A gyermek nem úgy gyászol, mint a felnőtt. A halál számára nem a vég, hanem egy megmagyarázhatatlan eltűnés, egy hiány, amit még nem tud beilleszteni a világ rendjébe. A gyermek nem fogalmakban él, hanem érzésekben. Amit nem mondunk ki, azt is megérzi. Amit elhallgatunk, abból sejtése lesz. Ezért a gyászban a legfontosabb, hogy jelen legyünk mellette, igazán, csendben, elérhetően.

Amikor egy kisgyermekkel történik a veszteség, a felnőtt ösztönösen védeni akarja. Szeretné megóvni a fájdalomtól, eltakarni előle a halált, mintha ezzel kímélhetné. Pedig a gyermek nem a haláltól fél, hanem attól, ha nem érti, mi történik körülötte. A kimondatlan szavak, a megtört pillantások, a hirtelen elhallgatások sokkal mélyebben bántják, mint maga az igazság. A gyermeknek nem kíméletre van szüksége, hanem biztonságra. És a biztonság mindig az igazságban rejlik.

A kicsi még nem tudja, hogy a halál végleges. Azt hiszi, aki elment, majd visszajön. Néha úgy képzeli, csak elaludt, vagy elment messzire. A képzelete így védi őt. A világ még varázslatos, ahol minden megtörténhet, akár a visszatérés is. Ezért ha azt mondjuk neki, hogy valaki elaludt, és nem ébred fel többé, az alvás is félelmetessé válhat. Ha azt mondjuk, elutazott, retteghet, hogy aki elmegy otthonról, az soha nem jön vissza.

Nem kell a szavakat szépíteni. Mondjuk egyszerűen, meghalt, nem lélegzik, nem lát, nem hall. Nem azért, hogy fájdalmat okozzunk, hanem hogy a gyermek megértse, ami történt, valóságos. Mert csak a valóságban lehet gyógyulni.

A gyermek gyásza nem egyenes vonal. Egyik nap sír, másik nap nevet. Egyik pillanatban kérdez, a másikban játszik, mintha semmi sem történt volna. A felnőtt ilyenkor megijed, mert azt hiszi, a gyermek nem érzi eléggé, vagy elfelejtette. Pedig a gyermek így dolgozik. A játék az ő nyelve, ahol újraalkotja a világot, amit a veszteség megtört. A játékban születik újjá a rend, a biztonság, a megértés.

Amikor játszani látjuk, ne szakítsuk félbe, ne mondjuk, hogy ne beszéljen róla. A gyász a játékban él tovább, ott válik elviselhetővé. Ha a babája beteg, ha a figurái eltemetnek valakit, az nem félelmetes. Az a lélek próbálkozása, hogy megértse a történteket.

A gyermek kérdez. Sokszor ugyanazt. Mikor jön vissza? Hová ment? Fáj neki most? Ezek a kérdések nem a tudatlanság jelei, hanem a megértésé. A gyermek így rakja össze újra a világát. És mi, felnőttek, újra és újra válaszolhatunk. Minden alkalommal egy kicsit másképp, ahogy ő maga is közelebb kerül a valósághoz.

A gyászban az idő másként működik. A gyermek nem tud hosszan szomorú lenni. Kis adagokban éli meg a fájdalmat, aztán visszatér a játékhoz, a mindennapokhoz. Ez nem közöny, hanem védelem. A lélek nem bírja el egyszerre a veszteség teljes súlyát. Megáll, pihen, majd folytatja. A felnőtt dolga, hogy ezt engedje. Hogy tudja: a gyermek nem elfelejt, csak éppen élni próbál.

Ha a gyász mélyebb, ha szülőt, testvért veszít el, a gyermek hosszú ideig hordozhatja a fájdalmat. Ilyenkor nemcsak a veszteség hiánya nehéz, hanem a biztonság megrendülése is. A felnőtt, aki addig támasz volt, most maga is megtörik. A gyermek érzi ezt, és sokszor maga próbál vigasztalni, hogy segítsen. De ő nem tudja elhordozni a felnőtt fájdalmát. Ilyenkor szükség lehet valakire, aki segít neki elmondani mindazt, amit nem tud szavakba önteni. A játék, a rajz, a mese mind kapu a kimondhatatlanhoz.

A gyermek gyásza akkor válik nehézzé, ha egyedül marad benne. Ha nem kap választ, ha nincs mellette nyugalom, ha azt érzi, a szomorúsága zavar. A gyász nem múlik el attól, hogy nem beszélünk róla. Csak mélyebbre húzódik, és később tör fel, más alakban, más fájdalomban.

Ezért a legnagyobb segítség nem a magyarázat, hanem a jelenlét. Ha ott vagyunk mellette, ha hagyjuk kérdezni, ha engedjük sírni, ha vele vagyunk a csendben. A gyermek nem felejti el, amit elveszített, de ha érzi, hogy a szeretet körülötte megmaradt, megtanul élni a hiánnyal.

A gyász nem azt jelenti, hogy vége a szeretetnek. A gyász azt jelenti, hogy a szeretet alakot vált. Már nem ölelhető, de bennünk él tovább. A gyermek számára ez a felismerés a legnagyobb tanulás: hogy amit egyszer igazán szerettünk, az soha nem múlik el teljesen. Csak másképp van jelen.

A gyászoló gyermekkel nem kell mindig beszélni. Elég néha csak ott lenni vele. Nézni, ahogy játszik. Figyelni, ahogy rajzol. Megsimogatni, amikor kérdez. A szavak néha nem kellenek. A lényünk beszél helyettük. És ez az, amit a gyermek a legjobban megért, hogy nincs egyedül abban, amit érez.