Szávuly-Szabó Anita: „Aki ezt nem élte meg, nem tudja, milyen pokoli utat járnak be a szülők”

Hiszi, az életében minden úgy alakul, hogy meglelje a helyét benne. Így gondol a szakmájára is, ahol a sok nehézség ellenére közel négy évtizede érzi azt, hogy otthonra talált. Szávuly-Szabó Anita, a Semmelweis Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika Baross utcai részlegének főnővére mesél.

„Mindig tudtam, gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Továbbtanuláskor sem volt kérdés, hogy az egészségügy felé veszem az irányt. Először óvodában gondolkodtam, aztán bölcsődében, végül a Baross utcai újszülött klinikára adtam be a jelentkezésem gyakorlatra. Bár elutasítottak, mert épp nem volt felvétel, mégis azt javasolták, nézzem meg magamnak a nemrég indult koraszülött intenzív osztályt, hátha érzek hozzá kedvet. Mind a mai napig emlékszem arra a napra: felkísértek, beléptem az ajtón, szinte azonnal szóba elegyedtem a főnővérrel, és éreztem: ott a helyem, hazataláltam. A sors keze, hogy én magam is itt születtem. Tizenhét évesen kezdtem, és azóta is itt dolgozom. Harmincnyolc éve vagyok a pályán, tizennyolc éve vagyok főnővér. Nagyon nehéz szakma ez, de ma is pont úgy szeretem, mint a legelején.

Egy évig mentősként is kipróbálhattam magam. Amikor elindult a koraszülött mentő, nővérként besegítettem. Akkoriban az orvost rendre egy nővér kísérte a különböző kórházakba, ahol koraszülött babák voltak. Később aztán sofőrök is csatlakoztak hozzánk. Ebből született meg a Cerny Mentőszolgálat. Tulajdonképpen egy kisebb intenzív osztályt tudtunk elszállítani egyik kórházból a másikba, ahol minden feltétel – eszköz és tudás – adott volt a koraszülöttek ellátására. Ez egy komoly mérföldkő volt a koraszülöttek mentésében. Bár a mentőzést imádtam, hiányzott az a kötődés, ami az osztályon a gyerekek mellett kialakul. Ez egy természetes folyamat, hiszen napról-napra figyelemmel kísérjük az állapotukat, a fejlődésüket. Nagyon jó érzés látni, ahogy híznak, ahogy gyógyulnak, ahogy a mélypontról felállnak.

A pályafutásom során sok szép találkozásban lehetett részem. Van például egy kislány, Petrácska, aki a szívem csücske. Koraszülöttként, egy súlyos betegséggel jött a világra, az orvosok azt mondták a szülőknek, hogy a lányuk nem marad életben. Ez a kislány azonban megmutatta a világnak, hogy mekkora küzdő. Rengeteget dolgoztunk vele, sokat harcoltunk érte, néztük a monitoron az értékeit, beszéltünk hozzá, meséltünk neki. Bár egészen apró volt, mindent elkövetett, hogy életben maradjon. Ő most húszéves, egyetemre jár, egészséges, és olyan szép, hogy szépségversenyen indulhatna. Vele a koraszülöttek világnapján minden évben találkozom. A kolléganőmmel mindig megfogadjuk, ha meglátjuk, nem sírunk, de ez soha nem sikerül.

Jól emlékszem az első korababára is, akit a szárnyaim alá vettem. Péternek hívták, mindössze egy kilós volt, amikor bekerült a klinikára. Amikor elérte a két kilót, kikerült az intenzív osztályról, és átjöhetett a poszt intenzívre, ahol anno dolgozni kezdtem. Soha nem fogom elfelejteni a vele való találkozást. Megerősített abban, hogy a helyemen vagyok. Hihetetlen, hogy ma már egy harmincnyolc éves fiatalemberről beszélünk.

Nagyon hiszek benne, hogy ezek a babák mindent hallanak, éreznek, ami körülöttük történik. Gyakran olyan dolgokat is érzékelnek, amikre nem is gondolnánk. Régebben például nem volt olyan sűrű a látogatás, mint manapság, a gyerekeken érezni lehetett, hogy idő van, tudták, hogy jönnek a szülők. Elkezdtek csipogni a monitorok, magasabb lett a pulzusuk. Valamiféle izgalom lett úrrá rajtuk. A szülők látogatására minden kisbaba másképp reagál: van, aki megnyugszik, van, aki felpörög, elkezd sípolni a monitor, szegény szülők pedig megijednek, nem tudják, hogy a baba így fejezi ki az örömét.

Amikor a pályát kezdtem, nagyon másképp festett egy koraszülött osztály. Régi kis inkubátoraink voltak, épp csak melegen tartották a babát. Infúziós pumpa nem nagyon volt, kezdetleges lélegeztető gépekkel dolgoztunk. Ehhez képest a mai felszereltség tényleg szupertechnológia: minimális dózisokat adó infúziós pumpákkal, profi lélegeztető gépekkel dolgozunk. Az inkubátorok is hihetetlenül felszereltek: párásítanak, és a baba hőmérséklete alapján szabályozzák a hőfokot. Ma már léteznek olyan kis monitorok, amiket rá tudunk helyezni a babák lábára, kezére, és minden értéket, állapotváltozást mutatnak. Az újabbnál újabb eszközöket és berendezéseket mindig meg kell tanulnunk használni, folyamatos tanulásban vagyunk.

Hozzánk a legsúlyosabb állapotban lévő koraszülöttek kerülnek. Különféle kritériumok vannak, hogy egy koraszülött mikor hagyhatja el az intenzívet. Egy kiló alatt nem jöhetnek ki, de akkor sem, ha az állapotuk nem stabil, ha nem tolerálják az etetést, ha légzéstámogatásra van szükségük. Van baba, aki mindössze két napot tölt nálunk, mások  heteket,hónapokat vannak velünk. Sajnos mi nem adunk haza babákat, innen más kórházba kerülnek át. Ez nagyon fájó, mert  nincs meg az öröm, a megnyugvás,  megkönnyebbülés, hogy a baba túljutott a nehezén és hazamehet a szüleihez.

Sok az öt-hatszáz grammos kisbaba nálunk, a legkisebb mindössze háromszáztíz grammos volt. Ekkora a szerveik már kifejlődnek, de még nagyon éretlenek. A bélrendszerük például nagyon érzékeny, a tüdejük sem fejlett, a kis fejüknek is sokat kell nőnie. A korababákhoz nagyon finom mozdulatok kellenek. Néha a pici lábuk, a karjuk akkora, mint az én kisujjam. Ezeken az apró végtagokon vénát találni a vérvételhez számunkra rutinfeladat, de egy kívülállónak felfoghatatlan vállalkozás.

Az évek során nemcsak az eszközök lettek kifinomultabbak, de az anyukákkal, apukákkal is érzékenyebben bánik a rendszer. Harminc éve a szülők nagyon keveset láthatták a gyermeküket: például délután kettőtől négyig, majd este héttől nyolcig tartott a látogatási idő. Ma már nagy a szabadság, szinte bármikor tudnak jönni, bármikor ott lehetnek, a baba pedig órákra  kikerülhet az inkubátorból, hogy kenguruzhasson a szülője mellkasán. Itthon a kenguruzást nehezen szoktuk meg, pedig külföldön régóta bevett szokás, Afrikában meg aztán pláne. Hittünk benne, hogy az a helyes, ha mindentől megóvjuk a babát. Úgy védtük őket, mint a hímes tojást: kézmosás, kézfertőtlenítés után szkafandert, sapkát, köpenyt, lábzsákot, szájmaszkot húztunk. Ma már erre nincs  szükség, hiszen tudjuk, az a jó, ha az anyai flórát átveszi a kisbaba. Ma már anyuka, apuka benyúlhat az inkubátorba, simogatja, ringatja, babusgatja, sőt tisztába is teheti a kicsit. Idő kellett, hogy megértsük, nemcsak fiziológiásan, de az egészséges kötődés miatt is fontos a testi kontaktus. Borzasztóan nehéz az, amikor a szülő nem érintheti meg a gyermekét. Hatalmas törést okoz, és rengeteg terápiás munka árán lehet csak meggyógyulni belőle. Hálistennek a szülők lelki megsegítésére már vannak különböző kezdeményezések, amik rengeteget tesznek az édesanyákért, az édesapákért.

Amikor egy édesanya megérkezik hozzánk, én mindig arra szoktam figyelni, hogy mi a reakciója. Egy ilyen helyzetre ugyanis mindenki másképp reagál. Van, aki kicsit elutasító, nem szeretne beszélgetni. Van, aki nem akar elengedni maga mellől, van, aki igényli, hogy pár szót beszélgessek vele, másnak arra van szüksége, hogy a hátára tegyem a kezem, megsimogassam a vállát. Nehéz jól segíteni. A nővéreknek tudniuk kell felismerni, hogy mire van a szülőnek szüksége. Van, aki vidékről, a családtól elszakítva, teljesen egyedül kerül fel hozzánk, senkit nem ismer, senki nem látogatja, ráadásul ott a koraszülés, a császármetszés okozta trauma is. Nagyon nem mindegy, hogyan fordul az ember az édesanyákhoz. Van, aki ösztönösen érzi, mi a teendő, de sokaknak ezt tanulniuk kellene.

Az édesapákkal is megfelelően kell tudni bánni. Bennük nagyon dolgozik, hogy ők a férfiak, feladatuk, hogy tartsák a lelket az anyában, a családban. Mindenütt és minden időpillanatban helyt kell állniuk. Gyakran bezárkóznak, nem merik elengedni magukat, úgy hiszik, az elérzékenyülés férfiatlan. Sajnos a társadalom is ezt üzeni nekik. Persze vannak kivételek, volt apuka, aki az én vállamon sírta el magát. Férfiembert sírni látni mind a mai napig nagyon megrendítő számomra. Én hiszek benne, az apákra ugyanakkora figyelmet kellene fordítani, mint az édesanyákra. Gondoljuk el, hazamennek az üres lakásba, ahol még nincs kész a gyerekszoba, nincs mellettük a társuk, nem foghatják a gyermeküket, nem tudják, mi lesz, tehetetlenek. Ha van otthon egy testvér, az ő ellátásukat nekik kell megoldaniuk. A koraszülésre felkészülni nem lehet. Ez az a pont, amit nem lehet elmondani, elmesélni, mert aki ezt nem élte meg, nem tudja, milyen pokoli utat járnak be ezek a szülők.

Ennek a pályának nemcsak napos, de borús oldala is van. Mindig nagyon nehéz, amikor elveszítünk egy kisbabát. Amikor napi rendszerességgel a kezeid között tartasz egy csecsemőt, amikor gondoskodsz róla, etetet, pelnkázod, az menthetetlenül anyai érzéseket ébreszt bennünk nővérekben. Kicsit a mi gyerekünkké is válik. Amikor rossz állapotba kerül, az nekünk is nagyon nehéz: végigkísérni a folyamatot, tudni azt, hogy a szülő mennyire várta a babáját, és hogy hiába teszünk meg minden tőlünk telhetőt, vannak dolgok, amelyekre nincs ráhatásunk. El kell enegdni őket. 

Az ilyen helyzetekben a kollégákkal igyekszünk segíteni egymást, hiszen mentálhigiénés segítséget ebben nem kapunk. Mindannyiunknak van valami elfoglaltsága, ami segít leengedni ezt a fájdalom szülte feszültséget. Van, aki horgol, van, aki köt, színez, biciklizik vagy fut. Én horgászom. Amikor azt érzem, elviselhetetlenül sok, mentálisan kimerültem, akkor kiülök a tópartra, horgászom, közben meg nézem a természetet, a vizet, a kacsákat. Másképp nem tudnék újult erővel munkába állni.

Sajnos az osztályon kevesen vagyunk. Két év múlva hatan-heten nyugdíjba megyünk, utánpótlás viszont nincs. A nővér feladata sokrétű: a táplálás, a  pelenkázás, a gyógyszerelés, a váladékok leszívása, a folyamatos megfigyelés, a vérvétel, a röntgen, a szülőkkel való kommunikáció mind hozzátartozik… Bár folyamatosan talpunk vagyunk, amikor benne vagyunk, ez nem tűnik fel. Régebben úgy hívtuk a munkakört, hogy mókuskerék: voltak évek, amikor egy nővérre hét-nyolc gyerek jutott, mire elláttuk valamennyit, kezdhettük a kört újra. Ma egy nővér körülbelül négy gyermeket tud biztonsággal ellátni, ez a szám külföldön egy, maximum kettő gyermek. Nővérként az ember hajlamos megfeledkezni arról, hogy magával is foglalkozzon. Aki nem vigyáz magára, idővel kiég, erodálódik.

Sajnos a pszichés terheket tetézni a nem épp családbarát munkarend: egyik nap nappal, másik nap éjszaka dolgoznak a lányok, majd hazamennek reggel, van egy alvónapjuk, egy szabadnapjuk, majd kezdődik minden előről. Ez így megy egész héten, ünnepnapon, munkaszüneti napon. Ma már az is nagy logisztikát igényel, ha valaki betegség miatt kiesik a munkából. Előfordul, hogy vasárnap este telefonálgatok, hogy ki tud bemenni éjszakára. Ez a nővéreknek és nekem is rossz. Én mint főnővér felelősséggel tartozom az osztályért, a gyerekekért, a nővérekért. Nehéz a beosztás fölött ülni, és azon gondolkodni, hogy kit hívjak el a családi ebéd mellől szombaton.”

Szöveg és fotó: Czvitkovits Judit