Az életben mindenkinek más adatik meg könnyen, más nehezen. Mi az első kisbabánkat egész korán, a várandósság elején veszítettük el, utána pedig 5 évet vártunk, mire sikerült újra teherbe esnem. Több évnyi türelmes várakozás, de sikertelen próbálkozás után döntöttünk úgy a férjemmel, kivizsgáltatjuk magunkat. Nálam hiperinzulinémiát és polipot találtak, előbbit diétával, utóbbit műtéttel kezelték. Az orvos ezután inszeminációt javasolt. Elmondta, hogy ennek a sikeressége 15 % körül mozog, úgyhogy nem is nagyon mertük beleélni magunkat, hogy az első sikerülhet. Pedig igen, végre ott volt a kezemben a várva-várt pozitív teszt! Nagyon boldogok voltunk.

A 6. héten megtörtént az első ultrahangos vizsgálat, ahol viszont megállapították, hogy egy vérömleny alakult ki közvetlen a baba mellett. Jóval nagyobb a picinél, ami miatt ezt a babát is elveszíthetem. Az orvosom nagyon racionális ember, azt mondta, inkább ne éljem még bele magam a gyermekáldásba. Az első trimszerterben feküdnöm kellett. Minden áldott nap beszélgettem Kiscsillaghoz, elmondtam neki, hogy erős baba, kapaszkodjon jól, mert nagyon-nagyon várjuk. És ő győzött, a vérömleny szépen felszívódott.

Fellélegeztünk. Csodás középső trimeszter következett, jól voltam, fitt, mozgékony, Kiscsillag sokat ficánkolt odabent, amit imádtam érezni – tudtam, hogy minden rendben van. Optimista voltam, mert azt gondoltam, mi már megküzdöttünk ezért a babáért, több rossz dolog biztosan nem történhet velünk.

Ahogy közeledett a harmadik trimeszter, elkezdtem ödémásodni. De az orvosom nem aggódott, rendszeresen nézte például a vizeletet, a vérnyomásomat a javaslatára naponta mértük, mindig alacsony volt. A vérképem, és minden más is rendben volt. Az ultrahang vizsgálatok szerint Kiscsillag a 14. héttől kezdve egy héttel mindig kisebbnek bizonyult az átlagnál, de ezen sem aggódtunk, belefért. A 32. héten azonban már 3 hét lemaradást mutatott az ultrahang. Az orvosom a biztonság kedvéért ultrahang specialistához küldött. Két héttel későbbre kaptam időpontot, végül azonban már nem jutottunk el hozzá.

A 33. héttől nagyon elkezdett fájni a derekam, hátam. A reumatológiáról azonban elküldtek azzal, hogy gerincferdülésem van, ne csodálkozzak a hátfájáson, és különben is csak szteroidot tudnának adni, amit várandósok nem kaphatnak. Gondoltam, már csak kb. 7 hét van hátra, majd kibírom valahogy. De aztán a hátfájás egyre elviselhetetlenebb lett, és egyre gyengébbnek éreztem magam.

Aztán épphogy betöltöttem a 34. hetet, erős fejfájással ébredtem. Ahogy közeledett a délután, egyre rosszabbul lettem. Este megmértük a vérnyomásomat, 170 Hgmm volt. A férjem azonnal mentőt hívott, akik olyan gyorsan érnek ki, hogy összepakolni sem igen marad idő.

Először az Uzsokiba vittek, mivel ott volt a választott szülészorvosom. A mentőben már mondogatták, hogy komoly lehet a baj, készüljek, hogy talán császár lesz a vége. Még nem akartam elhinni. Rettenetesen féltettem Kiscsillagot, de végig arra gondoltam, hogy a 34. héten a baba már biztosan 2 kg felett van, és különben is, majdcsak leviszik a vérnyomásom, még 2 hétig bent tartják valahogy, és minden jó lesz majd.

Az Uzsoki szülészete tele volt látogatókkal, a folyosón mindenki engem bámult, amikor megérkezünk a 2 mentőssel. Pocsék érzés volt, hogy én vagyok „az esemény”. Vérnyomásmérés, vérkép, vizelet. Szerencsére bent volt a választott dokim. Nagyon rendes volt, határozott, ugyanakkor kedves. Éreztem, hogy jó kezekben vagyok. Elmondta, hogy mindent megtesznek azért, hogy Kiscsillag bent maradhasson. 5-10 percenként nyomták a nyelvem alá a vérnyomáscsökkentőt, kaptam infúziót, vártunk a laboreredményre. Láttam, hogy a vérnyomásom nem akar lemenni sehogyan sem. Kezdtem felfogni, hogy nem fogják tudni bent tartani a mi pici kincsünket. Megjött a laboreredmény. Akkor már mondja a dokim, hogy ez HELLP szindróma, nincs más megoldás, olyan rossz a vérképem, hogy azonnal császár kell. Elvégezhetnék az Uzsokiban is, de akkor Kiscsillagot átszállítanának valahová máshová, ezért inkább elintézte, hogy a SOTE 1-en műtsenek, ott van koraszülött részleg is. Előtte még egy ultrahang, hogy megnézzék, mi van a babával. Jól volt, ficánkolt, de engem megrémisztett, hogy semmit se nőtt az elmúlt 3 hétben, a súlyát ezúttal is 1600 g-ra tippelték, holott rég 2 kg felett kellett volna lennie. Folyton azt kérdeztem, mi lesz vele. Nyugtatgatnak, hogy nem a babával van a gond, én vagyok életveszélyben. Mégsem tudom elképzelni, hogy nem lesz semmi baja Kiscsillagnak, ha ilyen picike még.

Újra jött a mentő, átvittek a SOTE-ra. A magzatvíz már a mentőben folyni kezdett – vagyis Kiscsillag magától is úgy döntött, ki kell jönni a Mama pocakjából.
Műtő. Az altatóorvos figyelmeztetett, hogy olyan kevés a thrombocitám, hogy most tényleg azt írom alá, nem biztos, hogy túlélem a történetet. Az, hogy az én életem van veszélyben, nem jutott el a tudatomig. Sőt, talán a mai napig nem sikerült igazán felfogni. Végig egyetlen dolog zakatolt az agyamban, az, hogy mi lesz Kiscsillaggal, hiszen túlságosan picike. A dokik azt mondták, hogy nem biztos, hogy felsír majd, lehet, hogy gyenge hozzá. De Kiscsillag erős volt, azonnal felsírt, nem is kis hangerővel. 1460 g-mal és 42 cm-rel született. Csak egy pillanatra mutatták meg, nézett nagy szemekkel, mintha azt kérdezte volna, hová került, mi ez az egész, mit akarnak tőle. Aztán vitték is gyorsan a koraszülött intenzívre, engem meg az őrzőbe.

2 napig feküdtem az intenzíven, a harmadik napon engedték, hogy megnézzem Kiscsillagot. Csak az tudja, milyen érzés belépni a koraszülött intenzív osztályra, megpillantani először azt a sok icipici, életéért küzdő kisbabát, majd meglátni a sajátunkat, ahogy elesetten, magányosan, össze-vissza szurkálva, „becsövezve” fekszik az inkubátorban, akivel ugyanez megtörtént. Alig láttam őt a könnyeimtől. 8 napot töltöttünk itt. Az orvosok, mint mindenkinek, nekünk is azt mondták, az első két hét kritikus. Borzasztóan lassan telt el ez az időszak, de Kiscsillag jól vette az akadályokat. Egyre többet evett, és légzéstámogatásra is csak az első nap volt szükség.

Egyszer, a harmadik, vagy negyedik napon, amikor délelőtt látogatni mentem Kiscsillagot, nem találtam ott az inkubátorban. A „doboz” üres volt, és nagy betűkkel rá volt írva: fertőtlenítve. Mivel a dokik azt mondták, az első néhány napban bármi történhet, azt hittem, elveszítettük Kiscsillagot. Hiába kérdeztem a nővéreket, műszakváltás volt, nem tudták, mi van vele. Mire kiderült, hogy átvitték a picit a posztintenzívre … örökkévalóságnak tűnt. Amíg élek, nem felejtem el.

Később Kiscsillagot átszállították a Péterfy kórházba. Itt is inkubátorban volt még néhány napig, de már megengedték, hogy kis időre magunkhoz öleljük, fantasztikus érzés volt végre a karunkban tartani. Amikor Kiscsillag olyan 9-10 napos volt, megpróbálhattuk a szopizást. Rögtön nagyon ügyesen evett. Nem sok idő telt el, és átkerült kiságyba. Aztán jött még 2 hét rooming in, tulajdonképp karantén, mert kiderült, kétféle bélbaktérium fertőzése is van Kiscsillagnak, amire azt mondták, a koraszülötteknél nagyon komoly problémát is okozhatnak. Újabb aggodalom, de minden jól alakult végül, Kiscsillag ezt is legyőzte. 4 hét kórházban töltött időszak után, 2040 g-osan és 42 centisen végre hazamehettünk.

Azóta Kiscsillag nagyon szépen fejlődik, mosolygós, vidám, kiegyensúlyozott kislány. Semmilyen rendellenességet nem találtak nála. Most korrigált 6 hónapos, még mindig szépen szopizik, már kóstolgat, forog-pörög, kúszik, négykézlábra állva rugózik, időnként közben ugrat is, mint a nyuszi, magasra kapaszkodik a járóka rácsán, sokat „beszélget” velünk, puszikat dob. Igazi hajasbaba, gyönyörű kislány, az arcán már egyáltalán nem látszanak a koraszülöttség jellegzetes vonásai.

Végre nekem is sikerül elhinnem, hogy a mi történetünk jól alakult, és Kiscsillaggal az égvilágon semmi probléma nem lesz.

Köszönettel tartozom a történetem minden szereplőjének, az orvosoktól, nővérektől kezdve a szociális gondozóig (aki nélkül most nem szoptatnék).

Mégis egyetlen dolog van, amit nagyon hiányolok a koraszülött osztályokról: az igazi lelki segítség, hogy a szülők feldolgozhassák a számukra többnyire teljesen váratlanul beköszöntő koraszülést, és legyen erejük végigmenni az úton, ami rájuk vár. Hiszen itt nem csak a babák élete vagy halála, további sorsa, életminősége pecsételődik meg, hanem a szülők élete is azzal, hogy egészséges, vagy sérült gyermeket kell-e felnevelniük, ha a kisbabájuk győzött az életért folytatott küzdelemben.