Nem tudom, ezzel segítek-e bárkinek, de azért elmondom.
Érdekes ez, mert amikor a feleségem mondta, hogy megkérdezitek az apákat is, csak akkor kezdtem gondolkodni, hogy hogy is volt ez a sztori.

Vajon mi a normális, mit éreznék, ha nem koraszülött lenne? Mi a különbség?
Furcsa volt az egész; úgy kezdődött, hogy feküdtünk az ágyban a feleségem születésnapja után, és azt mondta, szerinte nem a kiírt időben jön majd a gyerek.
A hatodik hónapban volt ekkor. Én ezt el is vetettem, dehogynem, mondtam, mégis mi baj lehet?
Nem tudtam, milyen kockázattal jár egy koraszülés, mi történik, ha így alakul. Három hétre rá meló előtt bevittem egy vizsgálatra, úgy volt, hogy utána hazamegy taxival.
Nem így lett, az orvos közölte, hogy szennyezett a magzatvíz. Hogy mitől, azt nem lehet tudni, szerintem az orvosok sem tudták. Kijött a feleségem, közölte, hogy szituáció van. Motorikusan cselekszik ilyenkor az ember, a legfontosabbra koncentrál; hívtam az anyóst, kértem, hogy segítsen már összerakni a cuccot, nem úgy készültünk, hogy bent marad.
Emlékszem, egy ponton azt mondtam neki, üljünk már le, igyunk már meg egy kávét. Egyszerűen kellett egy pillanatnyi csend, nyugalom.

Fél 7-re mentünk be a feleségemmel, nem sokkal később rohantam haza. 8 óra 33-kor született a baba. 8-ra értem vissza, ekkor már az asztalon volt a feleségem. Felszerelkezve érkeztünk, bevittek a szülőszobán át a műtő előterébe, nem láttunk semmit.
Kint ültünk, elkezdtem játszani a telefononon, így oldottam a stresszt. Amikor meghallottam a gyereksírást, nem hittem el, hogy az enyém.
Néztem, hogy jé, többen is szülnek? Nagyon erős hangja volt. Ma is az van, üvöltve sír. Amikor leesett, hogy ő az, azt gondoltam, annyira nagy baj nem lehet: azt mondják, ha sír, működik a tüdő.
Nem egészen értettem, mi történt azután, a főorvosnő nem fogalmazott egyértelműen.

Nem tudtam, hogy ez most jó vagy éppen rossz, jól van, vagy pont, hogy nincs jól; kitérő válaszai voltak mindenre. Később értettem meg, hogy azért, mert a koraszülötteknél az első 48 óra sokkal kritikusabb, mint egy időre született babánál. Ő a 29. héten született, 1490 grammal. 1500 gramm alatt retardáltnak nevezi a tudomány, de nem a szellemi képességei, csak a súlya miatt; ez a szakszó erre. Egy pillanatra láttam, egy fotót is csinálhattam.
Nagyon nehéz megfogalmaznom, milyen érzések kavarogtak bennem; szerintem egy férfi még az időre született babáknál sem tudja igazán elmondani, mit érez.

A sógorom mesélte, hogy amikor először látta a kisfiát, az első gondolata az volt, „úristen, így fog kinézni?”. Nekem is ez jutott eszembe; kicsit ijesztő volt, de nem negatív értelemben. Nem tudom, miért, de pozitív voltam. Talán azért, mert nem ismertem a kockázatokat. Nem volt elég tudásom ahhoz, hogy felmérjem, mekkora lehet a baj, akár el is veszíthetjük. Több barátom családjában is van orvos, őket is kérdezgettem. Mi az, hogy koraszülött? Miért kell félni? Lélegzik, él.
Azóta is gondolkodom azon, hogy nem voltam tisztában a kockázattal. Talán nem is baj. Azóta sokat olvastunk, sztorikat arról, hogy nagyon-nagyon korán született babákat is megmentenek.
Egy hónapig inkubátorban volt, megfogni sem lehetett; ez az időszak megviselt. Az a sok cső, a fények…

Egy kicsit olyan volt, mint egy droid. Vagy mint a Mátrixban, abban is inkubátorban tartották fogva az elemként használt embereket. Kajak olyan volt. De még ott sem gondoltam, hogy baj lesz. Olyan erő volt abban a gyerekben…
Akkor ijedtem csak meg, amikor rángott, mert mint kiderült, az izmok fejlődése közben van egy automatikus rángás. Azt hittem, idegbeteg lesz, vagy hasonló. Felvilágosítottak, hogy nincs semmi baj: ez ilyen. Akkor viszont nincs baj – gondoltam –, ezek szerint jó erőben van. Valahogy éreztem, hogy erő van benne. Az jutott eszembe, hogy talán azért is alakult ez így, mert már világra akart jönni.

Délután volt, amikor először láttam a feleségemet; őt ugye a császár után el kellett vinni rendbe rakni. Aludt is, a sebet is össze kellett varrni. Három napig volt bent. Én addig elég rendesen iszogattam a cimborákkal, le kellett vezetni a félelmet, a feszültséget, az örömöt… Nem is tudtam, épp melyiket éreztem. A feleségemben sokkal több félelem volt, mint benne, szerintem ez abból fakadt, hogy sokkal tájékozottabb volt nálam.

Egy évig nagyon félt, sehogy sem tudtam megnyugtatni. Főleg, amikor egy gyógytornász elhitette vele, hogy idegrendszeri problémája van; ezzel elmentünk Gödöllőre egy magánrendelőre, ahol konkrétan kiröhögtek, hogy semmi baja. Tényleg semmi baja: nincs elváltozás, szép, szimmetrikus, okos… Tényleg nagyon okos. Meglepődtem, hogy egy gyerek ilyen okos lehet. Foglalkozunk vele nagyon sokat, persze, főleg a feleségem, de ahhoz képest, hogy apa vagyok, igyekszem megtenni mindent. Az anya-gyerek kapcsolatot férfiként képtelenség átélni.

Sokat beszélgetünk a mai napig. Megvan köztünk az a kapocs, amivel meg tudjuk beszélni a félelmeinket, a vágyainkat, támogatjuk, bátorítjuk egymást. Partnerként viselkedünk, nincs alá-fölérendelt viszony. Nem vagyok klasszikus férfi, aki mindig kemény; így neki is könnyebb volt és nekem is. Folyamatosan vádolta magát, hogy biztos az a baj, hogy néha megivott valamit és elszívott egy-egy cigit. Észérvekkel próbáltam támogatni: „drágám, hát milyen orvoshoz vigyük még?”. Senki nem mondott semmi negatívat. Még ha lenne is benne valami, hogy ő csinált valamit rosszul, akkor is: van egy egészséges gyerekünk. Egy év után kezdte elhinni, hogy tényleg nincs baj.

Koraszüléskor megesik, főleg császár után, hogy az anyának nincs teje. A feleségemnek egy ideig jött, de mégsem volt elegendő, tápszerre kényszerültünk. Hat etetés volt naponta, négyóránként; nagyon jó nővérek voltak a kórházban, olyan rendszert állítottak be, amelyet könnyű volt otthonra adaptálni. Azt mondták, bármit csinál a gyerek, tartsuk be. Rendszer került a gyerek életébe, hálás is volt érte otthon, és persze mi is. Nagyon hamar elkezdte átaludni az éjszakát, napirendje volt és van is a mai napig. 2300 grammal értünk haza, ebből pillanatok alatt 3600 lett.
Hamarosan a mérleget is tovább ajándékoztuk. Minden kötelező vizsgálaton tökéletesen teljesített. A kúszás mondjuk teljesen kiesett, először seggen csúszott, aztán felállt. A hangja még most is erős, olyanokat sikít, hogy fáj a fülem.

Szerintem eljön majd az idő, amikor elmondjuk neki, mi történt; nem baj, ha tudja. Ehhez kell, hogy kifejlődjön az egészséges önbizalma, hogy ne higgye azt, hogy ő más, eszébe se jusson, hogy selejt. Mert nem más: csak az az idő volt más, amikor szorosan együtt éltek az anyukájával az elején.