„Megéltem a kezdeteket és a korszakváltást”

A Szent János Kórház PIC részlegének előtere csendes. Egy anya, karján mosolygós, néhány hónapos rózsaszínbe öltöztetett babával sétál föl és alá. Türelmesek, koraszülött utógondozásra érkeztek. Az anya, Molnár Zsuzsanna azt mondja: „Mi szerencsések vagyunk, Bogi a legjobb kezekben van, a tündéri Princzkel Erzsébet főorvos asszony ellenőrzi a fejlődését.”
Bogi csak egy azok közül a sok száz koraszülött közül, aki itt születtek a Jánosban, és akiket a nagy tapasztalattal rendelkező, szívvel-lélekkel a gyerekekért élő és dolgozó Princzkel doktornő őrzött az inkubátorban évtizedeken át, vagy mostanában az utógondozóban ellát. A főorvosnő azok közül
az orvosok közül való, akik a hetvenes évek közepétől, a Perinatális Intenzív Centrumok kialakításától PIC-en dolgozik.

Gyermekorvos, neonatológus és gyermekneurológus szakvizsgája van.

Idő, figyelem, motiváció

– Sose lettem igazi gyermekneurológus, inkább koraszülött ellátónak vallom magam, és az is voltam évtizedeken át. Ma nyugdíjasként dolgozom, itt, ahol korábban az osztályt vezettem, és besegítek az utódomnak, ellátom az utógondozásra érkező babákat. Az utógondozás legalább annyi örömet ad, mint a neonatológia, és most hasznosíthatom a gyermekneurológusi tudásomat is. Öröm látni, amikor hozzák vissza a babákat, öröm, hogy fejlődnek, egészségesek.

A vizsgálathoz Bogit levetkőzteti az édesanyja. A doktornő nézi egy ideig a kis izgő-mozgót, majd áttapintja a fejét, a testét, a hasat, lassan megmozgatja a karokat, kezeket, csípőt ellenőriz, térdeket hajlít és egyenesít. Bogi tekintget, ajándékként küld egy-egy mosolyt, és hason szépen tartja a fejét. Nem sír a vizsgálat alatt, rendkívül kiegyensúlyozott. A főorvos bizonyos pontokon elidőzik, nem siet. Dicséri a fejlődést, a mozgást, kérdezgeti az anyát, aztán elmondja, hol, mit érez, hol feszesebb az izomzat. Aztán rákérdez a táplálásra, elmondja, milyen cseppekre van szükség, mi hagyható el, végül azt javasolja, hogy keressenek föl egy fejlesztő szakembert.

Választás, döntés, kitartás

Fölemelően jó érzés látni, hogy vannak szakrendelések, ahol nem futószalagon történik az ellátás, ahol az orvosnak a páciens sokkal fontosabb, mint az adminisztráció, és jó hallani, hogy orvos és anya közt létezik még komoly, értelmes kommunikáció.
A doktornő a Debreceni Orvostudományi Egyetemen végzett 1977-ben, és az ottani Gyermekklinikán kezdett dolgozni, három szakvizsgáját is ott szerezte. A férje, aki szintén a DOTE hallgatója volt, szülész- nőgyógyászként lett a klinika munkatársa. A házaspárban bár élt a vágy, hogy a szüleikhez közelebb éljenek és dolgozzanak, mégis húsz éven át – egészen 1998-ig debreceniek maradtak. Budapestre kerülésük után a főorvosnő a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetemen, majd a Fővárosi Önkormányzat Schöpf-Merei Ágost Kórház és Anyavédelmi Központban kezdett dolgozni, ahol 2005-ben osztályvezető főorvossá nevezték ki.

– Amikor 2007-ben a Schöpf-Merei bezárását tervezték, kétségbeestünk, és sokat töprengtünk az osztály megmentésén. A Schöpf-Merei ugyanis fogalommá vált! Több volt egy PIC- nél, több a koraszülöttek ellátó központjánál. Ott komplett anya- és csecsemővédelmi központ üzemelt, és fontosnak tartottuk, hogy a hányatott sorsú anyák, a hajléktalanok, akik olykor heteket, hónapokat töltöttek a kórház falain belül, ne
kerüljenek az utcára, ne maradjanak segítség nélkül. Ott előfordult, hogy egy anyát, akit a babájával befogadott a nagymama, a nővér buszon Kondorosig kísérte, csak azért, hogy a gyermek ne kerüljön csecsemőotthonba. A bezárás ellen az anyák is tüntettek, én pedig mint lelkes orvos, kitartóan kilincseltem, de nem sikerült megmenteni. Azt viszont sikerült elérni a Szent János Kórház igazgatójánál, a Fővárosi Önkormányzatnál, hogy az osztályt áthelyezzék ide. Ez óriási dolog volt, a sok segítségnek köszönhető, hogy ma itt PIC működik, ahol korábban nem volt – mondja a főorvosnő.

A doktornő Felvidéken született egy kis faluban. Nagy kert, hatalmas ház állt azon az udvaron, ahol a család élt.
– A boldog gyermekkort nekem megteremtették. Máig emlékszem, a nagy u alakú házra, melynek egyik szárnyában mi laktunk, a másikban a nagyszülők. A nagyszüleim dolgos parasztemberek voltak, földekkel, szőlővel, tehenekkel. A szorgalmuknak köszönhető, hogy a család semmiben nem szenvedett hiányt, mert mindent megtermeltek a maguk és a mi számunkra is.
A doktornő szülei első generációs értelmiségiek.
– Édesapám jogász, édesanyám gyógyszerész volt, nagybátyámmal együtt eredetileg mindhárman orvosnak készültek, de az ötvenes évek nehézségei miatt egyiküknek sem sikerült. Egész gyerekkoromat áthatotta a szüleim orvosi pálya utáni vágyakozása.

Zaj, stressz, fájdalom

Dr. Princzkel Erzsébet, a legelejétől végigélte a PIC-ek születését. Amikor hatodéves orvostanhallgatóként odakerült a debreceni Gyermekosztályra, kétszer kétméteres üvegfalú, magas bokszokban voltak a babák elhelyezve.
– Iszonyú melegben, nagy párában folyt a víz az üvegeken, mégis megfogott az osztály hangulata. Aztán telt, múlt az idő, elkezdtem a klinikán dolgozni, ahol kialakították a PIC-et, ami egy csoda volt 1976-77-ben. Lettek inkubátorok,monitorok, minden csillogott, és akkor kezdődött az életre szóló igazi elköteleződés. Az első két évtized arról szólt, hogy minél több gyermek életben maradjon, a megmentés volt a cél. A második ciklusban már arra törekedtünk, hogy aki életben marad, annak minél kevesebb legyen a szövődménye, csökkenjen az agyvérzések, a tüdőkárosodások száma és kevesebb legyen a szemészeti szövődmény. A statisztika szépen mutatta, hogy jó úton járunk. Most pedig ismét megéltem egy korszakváltást. Az utóbbi években nagy az előrelépés a neonatológiában – elsősorban angol és amerikai kezdeményezésnek köszönhetően –, hogy mindent meg kell tenni a koraszülött idegrendszerének optimális fejlődése érdekében.

Ezt tanuljuk mi orvosok és nővérek egyaránt. A babáknak fejletlen az idegrendszerük, ezért odafigyelünk a fejlődés ideje alatt mindenre. Például minimalizáljuk a zajt, nincs hangos beszéd, még a szemetes lecsukására is gondot fordítunk. Letakarjuk a babák szemét, minimalizáljuk a stresszt, a fájdalmat. Sokáig azt hittük, a korák nem éreznek fájdalmat, de ez tévhit volt. Ma már tudjuk, a zaj, a fény, a fájdalom, a stressz, mind zavaró
tényező az idegi fejlődésben, ezek károsíthatják az idegrendszert, maradandó sérülést is okozhatnak. Törekszünk a magzati pózban történő fektetésre, hogy a baba, ahogy az anyaméhben, úgy az inkubátorban is szájába tudja venni az ujját. A beavatkozásoknál nem küldjük ki az anyát, inkább mellére helyezzük a kicsit.

Ma nyoma sincs a régi elszeparálásnak. Kenguruztatunk, növeljük az együtt töltött időt, és ezt már akkor is képesek vagyunk megvalósítani, ha a koraszülöttnek légzéstámogatásra van szüksége, ha sok cső lóg ki a testéből. Ez a legújabb irányzat, ami az idegrendszeri fejlődést támogatja – sorolja a szakmai változásait a főorvosnő.

Dr. Princzkel Erzsébet nagyon jónak tartja, hogy a Szent János Kórházban van anyaszálló. Azt meséli, 2020-ban a „Családbarát Szülészet és PIC” pályázaton elnyert százmillió forintból valósult meg a PIC ezen részlege, ahol nyolc anyának van szállása, konyhával, társalgóval, fürdőszobával, külön fejő-helyiséggel, hogy a koraszülött babák a kezdetektől friss anyatejet kaphassanak.. Óriási dolog, hogy a hónapokig ott élő kismamák bármikor bemehetnek a PIC-be, és látogathatják őket férjek, a nagyobb testvérek.

És valóban, óriási dolog, egy babát jóval idő előtt világra hozó, aggódó nő számára az anyaszálló. Nagy dolog, különösen ott, ahol korábban PIC sem volt. Az indulásra, a Schöpf-Merei-ből történő, ha úgy tetszik osztályátmentésre, a főorvos így emlékezik:

– A Jánosban nem volt PIC, amíg a Shöpt Mereiből nem telepítették át a berendezéseket, és technikailag nem oldották meg a működést. Márciusban zártunk be, közben itt kialakították a helyiségeket, áthozták a gépeket, inkubátorokat, heteken át ment a telepítés. Az indulásnál sok segítséget kaptunk dr. Nyulasi Tibor főorvostól, az Intenzív Osztály vezetőjétől, akinek a neonatológia is szívügye, és azóta sem engedte el a kezünket – mondja hálával. A gépek beüzemelésénél, az eszközök beszerzésénél, a gyógyszer-lista összeállításánál az akkori főnővérnek, László Évának a székelyek minden furfangját elő kellett venni. Átjött sok orvos, és nővér is, és egyből tizenkét ágyas lett a PIC, ami júliusban megkezdte az ellátást. Ez csoda volt! Nálunk ma húsz nővér, öt teljes állású orvos dolgozik, és tíz olyan kolléga jár ügyelni, aki az elmúlt csaknem két évtizedben valamikor itt dolgozott.

Hálókocsi, fametszés, zsákok

Azt fontos megjegyezni, a lelkiismeretes, áldozatos munkát végző doktoroknak is van magánéletük. Nincs ezzel másképp ez a család sem, hiszen kevés orvos házaspár, nagyszülő mondhatja el azt, hogy három orvos lánnyal büszkélkedhet, akik eddig kilenc unokával ajándékozták meg őket.

– Boldogság, öröm, hogy öt lány és négy fiú unokánk van, de a nemek aránya hamarosan megfordul, hiszen áprilisban érkezik egy fiú ikerpár. A mi életünk a gyerekekkel, unokákkal teljes. Két lányom és a családja Pécsett él, egy Budapesten. Gyakran találkozunk, ha szükséges utazunk hozzájuk, már a bokrokat is ismerjük az út szélén. Ott vagyunk a nagy eseményeknél, ha segíteni kell. Az ünnepeket általában nálunk üljük meg, de mivel sokan vagyunk, ezért nem teljes létszámmal egyszerre, hanem szépen beosztva. A nyarak egy részét a Balaton partján töltjük, s bár mindenki másutt lakik, az esték, a fürdőzések közösek. A nyár aktív pihenéssel telik, horgászás, vízi biciklizés, hajókázás, túrázások. A férjemtől régen gyakran hallottam: ó ha fiam lenne, mennyi mindenre megtanítanám! – neveti el magát a doktornő, majd folytatja: – Hát most tanítgathatja a fiúkat, a minap épp a fák  metszését mutatta meg nekik, amihez ért, és erre a tudományára nagyon büszke.

A főorvosnő mesélt az unokákról, egyenként, és arról, milyen, amikor csapatostul, barátokkal érkeznek hozzájuk. A sok sztori közül engem a következő fogott meg.

– El tudja képzelni milyen az a koncert, ahol öt gimnazista unoka zenél? Nekünk ez is megadatott. Alegidősebb unoka – igaz ő már egyetemista –, nagyon szépen oboázik, kettő fuvolázik, egy ütős hangszeren játszik, egy pedig a zongora mellett ül. Tavaly mikor még mindannyian egy gimnázium tanulói voltak, fantasztikus élmény volt a koncert, ahol együtt felléptek. Büszkeség, hogy jól tanulnak, és öröm, hogy a nagyok Pécsről már önállóan is a fővárosba utazhatnak, mert így remek közös programokat tudunk csinálni. Színházba megyünk, koncertre, kiállításra, és néha már a barátaikat is hozzák, akiknek a főváros nevezetességit mutatják meg – sorolja.

Persze van, hogy az unokák kötött programra érkeznek, cserkész találkozóra, nemzetközi kémia verseny előkészítőre, vagy épp egy sportgimnasztika versenyre. A nagymama szerint, ahogy nőnek, egyre nehezebb megtalálni azt a néhány napot, amikor mondjuk elutazhat velük, mert ezt is szoktak.

– Már régen eldöntöttem, ha majd nyugdíjas leszek, sokkal több időt leszek az unokákkal, és ezt igyekszem betartani. Ma az életem felét a munka tölti ki a kórházban, a másik fele az unokáké. És attól sem félek, hogy a nagyok nemsokára önállósodnak, mert a második csapat hamarosan a helyükbe lép, és vihetem őket is, mert az új hobbim az unokákkal történő utazás lett. Vonattal, hálókocsiban mentünk már Rómába, a karneválra Velencébe, Salzburgba, és bevallom, a legnagyobb élmény a hálókocsis utazás volt számukra. A nyári útiterv Erdély, aztán szeretném megmutatni nekik a felvidéket, a várakat, látniuk kell Kassát, Lőcsét, Eperjest, Késmárkot – mondja a doktornő, és látom az arcán, már a terv fölvillanyozza.
Az, hogy a szabad estéin sok szakmába vágó, elgondolkodtató könyvet olvas, és azt, amit a lányai ajánlanak, nem lep meg. Meséli, hogy nemrégiben a kezébe került a dévai gyermekotthonokról szóló riportkönyv, és egy olasz apa „Ha az élet citrommal kínál” című kötete, melyben arról ír az miként élte meg, hogy a gyermeke koraszülött.

Máté Gábor pszichiáter „Szétszórt elmék” című kötete szakembereknek, szülőknek, laikusoknak egyaránt szívbemarkolóan mutatja be, mennyire fontosak az első benyomások, az első napok-hetek történései az anya és újszülöttje közötti kötődés kialakulásában, és ez mennyire meghatározza a leendő felnőtt ember érzelmi életének, az idegrendszerének fejlődését, kialakulását. És ebben nekünk van a legnagyobb szerepünk. Lebontani a szeparáció okozta korlátokat, biztosítani a lehetőséget, hogy a szülők és koraszülött babájuk minél több időt háborítatlanul tölthessenek együtt.
Mesél Princzkel doktornő, én hallgatom, és a tekintetem egyre többször siklik a vizsgáló asztal alatt sorakozó nagy kék szatyrokra, a tömött szürke zsákokra. A figyelmes, érzékeny beszélgetőtárs észreveszi, és anélkül, hogy rákérdeznék, mi ez és mit keres itt, témát vált.
– Sok a szegény, nehéz sorsú család, ahová ha egy-két koraszülött baba , sokszor ikrek születnek, megoldhatatlan nehézségekkel találják szembe magukat. Gyakran érzem, látom, sok gyereknek esélye sincs kitörni ebből a létből, a szerény környezetből, fejlesztésre nincs lehetőség, energia és igény, és ez elkeserít. Megdöbbent, hogy az elmúlt fél évben több a szifiliszes anya, baba, pedig az elmúlt húsz évben ez a betegség szinte eltűnt. Ezért vannak itt a szatyrok, zsákok, hogy akinek tudunk, segítsünk – mutat a vizsgáló ágy alá, ahova odatapadt a tekintetem. – A kinőtt, de jó állapotú ruhákat azok a szülők hozzák be, akik nem terveznek több gyereket, de amikor itt voltak, látták a sok rászorulót. Az anyák jönnek a kontrollokra, és aki szeretné, válogathat, vihet bármit. Tegnap három szatyorral ment el egy ikerpár anyja.

Szeretek itt rendelni az osztály mellett, mert az érkezők megörvendeztetik a kollégákat is, hiszen kijönnek a nővérek, az orvosok, hogy lássák, mivé fejlődött az a parányi koraszülött, aki néhány hónapja még az inkubátorban feküdt.
Az évekkel később betipegő, beszélő gyerekek pedig a motiváló erő megtestesítői. Itt az anyák és a személyzet közt a bent töltött hetek, hónapok alatt, baráti viszony alakult ki – mondja, és indul a rá váró anyához, babához.