babát művi úton "eltünteni", ettől nagyon féltem, mi a jó döntés. Ha redukálnak (a dokik ezirányba terelgettek), aztán elvesztem mindet, vagy nem redukálnak és nem tudom kihordani őket, esetleg betegen, életképtelenül korán születnek meg. Barátnőm szülésznőként azt tanácsolta, bízzam a természetre és nyugodjak meg annak döntésében. (Azok után, hogy a természetet én már évek óta terrorban tartottam a művi megtermékenyítésekkel.)
Semmiféle terhességi problémám nem volt a 23.hétig, sőt, nagyon jól voltam eddig.

Az orvos a 22-23. hét táján megállapította, hogy majdnem kinyílt a méhszáj, azonnal kórház és onnantól kezdve csak feküdtem és feküdtem a szülésig, 38 napig ment az infúzió, kétszer kaptam tüdőérlelöt, napi egy felkelés, a nap többi 23 órájában és 40 percében pedig fekvés. Minden héten csak a következő hetet tüztem ki célul és férjemmel
mindig megünnepeltük egy fagyival, ha elértük.

A 29.+5 héten, 7 hét kórház után, mert olyan stabil voltam, hazaengedtek, ami nagy hiba volt szerintem, mert másnap reggel 6-kor otthon elment a magzatvíz, mentő, kis pánik, majd azonnal császármetszés, 2009. augusztus 24-én megszülettek a lányok a bécsi AKH-ban, Marlene 890 gramm, Elisa 980 gramm és Isabella 640 gramm, mindhárman 38 cm hosszúak voltak. Ìgy ráhúztam még egy hetet a kórházi tartózkodásra, összesen 8 hétig voltam bent.
Elisa kapott az elsö két nap oxigént, mert egyedül nem ment olyan jól neki, Isabella kétszer is besárgult, de ezen kívül "csak" kicsik voltak.
Rengeteg tejem volt, amit behordtam a kórházba. Először szondán kapták, majd üvegböl is, kezdő adagjuk 5 ml volt, emlékszem.

Nagyon gyönge voltam a 2 hónap fekvéstől és a császártól, az első napokban remegő térdekkel álltam az inkubátorok mellett és egyre csak kértem a bocsánatot a lányoktól, hogy nem tudtam tovább benn tartani őket. Amikor megláttam a sok csövet, ami kiáll belőlük, szabályszerűen rosszul lettem, pedig hát nővér volnék foglalkozásilag.
Az AKH Bécsben sok-sok kritikát kap, én mégis csak a legjobbakat tudom mondani róluk. Orvosok, nővérek egyenrangú partnerként kezeltek, mindig, mindenről tájékoztattak, az ellátás, a kedvességük, a profizmusuk egyedülálló (megfordultam pár helyen itt).

A lányokat 1,5 hónap után vihettem haza, egyenként. Marlene akkor 2200 gramm volt, aztán pár nap múlva Isabella, a minibaba következett, a kis 640 grammját feltornázta 2000 grammra, igazi kemény csaj, egy túlélő, azóta is az akarata a legnagyobb. Majd pár nap múlva Elisa is jöhetett haza, 2400 grammal, ha jól emlékszem. Elisa és Isabella is alacsony pulzust produkáltak az utolsó estén, így monitorral engedték haza őket, ami sokszor besípolt, mert elfelejtettük, hogy rajtuk van és kivettük öket az ágyból, vagy elcsúsztak az elektródák és akkor persze mindhárman felébredtek a sípolásra. Amúgy egyetlen egyszer sem volt igazi riasztás légzés vagy pulzus leesése miatt itthon.
Az elsö évet nem kívánom senkinek, az idő sok mindent megszépített, de azt tudom, hogy mindig csak azt számoltam, aludhatok-e ma. Mire végeztünk az etetéssel, pelenkázással, böfiztetéssel, elaludtak, gyorsan ettünk valamit és kezdtük újra. Két év 8 hónapig nem aludták át az éjszakákat, nemrég alszanak éjjelente, ez nekem végre olyan, mintha nyaralnék, régebben ha egyik visszaaludt, kezdte a másik.
Az első évben Marlene minden megfázáshoz hörgőgyulladást, fulladást produkált, inhaláltunk vagy fél évig.
Elisánál enyhe hormonzavart és pajzsmirigy-zavart állapítottak meg és hogy túl nagy, magasságra, kilóra. Végül elmúlt minden, a nagyságát meg lezárták azzal, hogy mi is nagyok vagyunk a férjemmel (176 cm és 192 cm).
A második év végén Isabella lázgörcsöt kapott, kórházban is voltam vele, hál’ Istennek nem sokszor fordult elő és már egy éve egyáltalán nem volt rohama. Az orvos szerint 2-3 év múlva kinövi.

A lányaim most 3,5 évesek. Óvodások. Egészségesek, okosak, szépek (nekem a legszebbek), tőlem magyarul, apukájuktól németül tanulnak, mindkét nyelvet perfekt beszélik, nagyon különböző természetűek, sőt kinézetre meg nem mondaná senki, hogy testvérek. Minden napom velük kezdődik és végződik, halálosan fáradt vagyok néha és mégis annyira boldog vagyok, hogy nekem ez megadatott.

Tudom, nagy szerencsénk volt, hogy így alakultak a dolgok. Nagyon hálás vagyok mindenkinek, család, barátok, orvosok, nővérek, mindenki, aki segített, vagy csak gondolt ránk.
Ha valakit bővebben érdekel, a 12.héttől blogot vezettem, a http://nomi69.blogspot.co.at/ (vagy a keresőbe beírja: Derült égből hármasikrek) alatt talál részleteket.