Támogassa adója 1%-val a Koraszülöttekért Országos Egyesületet | Adószámunk: 18283114-1-06

Bálint

A feleségem nélkül nem ment volna, ő nemcsak a házastársam, de a párom, a sziklám, a szívem, a szerelmem, és közben a haverom is. Tudunk hülyülni és összekapaszkodni is, ha kell. Összekovácsolt bennünket ez az egész. Érzelmileg is ott voltunk egymásnak, beismertük, hogy a félünk, de nincs mese, csinálni kell!

“Azt gondolnád, a koraszülött osztály összehozza a szülőket, az apákat, de valójában mindenki ideges. Apa is, anya is. Mi, férfiak a folyosón néha elsütöttünk egymásnak feszültségünkben egy-egy szar poént, majd mentünk befele, hogy megcsodálhassuk, és fertőtlenítés után, öt rétegen keresztül picit megsimogassuk a gyerekünket. Utána mindenki ment a dolgára, autóba ült és elhajtott. ”

Nagyon rég szerettünk volna gyereket, évekig próbálkoztunk, de nem jött össze. Voltuk mindenféle vizsgálaton, ő is, én, együtt, külön, de mindent rendben találtak. Mondták, nyugodjunk meg, és sikerülni fog.

Ez így is lett, végül a feleségem teherbe esett. Egy ideig nem is volt semmi baj, egészen addig a pontig, amíg Nikinek el nem kezdett vizesedni a lába. Rendszeresen járt kontrollra, majd egy alkalommal közölték vele: ilyen sok fehérjét vizeletben még soha nem láttak, olyan mintha tojásfehérjét pisilt volna. Ez toxémia. „Anyuka nem megy sehova!” – mondták. Újra megvizsgálták, vizelet, labor… Aztán meghozták a döntést: életmentő műtétre van szükség az édesanya részére.
Én ekkor épp Győr felé tartottam egy épület átadása miatt, emlékszem, reggel még szépen elköszöntünk egymástól, alig pár órával később pedig már hívtak a kórházból, hogy viszik a műtőbe Nikit. 32 hetes terhes volt akkor.
Egy furgonnal voltam úton, baromi szeles nap volt, nem lehetett száguldani, nehogy felboruljak, alig 60-70-nel lehetett hajtani. Majd’ megőrültem.
Nem tudtam felfogni, mi történik, hiszen az egésznek nem volt semmi előjele, a lábdagadáson és a nyomottságon kívül nem voltak komoly tünetek, mégis kiderült, nagy a baj.
A feleségem aznap nem is akart elmenni a védőnőhöz a tesztre, szakadt az eső, messze is volt, kedvet se nagyon érzett hozzá, alkudozott magával, hogy majd holnap vagy holnapután megcsináltatja, de aztán valamiért mégis rávette magát. Ha aznap nem megy el, és nem derül ki, hogy baj van, nem tudom, hogy ma mi lenne.
Luca 2017-ben június 29-én, komplikációk nélkül, 1450 grammal született meg, és bár szépen vette a levegőt, azért kapott légzésrásegítést, gyomorszondát, intravénásan is táplálták – és rendszeresen vitték neki az anyatejet. A feleségem még a szülés előtt megkapta a két tüdőérlelőt.
Az intenzív osztály és az inkubátorban fekvő gyerek látványa nagyon megrázó élmény volt. Bár korábban jártam már intenzíven, de maximum két-három percet töltöttem ott, soha nem néztem rá a gyerekekre, de most, hogy a sajátom, egy csöppség feküdt ott, az megnyomott.
Mindenféle vezetékek lógtak ki belőle, közben hallottam a gépet, ami a szívhangot és a légzésszámot méri. Nehéz pillanat volt. Nagyon megijedtem. Bűntudatom volt. Hibáztattam magam. Azt hittem, én rontottam el valamit. Miattam van az egész. A nővérek nyugtattak meg, mondták, ők már sok ilyet láttak, és meggyőztek, a lényeg, hogy nem otthon, hanem a kórházban vagyunk, ott biztonságban van az anya és a baba is.
Minden megvan, amire vészhelyzetben szükség lehet. Biztattak, igyak egy pohár vizet, üljek le, menjek le sétálni. Nem volt könnyű.
Nehezen éltem meg, hogy míg az egyik nap még ott volt az inkubátorban egy kisgyerek, a következőn már hűlt helyét találtam. Idővel az ember szeme ráállt erre, tudtam, amott a pufi szőke fekszik, itt a lányom, ott meg a harmadik, aztán másnap az egyik már nincs ott, és a szüleit sem látod jönni. Tudod, az a gyerek nem kikerült onnan, hanem elhunyt.
Szerencsére Niki és Luca hamar kikerültek baba-mama szobára, és gyakrabban, szinte bármikor látogathattam őket.
Ez a szoba ugyanúgy az intenzíven belül van, a feleségem kapott egy ágyat, hogy ott lehessen a kicsi mellett 0-24-ben. Az intenzíven más volt a helyzet, csak 15:00-kor lehetett bemenni, és egy-másfél órát lehetett maradni. Ezt a látogatási időt a munkával összefésülni nem volt könnyű.
Azt gondolnád, a koraszülött osztály összehozza a szülőket, az apákat, de valójában mindenki ideges. Apa is, anya is. Mi, férfiak a folyosón néha elsütöttünk egymásnak feszültségünkben egy-egy szar poént, majd mentünk befele, hogy megcsodálhassuk, és fertőtlenítés után, öt rétegen keresztül picit megsimogassuk a gyerekünket. Utána mindenki ment a dolgára, autóba ült és elhajtott.
Az első szülés után sokat beszéltünk a kezelőorvossal, rendszeresen jártunk vissza vizsgálatokra, és persze tudni szerettük volna, lehet-e még gyerekünk. Akkor azzal bíztattak bennünket, hogy vágjunk bele bátran, nem lesz semmi baj, tízezerből egy esetben fordul elő toxémia. Bár pozitívan álltunk az egészhez, a második terhesség során a feleségem biztonságból aspirint is szedett, az orvos jóslata mégsem jött be.
Niki vérnyomása nagyon magas volt, nem tudták lehúzni, a háziorvos azonnal beutalta. Akkora már nagyon sok gyógyszert kapott. Fehérje ezúttal is volt a vizeletben, de nem volt olyan súlyos, mint az első terhességnél, a vérnyomása viszont annyira kritikus volt, hogy szinte azonnal meg kellett indítani a szülést, de előtte a kettő darab tüdőérlelőt még időben be tudták adni neki.
Flóra 2020. augusztus 10-én. 26 hétre, 920 grammal született meg, súlya azonban az első napokban 720 grammra visszaesett.
Az egész helyzetben a türelem és a tehetetlenség volt a legnehezebb: amikor felmész az intenzívre és látod az apró gyermeked, ráadásul tudod, hogy az orvosok sem mondhatják azt, hogy „uram, nyugodjon meg, minden rendben lesz, a gyereke két hét múlva kimehet innen”, mert simán benne van, hogy három nap múlva már nem él. Az orvos csak pillanatnyi állapotot közöl, ami a szülőt egyáltalán nem nyugtatja meg.
Egy darabig hibáztattam magam, hogy én tehetek róla, jöttek a kérdőjelek: mi lett volna, ha nem vállalunk gyereket, ha örökbe fogadtunk volna?
Aztán beláttam, ezeken gondolkodni már késő, és azzal nyugtattam magam, minden, ami tőlünk csak kitelik, azt megtesszük. A félsz persze ott maradt.
Az első gyerek miatt sokat olvastam a koraszülésről, érteni akartam, hogy ne legyen olyan ijesztő. Például tudni akatam, hogyan működik a gyomorszonda, mire milyen vitamin kell. Amennyit csak tudtam és értettem, azt megtanultam.
Egymáson és Niki szülein kívül támaszunk nem nagyon volt. Édesanyám akkor már betegeskedett, apámnak volt egy stroke-ja, nem volt olyan állapotban, hogy meghallgasson és értsen. A második szülés idején a feleségem anyukája volt Lucával, de jó pár napot én is szabadságon voltam, nem tudtuk másképp megoldani, a feleségem két és fél hónapon keresztül mindennap bejárt a kórházba.
Befeküdhetett volna, volt anyaszálló, de közbeszólt a covid. Ha úgy döntünk, hogy befekszik, akkor nem jöhetett volna haza. A szigorú lezárásokat már csak azután vezették be, hogy hazajöttek Flórával. Míg Lucával 3 hetetet, Flórával 2 hónapot kellett kórházban töltenie. Hála istennek egyik esetben sem volt semmi baj, leszámítva talán azt, hogy Flórának gondjai voltak a gyomrával, nem fejlődött ki rendesen, nehezen ment a táplálás.
Eredetileg három gyereket szerettünk volna, de a második koraszülés után figyelmeztettek bennünket, van egy kimutatás, ha valaki toxémiás, akkor jó eséllyel a következőben is az lesz, sőt a gyerekek egyre korábban születnek meg.
A harmadik gyereket azért is kellett elengedni, mert a második műtét nem volt egyszerű: míg egy császár alapból húsz perc, a feleségemet két órán át műtötték, összenövései voltak, nehezen jutottak el a gyerekhez, a méhét nemcsak keresztben, de hosszában is felvágták, már csak ezért sem ajánlják, hogy még egy gyermek fejlődjön benne.
A félelem, hogy valami nem stimmel velük, mára elmúlt, egyik gyereknél sincsenek visszamaradások, sőt ma már egyikről sem mondaná meg senki, hogy koraszülött volt. Luca például 117 centi, 22 kiló, és elképesztő a memóriája. Azzal tisztában vagyunk, ha lenne valami baj, az iskolában úgyis kiderül, a koraszülöttek hajlamosak a diszlexiára, a diszgráfiára, a diszkalkuliára, de ezek nem foglalkoztatnak bennünket.
Hogy mi adott erőt, és vitt előre? Azt hiszem, szerencsés vagyok, pozitív a természetem, ráadásul a munkám a hobbim, villamossággal foglalkozom, szeretem csinálni: energizál, visz előre, nem fásulok bele. Ez a nehéz helyzetekben is erőt adott, amíg dolgoztam, kevesebbszer gondoltam rosszra.
Jót tett a napi rutin, a kötelező körök, a rendszeres bevásárlás is, de mindezek ellenére azért picit megrogytam.
Fogytam tíz kilót.
Persze valamennyire fellélegeztünk, amikor hazakerültek a kórházból, de az élmény örökre kísérteni fog.
Amikor a gyerekek aludtak, sokat beszélgettünk a teraszon, hogy mi lett volna, ha… aztán mindig arra jutottunk, bármi is lett volna, azzal is megbírkózunk.
Nem lett volna más választásunk.
A feleségem nélkül nem ment volna, ő nemcsak a házastársam, de a párom, a sziklám, a szívem, a szerelmem, és közben a haverom is. Tudunk hülyülni és összekapaszkodni is, ha kell. Összekovácsolt bennünket ez az egész. Érzelmileg is ott voltunk egymásnak, beismertük, hogy a félünk, de nincs mese, csinálni kell!

megosztás:

Facebook
Pinterest
LinkedIn
további

Ajánlott írások