2005. december 21-én volt az első pozitív tesztem, 2006 január 3-án pedig az első uh: egy babát láttak és jó helyen! Tekintve, hogy kettősüregű a méhem ez nagy öröm volt nekünk.
A 10. hétig minden rendben ment, aztán a huszadikig ingajáratban voltam a mosdó és az ágy között. Ez is elmúlt, és jött öt boldog hét. Közben sokszor voltam ultrahangon. Mindig mindent rendben találtak.

A 25. héttől már elég sokat keményedett a pocak, így feküdtem, kíméltem magam-magunkat. 2006. június 12-én megkaptam az első tüdőérlelőt. 23-án éjjel bekerültem a szülészetre egy roham közben-után (hánytam, nem láttam, félrebeszéltem, lázas voltam). Ezt az éjszakát a szülőszobán töltöttem, de szerencsére nem szültem. (Azóta is hálás szívvel gondolunk az éppen ügyeletes orvosra -Dr. Horváth Zoltán- , aki nagyon kedves, lelkiismeretes volt.)

2006. július 10-ig a terhespathológia lakója voltam. Közben kaptam visszatartó gyógyszereket, néhányszor infúziót. Babahízlaló infúziót is egy hétig, mert az uh alapján csupán 28 hetesnek felelt meg a 32. hetet taposó kisfiunk.
Ezen a délutánon felkerültem a szülészetre ismét.
2006 július 11-én 13:10 perckor megszületett Dávid. 33 hétre, 1990 grammal, 44 centivel. Szerencsére császármetszéssel, mert itt derült ki, hogy nagyon vékonyka volt már a méhfal, valamint az, hogy nagy bravúr volt már a fogantatása is.

Amire senki sem számított, hogy kétoldali dongalábbal. Ezügyben már sok tapasztalatunk van. Akit érdekel annak szívesen mesélek, segítek: ezen a címen.

Én lekerültem a nőgyógyászatra, Dávid pedig a koraszülött osztályra. Négy napig szüksége volt egy kis segítségre a légzéshez, de igazán nagy problémák nem adódtak.
Július 26-án jöhettünk is haza az akkor 2520 grammot nyomó -két gipszben- kisfiunkkal.

Ma már 17 hónapos, majd 10 kg és lassan kétszer olyan hosszú, mint amikor született.:-) Néhány napja tipeg is, annak ellenére, hogy nagyon sokáig volt gipszben mindkét lába és sokáig nem mozgott egyáltalán. Ehhez hozzájárult a kádas terápia, gyógytorna, gyógymasszázs, egy kiváló konduktor -Dr. Vízer Ildikó- és az Ő rendkívüli akaratereje. 🙂

Hogyan éltem meg? Fel voltam rá készülve, hogy korábban érkezik Dávid, örültem, hogy eddig jutottunk. Természetesen nagyon aggódtam, hogy az uh nem téved, de végül nem is lett kicsi a babánk.:-)
Bár szerencsére nem sokáig volt benne részünk, de megtapasztaltuk, milyen éjszakánként is a gépek hangját hallgatni és félve ugrani ha megszólal a telefon. Láttuk, hogy ezeknek a piciknek hajszálon múlik az élete. Megtudtuk milyen az mikor az ember annyira fél, hogy szinte megbénul. Azt is, hogy idegen emberekben kell megbíznunk és úgy, ahogy még sosem, hiszen a gyermekünket vigyázták! A történtek feldolgozása időt igényel és jó ha van kivel beszélni róla!

Egész életünkre hálásak leszünk a győri kórház koraszülött osztályának dolgozóinak! Ugyancsak köszönet és hála illeti az orvosomat, Dr. Maár Róbertet is. Ha Ő nincs, nagyon nehéz lett volna.

Akiknek most van pici koraszülött babája azoknak kitartást és minden jót kívánok!

Szélesné Tímár Kriszta