Hol is kezdjem, életem legcsodálatosabb, de egyben legnehezebb időszakát?
Talán a legelején………
Férjemmel nagyon szerettünk volna kisbabát, és mint a mesében, hamar meg is fogant a kicsi fiunk.
Az első hónapok viszonylag zökkenőmentesek voltak, nem voltam rosszul, nem fájt semmim, és csak a 16. héten adódott először egy kis aggodalom: kicsit magas lett az afp-m, de az ultrahangon hamar megnyugtattak, hogy kutya baja Gergőnek. Ekkor már tudtuk, hogy kicsi fiunk lesz, és a nevén se gondolkoztunk sokat.
A 23. héten végzett genetikai uh-n az orvos mondta, hogy kisebb a baba a kelleténél, de a nőgyógyászom megnyugtatott, hogy nincs gond. Utólag visszagondolva ez akár intő jel is lehetett volna. A másik, amin szintén csak az anyai szívem aggódott, hogy túl keveset mozgott, és nem is nagy intenzitással. Ez volt a második jel, amiről akkor még nem is sejtettem, hogy bajt jelent.
A 25. hét tájékán gyorsultak fel az események. A védőnőm magas vérnyomást mért: inkább a perje volt magas. Vettünk vérnyomásmérőt, naponta háromszor mérés, vizelet vizsgálat, ekkor még nem volt benne fehérje. Gyógyszer még nem kellett, legalábbis az orvosom szerint. Eltelt két hét, a vérnyomásom nem rendeződött, sőt nőtt, migrénes fejfájásaim voltak, így ekkor sejtettem már, hogy nincs minden rendben. A babára viszont a szonográfus azt mondta, hogy nyugodjon meg anyuka, minden rendben, már egy kiló fölött van…… Mekkorát tévedett!
A 29. héten korházba kerültem, bementem egy rutin vizelet vizsgálatra, és olyan rossz volt az eredmény, hogy már nem engedtek haza, sőt még aznap délután úgy felment a vérnyomásom ( 170 körülire ), hogy mentő vitt a Baross utcai klinikára…… és elkezdődött a rémálom…….
Három és fél napig voltam a szülőszobán, folyamatos CTG-n. Megállapították, hogy a baba becsült súlya 740 g!!!!!!!!, messze elmarad a 29. héthez képest, és nincs már jól, túl lapos a CTG-je. Az orvos azt mondta, csodálkozna, hogy ha két hétig húznám.
Egy világ omlott össze bennem, és persze a páromban is. Mindig csak az járt a fejemben, hogy úristen milyen kicsi, és még nagyon korán van ahhoz, hogy megszülessen. Megkaptam a tüdőérlelőt, és azt mondták, hogy amikor a babának, már jobb idekint, mint odabent, befejezik a terhességet. Addig viszont minden egyes nap számít, nyugodjak meg, pihenjek sokat , hogy minél több oxigén jusson el a babához, mert a lepény már nem nagyon tudja ellátni a feladatát. Még belegondolni is szörnyű volt, hogy az én pici babám, a méhemben is szenved…..
Három nap múlva felkerültem az osztályra, kicsit reményt keltő mozzanat volt, bár utólag nem sokat számított. Két napig voltam ott.
Végül eljött Március 21, a tavasz első napja, az én pici Drága Gergő babám születésnapja.
Reggel még semmi jel nem volt, bár előző este megint felment a vérnyomásom, pedig akkor már négy napja viszonylag kordában tudták tartani. A szokásos reggeli ctg nagyon lapos volt, leadtam a nővérszobába. Kb. 10 perc múlva rohant a főnővér, hogy azonnal menjek le az ultrahangszobába, már leszóltak, várnak, ne kopogjak, menjek be….alaposan megijedtem. Lementem. Nagyon sokáig, iszonyú sokáig nézték Gergőt. Majd telefon…, jön egy másik orvos…, fél füllel hallottam: baj van a szívével.
Kezembe nyomták a leletet, kóvályogtam, hívtam a párom, anyukám……sírtam….
Odaadtam az osztályos orvosnak az eredményt, sokáig lapozgatta, majd behívott. Röviden elmondta, hogy nagyon nincs jól a baba, kezd centralizálódni a keringése (agyba, szívbe nyomja csak a vért ), és ez nagy baj, A szíve megvan nagyobbodva, nem bírja már a terhelést, nem kap bent oxigént a baba. Sajnos be kell fejezni a terhességet.
Mikor?- kérdeztem – Azonnal!
Kimentem, jött a nővér, mondta, hogy szedjem össze a tisztasági csomagomat, a többi nem számít, majd a férjem összepakol, és lekísér a szülőszobába. Nagyon sírtam, életembe nem féltem még ennyire. Telefon a férjemnek, jöjjön azonnal. Lementem a szülőszobára, infúzió, rátettek a ctg-re, mondták kb. 40 perc és tolnak a műtőbe, féltem, hogy a férjem nem ér oda, de odaért. Csak utólag merte elmondani, milyen ámokfutó módon…
A műtét simán zajlott, a doktornő, aki „ várta” Gergőt, aranyos volt, bíztatott, hogy mindent meg fognak tenni érte az intenzíven . A férjem a fejemnél volt, fogta a kezem, és szegény idegességében beszélt össze-vissza, de nagyon jó volt, hogy ott lehetett.
Megszületett a mi pici fiunk……felsírt (nyöszörgött inkább), de a doktornő mondta, hogy ez nagyon jó jel, picit odamutatta, majd kirohant vele.
A nap hátralevő része bódultságban telt… óránként mérték a vérnyomásom. Este értem jött a férjem, és tolókocsiban letolhatott Gergőhöz . Pár percet nézhettem az én gyönyörű pici fiamat: nyakig be volt takarva, cső volt az orrában, lélegeztetőgépen volt / C-pap/. Békésen aludt.
A férjem később elmondta, hogy aznap este, mikor hazament, feltette a gépre a fényképeket, és egész éjszaka nézte, és sírt, hogy látja e még Őt valaha……
Nekem ilyen se akkor, se később, nem jutott eszembe, tudtam, hogy pici, korán jött, és még nagy út áll előttünk, de hittem, hogy meg fog gyógyulni, hazahozzuk, és nem lesz semmi baj. Tudtam, hogy így lesz, mert nem szabadott, nem lehetett, hogy másképp történjen.
10 hetet töltöttünk az intenzíven. Ebből kb. négy hét volt, amikor intenzív ellátásra szorult, de én nem akartam, hogy átvigyék másik korházba, azt akartam, hogy végig itt maradhasson….Elintéztük (kis segítséggel), ilyenkor minden követ megmozgat az ember. Tudtam, hogy itt van a legjobb helyen. Én 6 nap után elhagyhattam a korházat, így utána naponta kétszer, otthonról jártunk be.
Szörnyű hetek következtek, ha megcsörrent a telefon összerezzentem, állandóan a korházban jártak a gondolataim. Minden nap 10 óra körül arra gondoltam, hogy ha eddig nem telefonáltak, akkor biztosan jól van….. és nem a bizonytalanság volt a legszörnyűbb, hanem az, hogy mennyire hiányzott a fiam, hogy nem ölelhettem magamhoz, nem én gondoskodhattam róla, és naponta csak egy órát láttam. Itthon rengeteget sírtam: miért kell nekem minden nap otthagyni a korházban, vajon tudja-e, hogy én vagyok az anyukája? .…….
Nagyon lassan teltek a napok.
Az első két hét volt a kritikus, második napon bevérzett a gyomra, behorpadt a kis mellkasa minden lélegzet vételkor, ultrahangozták a szívét többször is, támogatták a keringését. Orrszondán volt 10 napig, de hál istennek, lélegeztető gépről már a születése utáni napon lekerült, nem volt rá szüksége, aznap is csak azért tették rá, mert nem tudták milyen lesz a szaturációja. Szépen lassan elkezdett stabilizálódni az állapota. 10 naposan elkezdték etetni: volt tejem, nem sok, de neki elég volt, és akkor nagyon kellett. Kétszer kapott vért, de ezt nagyon kevés koraszülött ússza meg (vérképe azóta is rendben van, jobb mint az enyém).
Hat hetesen levették az infúzióról, már semmilyen oxigént nem igényelt, és csak hízott, napról napra kerekedett, erősödött. Nézték a szemét is, semmi gond nincs vele.
A docens asszony 5 hetes korában merte kimondani azt, hogy ő úgy látja, nem marad semmi nyoma annak, hogy korábban jött a világra……. IGAZA VOLT!!!!!!!
Tudtam, csak akkor jöhet haza, ha eléri a két kilót. Minden nap néztük, hogy mennyit hízott, és el voltam keseredve, ha stagnált a súlya.
Egy pénteki napon végre elhangzott a doktornő szájából, hogy anyuka hétfőn mehetnek haza, úgy készüljön….(még éppen nem volt két kiló akkor, így várni kellett még két hosszú napot). Vasárnap, pont gyereknapon, mentem reggel szoptatni, és rohant felém a doktornő, hogy anyuka vigyék ma haza a Gergőt, kell a hely!
VÉGRE OTTHON!!!!!!!!!!
A család már nagyon várta haza a kislegényt, csak mi, a szülők láthattuk addig. Aznap amikor hazahoztuk, a két nagyi az ajtóban toporgott, és egymás kezéből kapkodták ki a pici Unokát…. Nehéz hetek álltak mögöttünk, de végre otthon volt velünk!!!!!!
Azóta eltelt másfél év, ami, így visszagondolva, nehéz volt, de szerintem semmivel sem nehezebb, mint más családnak, ahol ilyen korú gyerkőc van.
Beigazolódott az a mondata a Docens asszonynak, amit pár napos korában mondott Gergőről, hogy erős baba, túl lesz mindenen, és meglátja anyuka, pár hónap múlva senki se fogja megmondani róla, hogy milyen picuri is volt, amikor a világra jött.
Négy hónaposan műtötték lágyék sérvvel, rendezni kellett az anémiáját, jóval több belgyógyászati kontrollra jártunk, de azt gondolom, ez ebben a helyzetben természetes. Aszeme rendben van azóta is, kis szívét többször nézik, mozgásfejlődése rendszeres kontrollon van.
Kicsit kisebb a koránál, ( 21 hós korába, 10 kiló, és 82 centi ). Mozgásfejlődése lassabb, bár ez inkább a járásban nyilvánul meg, mert időben forgott, állt fel, mászott, persze a korrigált korát figyelve. Több szakember egybehangzó véleménye, hogy mindent jól csinál.
De ami a lényeg: teljesen egészséges, és GYÖNYÖRŰ!!!!!!!!
Talán, ha látom ezt a 21 hónapot előre, nem féltünk volna annyira, hogy mi vár ránk, de így jó minden, ahogy történt, hiszen van egy csodaszép kicsi fiam………és a kistesó is útban van már!
Andi
