JÁRTUK AZ ORSZÁGOT ÉS A VILÁGOT, HIRDETTÜK, HOGY MICSODA EZ A MÓDSZER, AMIVEL FOGLALKOZUNK, ÉS MINDENHOL TOBOROZTUK HOZZÁ A SZAKEMBEREKET

Prof. Dr. Berényi Marianne a fejlődésneurológia egyik meghatározó hazai klinikusa és szakmai szervezője. Évtizedek óta a csecsemő- és gyermekneurológia, valamint a korai idegrendszeri fejlődési zavarok diagnosztikájának és kezelésének területén dolgozik nemzetközileg is kiemelkedő eredményekkel.

„A családi legendárium szerint, olyan négyéves korom környékén határoztam el, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Akkor még kétféle pályaivet képzeltem el magamnak. Anyámék vittek balettozni, úgyhogy egyszerre akartam balettművész lenni, meg orvos. És arra a kérdésre, hogy ezt a kettőt hogyan tudom összeilleszteni, nagyon egyszerűen azt feleltem: napközben orvos vagyok, este balett-táncos. Végül aztán a tánckarrier kimaradt az életemből, de örülök neki, hogy legalább a terv másik fele bejött.”

Az Orvostudományi Karra – hátszél hiányában – második nekifutásra vették fel. Addigra több évnyi gyakorlati tapasztalat volt mögötte, ugyanis az összes iskolai szünetet kórházakban töltötte önkéntes gyakornokként. Eleinte édesanyja elhúzódó rejtélyes betegsége miatt járt be látogatóként, majd összeismerkedett a kezelőszemélyzettel és bekéredzkedett melléjük, annyira érdekesnek találta a megoldást kutató orvosok munkáját.

„A legtöbb időt az idegsebészeten töltöttem, ahol a segédnővértől kezdve sok minden voltam, és az összes kiegészítő laboratóriumban megfordultam mint asszisztens. Tehát dolgoztam a belgyógyász mellett, és ott EKG-kat csináltam, aztán dolgoztam az EEG laboratóriumban, majd dolgoztam a szemészeti és a fülészeti laborokban, kipróbáltam minden eszközt, és mindazokat a vizsgálatokat, amiket ott el kellett végezni, azokat töviről hegyire megtanultam. Mondanom sem kell, mindennek rengeteg hasznát vettem az egyetem alatt és azután is.”

Már akkor, 17-18 éves korában összeismerkedett Katona Ferenc professzorral (1925-2023), a világhírű Katona-módszer későbbi megalkotójával, aki az egész szakmai életútjára jelentős befolyással volt. Akkor éppen a felnőtt osztályon, az őrzőben volt medikus nővér, és Katona professzor betegeit is ápolta, akik gerincsérülések következtében kialakult hólyagbénulással feküdtek bent. Egy akkor vadonatúj metódussal, a professzor saját fejlesztésésű rehabilitációs terápiájával kezelték a betegeket. Ezt a munkát az egyetemi évek alatt is folytatta.

„Egyetemi hallgatóként az első elképzelésem az volt, hogy valamiféle idegsebészettel szeretnék foglalkozni. De erről többen sürgősen lebeszéltek. Akkoriban az volt a mondás, hogy ez nem nőnek való pálya. Ugyan dolgoztak nők az idegsebészeten, de egyikük sem volt sebész. Kénytelen-kelletlen elfogadtam a helyzetet, azonban az ideggyógyászat, a neurológia egész életemben szívügyem maradt.”

A Semmelweis Orvostudományi Egyetemet 1967 és 1972 között végezte el (az egyetem 1969 óta viseli ezt a nevet). A pályakezdés még ezután sem volt könnyű.

„Az utolsó évben még mentőztem, valamint részt vettem a tudományos diákköri pályázaton, ahol jó eredményeket is értem el, és tulajdonképpen az egyetem nekem mindvégig jól ment. Azonban a budapesti közegben nem volt akkora nagy összetartozás a csoporttársak között, mint mondjuk egy vidéki egyetemen; hamar szétszéledtünk. Abban az évben, amikor én végeztem, alakultak meg a perinatális intenzív centrumok (PIC), és miután én továbbra is manuálisan végezhető munkára vágytam, ugye ezért vonzott korábban az idegsebészet, beadtam a jelentkezésemet. Akkoriban három helyre lehetett egyszerre jelentkezni. Én ezekhez és a neurológiára küldtem be, és sajnos azzal szembesültem, hogy sehova nem vettek föl.”

A segítség egészen más irányból érkezett: az ELTE 1968-ban alapított Összehasonlító Élettani Tanszékéről jött egy mentő lehetőség.

„Akkoriban még divat volt, hogy az ember valamiféle alapszakmával kezdjen, mielőtt átmegy a klinikumba. Csak azt kellett megoldani, hogy az Akadémia Pszichológiai Intézetének a státuszán vegyenek fel az ELTE-re dolgozni. Miután ez sikerült, bekapcsolódhattam a belső vegetatív rendszerrel kapcsolatos kutatásba (amihez jól jött a hólyagkezeléses tapasztalatom), illetve az akkor még gyerekcipőben járó pszichológus képzésben lettem az élettani gyakorlatnak a vezetője. Ezenfelül még azt is megengedték, hogy eljárjak az Orvostovábbképző Intézet (OTKI) koraszülött osztályára, ahol gyakorlatilag szintén elkezdhettem dolgozni.”

Lényegében ez ment egészen 1975-ig, de az OTKI-ban vállalt rengeteg ügyelés miatt egyre csökkent a pszichológiai intézetben zajló munkákra fordítható idő, ezért oda végül már csak az összevont tanítási napokon és a hivatalos megbeszélésekre jutott el. Ugyanakkor az ott szerzett kapcsolatait a mai napig ápolja.

„A Dr. Ádám György vezette tanszéken csupa olyan ember dolgozott, akikből azóta mind kimagasló szakember lett. Nemzetközi összevetésben is úttörő kutatások zajlottak, például a hipnózis területén. Élénk, inspiráló közeg volt, tele fantáziával.”

Az újabb fordulatot az hozta, hogy Katona professzor hazaköltözött külföldről.

„Ő akkor kezdte sorra járni a koraszülött osztályokat a városban, ahol az idegrendszeri fejlődést vizsgálta. Eljött az OTKI-ba is, ahol én ügyeltem, de ment a János Kórházba vagy a Schöpf-Merei Kórházba és számos más helyre. Idővel én is mentem vele. Aztán megszületett a döntés, hogy legyen egy olyan osztály, amelyik az idegrendszeri fejlődés korai szakaszával foglalkozik, ép és kóros körülmények között. Az ötlet mindenkinek tetszett, de senki sem akarta befogadni.”

Sok egyeztetés után kijelölték a Szabadsághegyi (később Svábhegyi) Gyermekgyógyintézetet, ahol az új osztály miatt egy teljes, különálló épületet kellett átalakítani. Az idegsebészet alagsorában indulhatott meg a munka 1975-ben.

„1975 szeptemberétől már a Szabadság-hegyen voltam státuszban. A szervezési hónapokban összesen ketten voltunk a professzor úrral. Aztán csatlakozott hozzánk egy kolléganő, aki valaha szintén az idegsebészeten dolgozott. Majd jött egy gyógytornász kolléganő is, és hosszú ideig így voltunk négyen.”

Hivatalosan 1977 novemberében nyílt meg az osztály. Addigra lett egy főnővér, 8 nővér, a gyógytornász mellé jött egy gyógypedagógus, és még egy plusz orvoskolléga, akivel azóta is együtt dolgoznak.

„Hozzátartozott a munkához a toborzás. Egyre többen lettünk. Rengeteg előadást és továbbképzést tartottunk országszerte. Tulajdonképpen mi magunk hirdettük, hogy micsoda ez a módszer, amivel foglalkozunk. Előbb vidéki városokban, nemsokára külföldön. 1978-ban 30 ágyon végeztük a csecsemők kivizsgálását, kezelésük beállítását, majd terápiás nyomonkövetésüket az ambulancián.” 

A Katona-módszer lényegében egy korai kivizsgáláson, korai diagnózis felállításán és az ez alapján szükséges intenzív kezelésen alapul, amely a korai idegrendszeri károsodások korrekciójára ad esélyt. A módszer a csecsemők agyának kivételes formálhatóságára alapoz. Az agyi szabályozási zavar tüneteinek megfelelően a kezelés (neurotherapia) a korai tanulás felhasználásával mind a mozgásszabályozás, mind az érzékszervi működésen alapuló magatartás, mind az értelmi fejlődés befolyásolására alkalmas. A mozgásszabályozás terén felhasználja azokat a veleszületett mozgásmintákat (melyek előfutásai a későbbi, emberre jellemző mozgásoknak), melyek minden újszülöttben és fiatal (0-3 hónapos) csecsemőben jelen vannak. Veleszületett és a korai időszakban jelenlévő mintázatokkal befolyásolható a figyelmi magatartás, és az értelmi működés fejlődése is. A kezelés elemeit megtanítják a szülőknek, melyet napi rendszerességgel otthonaikban végzik, az eredményeket és a szükséges változtatások betanítását havonta ellenőrzik.

„Ez egy nagyon jó időszak volt. Szülészekkel és neonatológusokkal esetmegbeszéléseket tartottunk. Elmondták, hogy ők miket láttak, mi hozzátettük, amit mi tapasztaltunk, és hogy mit lehet tenni annak érdekében, hogy jobban alakuljon egy-egy beteg babának az élete. Egészen odáig az összes születéskörnyéki oxigénhiányos vérzéses esetnél annyit lehetett hallani, hogy a szülész inkompetenciája volt, sajnáljuk. Szerencsére mostanra tényleg nagyon sokat változott a hozzáállás.”

Időközben a szakvizsgákat is abszolválta gyermekgyógyászatból, gyermekneurológiából, rehabilitációból. Majd egy félévet ösztöndíjjal az Egyesült Államokban töltött, Indianapolisban.

„A nemzetközi áttöréshez ismerni kellett a nyelveket. Én gimnáziumban francia tagozatra jártam, de az egyetem végére angolból is nyelvvizsgáztam. Emlékszem, később a professzor úrral közösen tanultunk spanyolul, hogy eljuthassunk Mexikóba és Spanyolországba is. Mexikóban külön intézetet alapítottak a Katona-módszernek. Annyit utaztunk, amennyit csak engedtek, és az évek alatt sok-sok szakmai kapcsolatot sikerült kiépítenünk.”

Az 1990-es, 2000-es években is folytatódtak a külföldi megkeresések, tanulmányutak.

„A hólyagkezeléses módszer és az újszülöttek idegrendszeri kezelése kapcsán felváltva hívtak minket. Voltak rövidebb ösztöndíjak New Yorkban és Chicagóban, Innsbruckban, Münchenben, Dél-Tirolban, később Kínában. A professzor urat beválasztották nemzetközi szervezetekbe, elhívták projektekbe és rengeteg díjat is kapott. Emellett sokat publikáltunk, számtalan hazai és nemzetközi kongresszust, továbbképzést szerveztünk. A közösen jegyzett Fejlődésneurológia című kötetünk, ami egy összegző munka, sokadik kiadását éli.”

Katona professzor úr elismertségének és külföldi kapcsolatainak köszönhetően a szabadsághegyi osztály klinikai felszereltsége is világszínvonalúvá vált. És a távoli helyekről hozott tapasztalatokat a hazai szakképzésbe is beépítették.

„Öt különböző szakorvosképzésre vagyunk akkreditálva a gyermekneurológián belül: gyermekgyógyászoknak, neurológusoknak, neonatológusoknak, elektrofiziológiai szakembereknek, és gyermekrehabilitációval foglalkozóknak. Volt időszak, amikor rendszeresen előadtunk az ötödéves orvostanhallgatóknak, de ez mára megszűnt, viszont hosszú évek óta oktatjuk a gyógytornászokat, a védőnőket, és újabban a hang-beszéd-nyelés terapeutákat. Továbbá megmaradt a nagyon jó kapcsolat az ELTE gyógypedagógiai karral, akiknek a címzetes egyetemi tanári kinevezésemet is köszönhetem.”

2007-ben a svábhegyi osztály leköltözött a Budapsti Szent Margit Kórházba, ahol a doktornő a mai napig a Fejlődésneurológiai Osztály vezetője. A 2010-es évek óta a Magyar Fejlődésneurológiai Társaság elnöke.

Némely kisbaba, akiket egykor kezelt, ma 40-50 éves.

„Egyszer megjelent egy srác óriási csellóval, aki szintén a páciensem volt, ez még ott fönt volt a hegyen, és ő akkor ott adott nekünk egy kis koncertet, hálából az életéért. Az internet tele van ilyen történetekkel, hogy kiből mi lett, miután kikerült az osztályunkról és lehetőséget kapott az egészséges fejlődéshez. És persze olyanok is voltak, akiken nem tudtunk segíteni, és akik betegséggel élnek, vagy meghaltak.”

Az arányok azonban megfordultak. Míg 50 évvel ezelőtt a koraszülöttek 25 százalékának volt esélye az egészséges felnőtt életre, ma ez a szám 75 százalék.

„Voltak kollégák, akik kiégtek ebben a munkában. Nekem a mai napig minden új páciens tartogat új kihívást. És még mindig végigszalad a mosoly a számon, amikor egy kisgyerek, akit először magatehetetlen állapotban hoztak be, egyszer csak kacarászva végigszalad a folyosón.”