Már tervben volt a házasságkötés 6 év után és úgy gondoltuk, hogy a nagy nap után már jöhet a baba is, mert mindketten nagyon szerettük volna. 2008. augusztusában összeházasodtunk, viszont a fogamzásgátló májusi abbahagyása után nem tért vissza a ciklusom. Ebből arra következtettünk, hogy nem is fog sikerülni egyhamar a gyerekprojekt. Augusztus elején volt az esküvőnk, 21-én mikor visszatértünk a nászútról már rosszullétre ébredtem. Következő héten kiderült, hogy terhes vagyok. Szinte nem is akartunk hinni a szemünknek sem, és a fülünknek sem.

Terhességem nem volt éppen könnyűnek mondható. A 16. hétig szinte mindent kihánytam, aztán következett két könnyű hónap, majd a 25. héten fehérjét és baktériumot találtak a vizeletemben és elkezdtem vizesedni. Szépen lassan a vérnyomásom is a bűvös határ fölé ment. Ezután orvost váltottunk, mert a fogadott orvos nem foglalkozott velünk, s anyukám révén, aki egészségügyis a 33. héten átvállalt egy másik orvos. Tőle már két vérnyomáscsökkentőt kaptam és a picikém keringésére is gyógyszert. Addigra már 5 gyógyszert szedtem a vitaminnal együtt. Mindennek ellenére, és a folyamatos vizsgálatok ellenére a vérnyomásom csak kúszott fölfelé, ugrálgatott. A lábaim már merevek voltak, szinte csak feküdtem, állni nem bírtam 2 percnél tovább. Közben kiderült, hogy biztosan kislányt várunk.

Április 27-re voltam kiírva s a 35. héten, március 26-án, csütörtök reggel 175/105-ös vérnyomást mértem. Aznap délután mentünk volna vizsgálatra, mert a hétfői laboreredmények nem voltak túl jók. De a doki azt mondta telefonon, hogy a kórházba menjünk. Bementünk a terhes-ambulanciára, ahol az nst, vizeletvizsgálat és vérnyomásmérés után külön vizsgálatra már be sem hívtak, hanem a szülőszobára kellett mennünk. Nem nagyon fogtam még gyanút,mert a szülőszobában kezdik azok is, akiket aztán az osztályon fognak vérnyomás beállítás céljából. Na ott aztán volt vizsgálat, hőmérséklet, vérnyomás mérés, vérvétel, ultrahang. Az ultrahangon azt mondta a doki, hogy a keringéssel gond van, lépni kell. Én csak a szülőszobában kérdeztem meg ez mit is jelentett. Azt hogy lélekben készüljek a császármetszésre. Aztán minden gyorsan történt, katéter, borotválás stb..A becsült súly 2200 g volt. Rettenetesen féltem, hogy mi lesz, nem akartam, hogy inkubátorba tegyék, bele sem gondoltam, hogy ennél rosszabb is történhet, minthogy inkubátorba teszik. Hiszen még van egy hónap, és én mindenféle vágástól mindig is irtóztam, az injekciótól meg pláne. Ezek a dolgok mind reggel 8-tól történtek, a szülőszobában még 11-től fél négyig remegtem, de annyira, hogy nem is bírtam beszélni, anyukám és férjem bármit csinálhattak én nem bírtam beszélni és megnyugodni. A katéteres zacskóban csak 1 dl vizelet volt, infúziót meg már benyomtak 3 zacskóval.17 kg volt rajtam, ami szinte mind víz volt, szülés napján már a szemeimet sem bírtam kinyitni. Aztán közben megérkezett a fogadott orvosom, és 1610-kor megszületett az én drágám, Hanna. Akkor csak egy pillanatra felmutatta a doki, majd elvitték, és utána visszahozták adtam neki egy puszit és már vitték is le a koraszülött osztályra. Akkor derült ki, hogy 1980 g volt és 51 cm. Szóval hétfő óta már fejlődött vissza a súlya és akkor derült, ki a, ha 2 napot várnak még, mindketten meghalunk.

A kislányom két napig volt inkubátorban, ott kapott oxigént, majd még egy hétig antibiotikumot infúzióban. Engem 5 nap után elengedtek és anyás szobában töltöttem a többi időt, míg haza nem engedték, majdnem két hetet voltunk kórházban. A súlya szépen gyarapodott, majd április 7-én hazamehettünk. Szoptatni sajnos nem tudtam először ő nem akart, majd elapadt a tejem.

A legrosszabb az volt, hogy nem lehetett velem, és csak napi 5 órát láthattam.

Tudom, más babák tovább vannak bent és sokkal rosszabb állapotban születnek, de ezek a kórházi napok számomra a poklot jelentették.

Április 7 óta viszont itthon vagyunk, Hanna szépen fejlődik utógondozásokra kell még menni, de nincs semmi gond vele, mindent időben csinál , szeme is rendben, súlyban is gyarapodik már majdnem 4 és fél kg és 58 cm. Egy tündér, s már odaadta nekünk élete első igazi tudatos mosolyait. Nélküle élni mér lehetetlen volna.

Azt gondolom, mivel még időben voltunk, azért nem történt komolyabb baj szerencsére. A történetünknek happy end a vége s remélem ez másoknak is erőt adhat.