Kaszab Évi: „Egy koraszülött osztályon az tud megmaradni, aki szereti a gyerekeket”

Már kislányként egészségügyi pályáról álmodott, elhivatottsága pedig negyven évvel később is pont úgy élteti, mint a kezdetekkor. Rajong a gyerekekért, szívvel-lélekkel támogatja a szülőket, és nagyra tartja az orvostudományt. Kaszab Évi, a Szent János Kórház Perinatális Intenzív Centrumának főnővére mesél.

„Az én családomban senki nem dolgozott az egészségügyben, ennek ellenére gyerekkorom óta tudtam, ápolónő akarok lenni. Egyszerűen csak megfogalmazódott bennem ez a gondolat. Éreztem, hogy erre születtem. A gondoskodás, a felkarolás, a segítés és az empátia már gyermekkoromban jellemző volt rám” – meséli Kaszab Évi, aki később sem gondolta meg magát, egészségügyi szakiskolában tanult tovább, ahol kitűnő bizonyítvánnyal végzett. Mindössze tizenhét éves volt, amikor 1986. augusztus 1-jén az egykori Schöpf-Mérei Kórház dolgozója lett.

„A kórházba azzal az elhatározással érkeztem, hogy szülésznő vagy gyermekápoló leszek. Máig emlékszem, amikor megmutatták a koraszülött osztályt: akkorát dobbant a szívem, hogy egyből tudtam, a helyemen vagyok, megérkeztem. Mialatt elvégeztem az egyéves gyermekápolói iskolát, és rengeteg gyakorlaton vettem részt, menthetetlenül beleszerettem a munkámba. Itt akkoriban már működött koraszülött osztály, kondicionált osztálynak – kondinak – nevezték. Nagyon magas, hatvan százalékos páratartalom és meleg volt a helyiségekben, inkubátor nem nagyon volt, a babák kiságyban feküdtek” – emlékszik vissza a főnővér, akiről nagyon hamar kiderült, kivételesen jó munkatárs.

„Látták, hogy nagyon szeretem a munkám, elhivatott vagyok. Egy év alatt szinte mindent megtanítottak nekem a feletteseim. Megtanultam, mi az a kislabor, a nagylabor, hogyan kell infúziót bekötni, hogyan kell az antibiotikumot beadni, sterilizáló tanfolyamot végeztem, a tejkonyhát felügyeltem… Nagyon meg akartam felelni. Miközben szívtam magamba a tudást, és éreztem, szeretnek, megbecsülnek, nehezen éltem meg ezt az időszakot. Emlékszem a gazdasági nővér, Németh Marika néni, gyakran mondogatta a többieknek, hogy a Kaszab Évi már kora reggel a Blaha Lujza téren sír.”

„Akkoriban másképp működtek a koraszülött osztályok, mint ma. Egy hatvan-hetven ágyas osztályt kell elképzelni, ahol minden baba ellátása komoly odafigyelést és hozzáértést követelt. Már csak az, hogy naponta kétszer-háromszor antibiotikumozni kellett, felért egy vizsgával: kiszámolni az adagot, felszívni, feloldani, megfelelően beadni… Felnőtt fejjel visszatekintve tudom, micsoda komoly szakmai alapokat kaptam, a felelősség, ami ezzel járt, túlságosan nagy volt. Tizenhét éves voltam.”

Kaszab Évi nyolc évet töltött a Schöpf-Merei Kórház koraszülött osztályán, majd felkerült a koraszülött intenzívre, ahol 2007 júniusáig, a Schöpf-Mérei kórház megszűnéséig dolgozott. Ezután Dr. Boross Gábor főorvos mellett a Péterfy Sándor utcai koraszülött osztály kezelős nővére volt tíz éven át. Imádta a munkát, fantasztikus emberekkel dolgozott együtt. Ezután került abba a kórházba, ahol ötvenhat éve ő maga is a világra jött: a Szent János Kórház koraszülött intenzív osztályának főnővére lett.

„Lassan negyven éve vagyok a pályán, rengeteg történetet tudnék mesélni. Régebben például sok koraszülött babát érintett a hydrocephalus, avagy a vízfejűség. Leírhatatlan, hogy az aprócska testükhöz képest milyen nagy volt a fejük. Volt olyan gyermek, akinek olyan nehéz volt a fejecskéje,hogy csak hárman tudtuk mozgatni, nehogy felfekvése legyen. Ezeket a babákat nagyon gyakran elveszítettük, az orvostudomány villámgyors fejlődésének köszönhetően azonban a többségük ma már életben marad. Nemrég egy olyan koraszülött baba hagyta el a kórházat egészségesen, aki a huszonötödik hétre született meg a megszokottnál is éretlenebbül. Úgy ment haza, hogy agyvérzése sem volt. Ez az orvostudomány csodája!” – mondja a főnővér, aki csak megsaccolni tudja, hogy pályája során hány koraszülött kisbabáról gondoskodott. – Biztosan tízezer fölött van a csecsemők száma, évente átlagosan háromszáz koraszülött gyermeket látunk el. Viszont a pályám kezdetén sokkal több koraszülött baba volt, hat-hét nővérre fejenként hét-nyolc baba jutott” – mondja Kaszab Évi, és hozzáteszi, a koraszülött osztályokon ma a legkorszerűbb inkubátorokkal, műszerekkel és kezelésekkel tudják ellátni a legkisebb súlyú koraszülötteket is. Ezt tükrözik a számok is, míg a halálozás tizenöt-húsz százalék volt korábban, mára ez két-három százalékra csökkent.

„Fantasztikus, hogy ez idő alatt mennyit változott a PIC-ek működése. Régen be sem engedték a szülőket az osztályra. Emlékszem, a koraszülött osztályon volt egy hosszú folyosó, amiről bokszok nyíltak, ahonnan ki lehetett látni az udvarra. Látogatási időben odaálltunk a babákkal az ablakhoz, hogy a szülők és a hozzátartozók megnézhessék a gyermeküket. Hála Istennek mára ennek pont az ellenkezője igaz, a szülőt, amilyen gyorsan csak lehet, odaengedik a kisbabák mellé. Egyből benyúlhat az inkubátorba, ráhelyezheti a kezét, beszélhet hozzá. Bár nincs nonstop látogatási idő, mégis, szinte folyamatosan a baba mellett lehet lenni” – meséli a nővér, és elárulja, Magyarországon ők voltak az elsők, akik a Schöpf-Mérei kórház PIC osztályán a kenguruzást elkezdték.

„A nővérek közül alig néhányan mertünk csak belevágni a kenguruztatásba, ilyenkor ugyanis tubussal, a gép szerelékeivel, az infúziós leitunggal kell a szülő mellkasára helyezni a babát. Óvatosan kell csinálni, hogy minden a helyén maradjon, semmi ne csússzon ki vagy mozduljon el. Ez nem egy kétperces művelet, erre komolyan, nagy odafigyeléssel kell rákészülni. Mára akkora rutint szereztünk a kenguruzásban, hogy naponta akár kétszer is kivesszük a babákat az inkubátorból. Ez egy óriási lépés ahhoz képest, hogy néhány évtizeddel korábban be sem engedték a szülőt a koraszülött osztályra” – mondja Évi, és hozzáteszi, hogy az osztályon komolyan veszik az érzékenyítés műfaját is.

„Nálunk mindenki elvégezte az úgynevezett FINE-képzést (Family and Infant Neurodevelopmental Education), ami nem más, mint egy csecsemő- és szülőközpontú, érzékenyítő képzés. A módszer kitalálója, Dr. Inga Warren tartotta az online oktatást. Ennek része például egy speciális fektetési technika, amitől látványosan megnyugszanak a kisbabák. Oldalra fektetjük őket, a kezeiket, lábaikat összeérintjük, cumit helyezünk a szájukba, végül pedig polárplédből fészket rakunk köréjük. Megfigyelték, ha van egy keret a babák körül, az biztonságot ad nekik, megnyugszanak. Ez olyannyira így van, hogy mi is megfigyeltük, hogy az inkubátorban addig mozgolódik egy csecsemő, amíg nem talál valamit, amihez hozzáérhet: felkúszik a tetejére, lecsúszik az aljára, a lényeg, hogy valami megtartsa. De nemcsak ettől nyugszanak meg, imádják, ha csak rájuk tesszük a kezünket. A szülőket is mindig erre biztatom: engedjék el az idegességüket, és tegyék a kezüket a babára. Sokan nem is gondolnák, de a simogatás irritálja a kicsiket, ellenben ha ott pihen rajtuk a szülői kéz, attól megnyugszanak. A legtöbb energiát a szülők tudják adni a gyermekeiknek.”

A jó energiákra a kórházi munkatársak részéről is nagy szükség van, teszi hozzá Kaszab Éva. Egy koraszülött osztályon az tud megmaradni, aki szereti a gyerekeket. – Hosszú pályafutásom során megfigyeltem, hogy egy-két hónap alatt kifulladnak azok, akik nem erre a pályára valók. Az érzékenység különösen fontos. Nem mindegy, hogyan nyúlunk a babához, hogyan beszélünk hozzá, hogyan érintjük meg, hogyan fogjuk meg a kezét. Ez egy olyan hivatás, amit csak úgy lehet csinálni, ha nagyon szeretjük a babákat, ha türelmesek és csendesek vagyunk. A csecsemő átveszi a lelkületünket, az energiáinkat. Önmagamra nézve kötelező szabály, hogy legyek bármennyire ideges vagy feszült, ha bemegyek hozzájuk, minden rosszat az ajtón kívül hagyok. Ők ebből semmit nem érezhetnek.”

„Empátiára is óriási szükség van. Ez a szülők miatt különösen fontos. Mindig mindenkinek elmondom, aki nincs ebben benne, elképzelni sem tudja, hogy min megy keresztül egy szülő. Nekünk is, aki húsz-harminc éve ezt csináljuk, csak sejtésünk lehet erről. Lelkileg szörnyű nagy teher, hogy kilenc hónap helyett a hatodik hónapra, ötszáz grammal jön a világra a baba, akivel aztán három, három és fél hónapot a kórházban kell tölteni. Senki nem így képzeli az indulást. Nekünk ebben nem ideális forgatókönyvben kell empatikusan megtartani a szülőt. Rengeteg a nehéz pillanat, de mindig eszembe jutnak a happy enddel végződő történetek, és szárnyakat kapok.

Nemrég például született nálunk egy nagyon pici baba, akinek az apukájáról kiderült, hogy harmincnyolc évvel korábban ugyanúgy én pelenkáztam a Schöpf-Mérei Kórházban, mint most a kislányát. Soha nem felejtem el azt az édesanyát sem, akinek a babája három hónapig volt gépi lélegeztetésen. Akkoriban még nem volt lehetőség noninvazív lélegeztetésre, a gyermeket intubálni kellett. Az anyuka folyamatosan fejt, és amikor három hónap után a gyermek lekerült a lélegeztetőgépről, és rátettük a mellére, egyből szopizni tudott. Az anyuka ebben a pillanatban felnézett rám, és azt mondta, ha nem vagyok mellette, ő ezt nem bírta volna ki. Az ilyen visszajelzések adnak az embernek erőt, ez az, ami a sok nehézség közepette előre visz. Nincs annál nagyszerűbb dolog, mint átsegíteni valakit egy ennyire nehéz időszakon: túléli, hazaviszi a babáját és fel tudja nevelni őt. Ezek olyan fantasztikus pillanatok, amiket csak az élhet át, aki szívvel-lélekkel végzi a hivatását” – meséli a főnővér, és hozzáteszi, a koraszülött intenzív osztályon nemcsak életek kezdődnek el, de van, hogy véget is érnek.

„Hála a Jóistennek, nagyon kevés babát veszítünk el, de az a kevés is mindig nagyon nehéz. Legutóbb egy édesapa mellén, kenguruzás közben szenderült el örökre egy baba. A szülőknek lehetőségük van elköszönni a babájuktól. Bár sokan képtelenek rá, ha szeretnék, megfürdethetik, betadinos talplenyomatot is kérhetnek. Ezek a momentumok rendkívül fontosak, hogy a szülők megéljék a gyászukat.

Engem is mindig nagyon megvisel, amikor elveszítünk egy babát, de a tudat, hogy angyal lesz a kis csöppségből, mindig megvigasztal. Tudom, sokan megmosolyognak, de én hiszek az angyalokban, enélkül a hit nélkül ezt a munkát sokkal nehezebben bírnám. Szokásom, hogy mindig veszek egy halom angyalkát, és amikor egy találkozás során úgy érzem, az illetőnek szüksége van erőre, csak úgy a kezébe nyomok egyet. Meg sem tudnám mondani, hány ember táskájában lapul egy tőlem kapott angyal” – mosolyog Kaszab Évi, aki az angyalok kapcsán említi meg Hazay Ancsa, a Te hangodat ismerem alapítvány munkatársát, aki csütörtökönként azért jár be a kórházba, hogy egy szál gitár kíséretében gyerekdalokat énekeljen. – Ilyenkor összegyűlnek az anyukák, kenguruban megkapják a babákat, és együtt énekelnek. Ezek olyan meghitt pillanatok, hogy nemcsak az anyukák, de még én is gyakran elsírom magam. Ancsa hangja és lénye annyira különleges, hogy már attól megnyugszanak a szülők, ha szól hozzájuk pár szót. Sokan itt kezdenek el gyógyulni, kisírják magukból a fájdalmaikat.”

A koraszülött intenzív osztályon nemcsak a babák, de a szülők is sok odafigyelést igényelnek. „A csapatommal mindig arra buzdítjuk a szülőket, hogy menjenek haza legalább hetente egyszer, pláne akkor, ha egy gyermek is  várja őket otthon. Arra kérjük őket, hogy a párjaikkal menjenek moziba, sétáljanak kézenfogva egy erdőben, bújjanak össze egy film előtt a kanapén. Nemcsak az érintésnek, de annak is óriási ereje van, hogy kimozdulnak a kórházi közegből. Bár gyakran nehezen tudjuk rávenni a szülőket, hamar belátják, hogy valóban kicseréli őket az élmény. Egy idő után már ők kérik, hogy hadd mehessenek haza” – mondja Kaszab Éva, aki maga is édesanya, egy huszonegy éves nagyfiú büszke anyukája.

„Harmincöt éves voltam, amikor szültem. A környezetemben sokan mondták, hogy szurassam meg magam, hogy kiderüljön, egészséges-e a baba, de én erre nem voltam hajlandó. Bolondnak néztek, hogy már csak a szakmámból kifolyólag is tudhatnám, milyen kockázatokkal jár, ha idősen szül az ember. Hiába néztem végig rengeteg tragédiát, hiába tudtam a kockázatokról, hajthatatlan voltam. Semmi negatív gondolatot nem engedtem be az elmémbe. Minden porcikámban éreztem, hogy Bence egészséges lesz. Igazam lett. Időre szültem. A kisfiam egészségesen jött a világra. Ma már egy okos egyetemista nagyfiú”  – meséli mosolyogva a főnővér, és megoszt egy nagyon hasznos tippet.

„Minden állapotos nőnek azt tanácsolom, hogy hintáztassa a pocakjában gyermekét a terhesség során. Le kell feküdni, kissé megemelni a csípőt, majd jobbra-balra mozgatni. A hintaszék is fontos kellék, abban ülve előre-hátra tudjuk mozgatni a pocakban a babát. Meggyőződésem, hogy az én fiam többek között a sok hintáztatástól lett ennyire okos, ez ugyanis fejleszti az idegrendszert. Az utolsó percig csináltam. Igaz ez az éneklésre is. A babák emlékeznek azokra a dalokra, amiket az anyukájuk akkor énekelt, amikor ők még a pocakban voltak. Megszületés után sem szabad felhagyni az énekléssel. Megnyugszanak rá. Én mindig a Füles Mackót és a Vukkot énekeltem a kisfiamnak. Emlékszem, még a hasamban volt, és dörömbölt, hogy énekeljek még. Két kör dalolás után volt csak nyugi a hasamban. Sokan nem tudják, de a babák megismerik a szüleik hangját.”