Bressel-Klein Annamária: „Hatalmas a felelősségünk abban, mit és hogyan él meg az édesanya”

Mindig tudta, babákkal szeretne foglalkozni, pályája során soha, egyetlen pillanatra sem merült fel benne, hogy akár más szakmát is választhatott volna. Bressel-Klein Annamária laktációs szaktanácsadó mesél hivatástudatról, empátiáról és a korababák életerejéről.

„Pályaválasztáskor védőnő nagynéném alakja volt rám a legnagyobb hatással. Mindig figyeltem őt, hallgattam, ahogy a szakmájáról beszél, láttam, mekkora szeretettel fordul a babák felé. Teljesen elvarázsolt. Nem volt kérdés, merre induljak el. Védőnői diplomámat a Nyíregyházi Főiskolán szereztem meg. Ezt követően rövid ideig dolgoztam csak, mert megszületett az első gyermekem, ami a munkám kapcsán sorsfordító tapasztalásokat hozott. Rádöbbentem, mennyi mindent nem tudok. Először úgy hittem, csak a szoptatás körül hiányos a tudásom, ám hamar kiderült, van még mit tanulnom.

A megélt nehézségek kapcsán felvettem a kapcsolatot egy szoptatási tanácsadóval, akinek már az első levele alapjaiban forgatta fel a világomat – szakmailag, édesanyaként és érzelmileg egyaránt. Azóta is őrzöm ezt az e-mailt. Kijelölte számomra az irányt: éreztem, ez az én utam, ezt kell tanulnom. Pont tíz éve annak, hogy a Budapesti Semmelweis Egyetem laktációs szaktanácsadói szakát elvégeztem, illetve a Nemzetközi Laktációs Szaktanácsadói, azaz az IBCLC oklevelet megszereztem.

A veszprémi kórház intenzív koraszülött osztályán hét éve kezdtem el dolgozni, kezdetben önkéntesként tevékenykedtem. Bár ekkor még otthon voltam a negyedik gyermekemmel, mentem, amikor csak tudtam – aztán ott ragadtam. A tervem az volt, hogy az újszülött osztályon dolgozom majd, de idővel a koraszülött osztály világa felé sodort az élet, ami hatalmas élményként hatott rám. Amíg élek nem felejtem el a másfél kilós Ági babát, ő volt az első koraszülött, akit segíthettem. Az első találkozás során akkora izgalom lett úrrá rajtam, hogy azt hittem, menten elájulok. Olyan apró volt, hogy a tenyeremben elfért, mégis lenyűgöző volt, hogy mennyi erő és küzdeni akarás volt benne. 

Koraszülött babával korábban egy barátnőm kapcsán találkoztam először: kislánya alig egy kilogrammal jött a világra. Sokat beszélgettünk, rengeteg ismeretet és segítséget kaptam tőle. Neki köszönhetem, hogy beleláttam és megértettem, egy ilyen élethelyzetben mi zajlik egy családban, laktációs tanácsadóként pedig hol van a helyem ebben. Amikor találkozom egy édesanyával, az életük részévé válok, mindent érzek. Ott vagyok a gyászban, a veszteségben, de érzem a kisbaba küzdelmét, fájdalmát is. Bár az anyukák mindig megköszönik, hogy segítek, valójában én tartozom hálával: hatalmas megtiszteltetés, hogy ott lehetek az életükben, hogy egy ilyen nehéz időszakban beengednek a világukba. Ezt az érzést nem lehet visszaadni, leírni, ezt át kell élni.

A munkámban hihetetlenül fontos a kommunikáció. Kutatások igazolják, hogy teljesen másképp működik az ember szülés után, egy korábban érkezett babának a szülei azonban hatványozottan sérülékenyebbek. Oda kell figyelni, mit és hogyan mondok. Lehet, hogy az információ, amit átadok, nem megy át elsőre, de arra egészen biztosan emlékezni fognak, hogy miképp kommunikáltam velük, milyen érzelmeket közvetítettem. Nekünk szakembereknek hatalmas a felelősségünk abban, hogy mit és hogyan él meg az édesanya és az édesapa az intenzíven. Sokszor látom, nem értik, mi történik körülöttük, ezért gyakran amolyan csatornaként működöm: visszakérdezek, mert bár segíteni nem tudok, az aggodalmaikat, a kérdéseiket ki tudom hangosítani az orvosok felé.

A koraszülött osztály egy olyan birodalom, ahol csodák történnek. A csend időnként nagyon félelmetes, máskor viszont megnyugtató. Néha úgy érzem, egyszerre tudnék sírni és nevetni. Sírnék, mert olyan dolgokat látok és élek át a családdal, amitől a könnyem is kicsordul, néha viszont olyan nagy a boldogság, hogy nevetnem kell. Pont így éreztem akkor is, amikor egy korababa azért nem tudott mellre tapadni, mert az anyukája annyira nevetett az örömtől, hogy végre szoptathat, hogy a kicsi vele együtt rázkódott. A nevetés fontos, a koraszülött intenzív osztályon ugyanis az édesanyák legtöbbször a túlélésért küzdenek. Tartják, fegyelmezik magukat, az érzéseiket megélni nem akarják, tudják, ha sebezhetővé válnak, képtelenek lesznek a babájukon segíteni. Ennek ellenére én mindig arra bíztatom őket, hogy sírjanak, tomboljanak, és adjanak ki magukból mindent. Nem kell, hogy a baba mellett fakadjanak ki, de fontos, hogy legyen egy olyan kuckó, ahol biztonsággal kiborulhatnak.

Csapatban dolgozunk, az anyukák mellett egymást is támogatjuk, hiszen a nehéz pillanatok a szakdolgozókat is megérintik. Ugyan sokan mondják, hogy a kórház kapujában le kell tenni a terheket, a valóságban ez nem így működik. Én magam is próbálok határt szabni, hogy csak annyira sérüljek a nehéz helyzetekben, hogy a családomat emiatt ne érje veszteség, ez azonban nem mindig egyszerű. Él erről az egészről egy rövidfilm a fejemben: zuhog az eső, én az esernyőmet szorítom, de azt kifordítja a szél, csuromvizes leszek – rövidesen azonban kisüt a nap, és megszáradok. Így van ez a koraszülött osztályon is: ott vagyok, amikor az anyuka először megy a babájához, amikor összeomlik az inkubátor előtt, de ott vagyok akkor is, amikor a mellére tesszük a kicsit, az édesanyának pedig potyognak a könnyei a boldogságtól, mert a szopizástól babája arcáról eltűnnek a feszült ráncocskák. Ez az én napsütésem.

Fontos, hogy a kisbaba anyatejhez jusson, hiszen az számára életmentő, de tejhez jutni koraszülés esetén nem egyszerű. Azok a dolgok, amik a koraszülést provokálták, hatással vannak a tejtermelésre, a tejmirigyállomány fejlődésére is. Vagyis nemcsak az a baj, hogy megrövidül a várandósság, és se a kisbaba, se a szülők nem készültek fel a megérkezésre, de az édesanya teste sincs kész. Vagyis teljesen érthető, ha nem, vagy csak kevés tejet tud termelni.  Olykor két órán át  tartó fejéssel is csak 0,2 milliliter tejet tud adni az édesanya. Pici mennyiség, egy koraszülött babának azonban hatalmas kincs. Fontos tudni, hogy nincs olyan, hogy kevés a tej, csak tej van, ami felér egy védőoltással. Oltásból is elég a kevés, és a D-vitaminból is elegendő egy csepp. Egy csöppnyi anyatejben több ezer élő sejt van, 0,2 milliliterben millió.

Természetesen olyan is van, hogy a legnagyobb erőfeszítés és igyekezet ellenére sem indul be a tej, de az édesanyának ilyenkor is éreznie kell, mennyire klassz anyukája a babájának. Fontos megjegyezni: soha ne kérdezzük meg egy édesanyától, hogy szoptatja-e a babáját, mert ha ez nem sikerül neki, úgy egy hatalmas sebet ejtünk a lelkén. Így is rengeteg az önvád: nem kilenc hónapra szülte meg a babáját, nem természetes úton, hanem császármetszéssel tudott szülni, és még a szoptatás is kudarcba fulladt. Lelkileg nagyon össze tudnak omlani ezek súlya alatt, éppen ezért fontos, hogy megerősítsük őket. Ennek része, hogy a fejést nagyon hamar, már a szülés után két órával megkezdjük. Ennek nemcsak biológiai, de lélektani oka is van: az anya szinte azonnal tenni tud valamit a babájáért.

Rendkívül fontos, hogy rendszeresen, napi nyolc-tíz alkalommal fejjen mindkét mellből. Ilyenkor azt szoktam tanácsolni az anyukáknak, hogy tegyenek nyolc-tíz darab pici csokit az ágyuk mellé, és minden fejés után egyenek meg egyet. A csokival nemcsak boldogsághormonhoz jutnak, de látják, hogy aznap mennyit kell még fejniük. Persze a csokoládé ellenére ez így is egy nagyon fárasztó, testileg, lelkileg kimerítő folyamat, hiszen akkor is fejni kell, ha nem jön a tej. Ilyenkor sokat segít, ha motiváló segítők veszik őket körül, igazán szárnyakat viszont akkor kapnak, ha a babájukat gondozó nővérektől, orvosoktól jön a támogatás. Az is hatalmas lökést ad, amikor a szakdolgozók éreztetik az anyukával, mennyire bíznak és hisznek a babában. Ez rendkívül fontos, gondoljunk bele, vannak édesanyák, akik hónapokon keresztül csinálják ezt. Volt egy anyuka, aki három hónapig fejt, mire mellre tudta tenni a babáját. Cserébe viszont évekig szoptatott.

Az anyatej egy élő anyag, ami mindenféle olyan kórokozót elpusztít, amivel a kisbaba találkozhat. Mivel az édesanya és a baba ugyanabban az intézményben vannak, mindkettejük szervezete ugyanazokkal a kórokozókkal találkozik. Az anya teste ellenanyagot termel, amit aztán az anyatejen keresztül a baba is megkap. Tulajdonképpen az anyatej egy természetes gyógyszer. A tej laktóztartalma az agy fejlődéséhez nélkülözhetetlen, bizonyos összetevője kulcsfontosságú  a szemidegek fejlődésében de olyan fontos enzimek is vannak benne, amelyek az emésztést segítik. Sokan nem is gondolnák, de egy kisbabának hatalmas feladat a kakilás, amit az anyatej ugyancsak megkönnyít.

A koraszülött osztályon az egyik célunk, hogy a hazakerülés idejére az édesanya megismerje  a szoptatás mozdulatait, de az is nagyon fontos, hogy megtanuljon elvonatkoztatni a gépektől, a monitortól, és csak a babáját – bőrének színét, légzését, reakcióit – figyelje. A babát ugyanis haza kell vinni egyszer, otthon pedig nem lesz monitor.

Nem lehet elégszer elismételni: ha az édesanyának nincs, vagy csak kevés teje van, akkor is a szoptatás lelki oldala hatalmas nagy kincs a számukra, hiszen a szopómozgás, az összebújás, a testkontaktus megnyugtatja, ellazítja a csecsemőt, csillapítja a fájdalmát. A kisbaba az anyai ölelés biztonságából tudja felfedezni a világot.”

Szöveg és fotó: Czvitkovits Judit