Dr. Kollár Tímea: „Minden egyes pici babának jár az esély”

Bár a munkája lelkileg és fizikailag is megterhelő, hiszen a legsúlyosabb állapotú koraszülött babákat gyógyítja, soha nem tudna más szakterületen dolgozni. Dr. Kollár Tímea, a Semmelweis Egyetem I. Számú Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika Koraszülött Intenzív Osztályának neonatológus-gyermekgyógyásza mesél.

„Már az oviban eldöntöttem, hogy orvos leszek. Emlékszem, nagyon kicsi voltam, elestem, csúnyán megütöttem a térdem, a harisnyám átvérzett, és beleszáradt a sebbe. Az óvónők olyan durván távolították el a harisnyát, hogy a fájdalmas élmény hatására én ott és akkor eldöntöttem, orvos leszek, és én nem így fogok gyógyítani.

Ez az elhatározásom sziklaszilárdnak bizonyult: 2003-ban végeztem a Semmelweis Egyetemen. Azt már az egyetemen tudtam, hogy a neonatológia lesz az én utam, a tanulmányaim alatt ugyanis nővérként dolgoztam az Egyetem Üllői úti részlegén, ami akkoriban a II-es számú Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika volt. Nagyon megszerettem ezt a szakterületet, már medikaként sokat tanultam Dr. Nobilis András professzor úrtól, aki sajnos már nincs közöttünk. Nagyon nagy megtiszteltetésként éltem meg, amikor a rezidensképzés végén Hajdú Júlia professzor asszonytól és Harmath Ágnes adjunktus nőtől meghívást kaptam a Klinika Baross utcai részlegére. Az álmom vált valóra! Azóta is ott dolgozom.

A koraszülött intenzív osztályra általában a legsúlyosabb állapotban lévő korababák kerülnek, akik között vannak nagyon betegek és extrém esetek is. Mind fizikailag, mind lelkileg, mind mentálisan embert próbáló terület ez, hiszen szakmailag is komoly kihívást jelent ez a pálya! Ennek ellenére soha egy pillanatra nem tudtam elképzelni, hogy más szakterületen dolgozzam. Tűnjék bármennyire is kilátástalannak a helyzet, amikor egy súlyos állapotú vagy extrém koraszülött baba megszületik, én maximálisan hiszek benne, hogy minden egyes pici babának jár az esély a gyógyulásra, és minden szülő megérdemli, hogy egészséges gyermeke legyen.

Ebben erősített meg közel húsz éve az aprócska Janka is, az első korababa, akit kezdő orvosként – Hajdú professzor asszony szakmai felügyelet mellett – a szárnyaim alá vehettem. Jankának a koraszülött babák szinte minden nehézségével meg kellett küzdenie, sokáig gépi lélegeztetésre szorult, nehezen tudtuk táplálni… Bár az állapota hatalmas kihívások elé állított szakmailag, mégis óriási erővel hatott rám, hogy rám merték őt bízni.

Janka ma már egy csodálatos, egészséges, cserfes, tüneményes ifjú hölgy, de ha a mai tudásommal és tapasztalatommal visszatekintek, tudom, hogy Janka és a családja miatt is más utat kellett volna bejárni. Húsz éve azonban egészen más volt a világ, a koraszülött osztály is merőben másképp működött: máshogy gyógyítottunk, más volt a szemlélet, a hozzáállás.

Akkoriban sokkal több baba jutott egy nővérre, kevésbé volt szempont, hogy az édesanyának, a családnak mire van szüksége. Nagyon kevés volt a látogatási idő, a korababák jobban el voltak választva a szülőktől, akik csak később kapcsolódhattak be a gyógyulási folyamatba. Az inkubátorba benyúlni általában akkor lehetett, amikor a baba már teljesen stabil állapotban volt, és a kenguruzást is csak nagyon kevés helyen alkalmazták. Más volt a szemlélet. A neonatológia azóta óriási változásokon ment át, mi is folyamatosan tanulunk. 

Ami az elmúlt húsz évben alig változott, az az én érzelmi bevonódásom: minden egyes nagyon apró vagy beteg, hosszú kórházi tartózkodást megélő babával kicsit úgy bánok mintha a sajátom lenne. Érzelmileg nagy hatással van rám, ha javul, ne adj Isten, ha romlik az állapotuk. Valószínűleg a szülők is érzik ezt rajtam, ezért is tudunk nagyon könnyen kapcsolódni. Mivel ma már tudom, hogy nagyon mélyen megérint ez a munka, megpróbálom sokkal tudatosabban kezelni ezeket a helyzeteket.

A tudatosság része az is, hogy ma már a feltöltődésre is megpróbálok több időt szánni. Az osztályon mindenki máshogy kapcsol ki, míg van, aki horgászni vagy horgolni szeret, nekem a kertészkedés jelenti a pihenést. Sokáig Pesten éltünk a férjemmel, de elmondhatatlanul rosszul viseltem a harmadik emeleti, harmincöt négyzetméteres bezártságot. Ma már vidéken van az otthonunk. Falun nőttem fel, szüleim sokáig virágtermesztéssel foglalkoztak, és bár akkoriban szörnyen utáltam, most ez az, ami kikapcsol.

Olyan, hogy tipikus munkahét, nincsen. Reggel, amikor megérkezünk, az osztály átadáskor az ügyeletes kollégák elmondják külön-külön, hogy melyik babával mi történt: milyen az állapotuk, ki, milyen kezelést kapott. Ezt követi a vizit, ami nálam nem időponthoz kötött, ha ugyanis egy baba stabil és jól van, csak akkor vizsgálom meg, ha már felébredt. Az általam gyakran vizitelt és stabil babákat már ismerem: odamegyek az inkubátorhoz, rájuk nézek, megnézem a bőrük színét, az értékeiket, viselkedésüket, megbeszélem a nővérrel, mit adtak át róla, kutatom, van-e valami eltérés, és ha mindent rendben találok, akkor békén hagyom őket. Akkor vizsgálom meg őket, ha ébren vannak vagy egyébként is be kell nyúlni valami miatt az inkubátorba. Az instail babákkal folyamatosan “foglalkozunk”, állandó odafigyelést igényelnek. Általában velük kezdek. Megvizsgálom őket, egyeztetek a nővérrel, aki aznap ápolja őt, megszületnek a terápiás döntések, amik a baba állapotának megfelelően nap közben többször is változhatnak.

Nagy álmom egy olyan osztály, ahol soha nincs bezárva az ajtó, a szülők bármikor jöhetnek a babájukhoz. Sajnos nálunk az osztályos munka miatt 11:00-től tudnak jönni először. Ilyenkor tudok beszélni a szülőkkel a baba aktuális állapotáról. Ezek nem mindig könnyű beszélgetések, ezért ha a baba kritikus állapotban van, a pszichológus kollégát is segítségül hívom. Egyrészt, fontos, hogy tudja, lássa, hallja, miről van szó, mik a szülői reakciók, másrészt nekem is kell a visszajelzés, hogy megfelelő volt-e a kommunikációm.

A feladataim közé tartozik a fejés és szoptatás támogatása is. Több kollégával és nővérrel együtt rendszeresen kijárunk a Koraszülöttekért Egyesület által létesített fejőszobába, hogy az új édesanyáknak megtanítsuk a kézzel fejést, a fejőgépek használatát, az anyatejjel kapcsolatos ismereteket. Ezeket az információkat újra és újra el kell mondanunk, az első napokban sokszor olyan borzasztó lelkiállapotban vannak az anyukák, annyira beszűkülnek a gondolataik, a koraszülésrel és a beteg babájukra koncentrálnak, hogy az információnak egy része tud csak rögzülni. Folyamatos támogatást igényelnek, biztatást, segítést. Fontos, hogy ne a tehetetlenség érzése uralkodjon el rajtuk, hanem érezzék, Ők is részesei a gyógyítás folyamatának!

Ilyenkor nemcsak tanítás zajlik, de erősíteni, támogatni is próbáljuk az anyukákat, hogy mindent jól csinálnak, hogy jól haladnak. A kommunikáció során nagyon nehéz helyzet az is, ha egy súlyos vagy instabil baba esetén meg kell mondanunk, ha baj van, és érthetően el kell magyarázni, milyen az állapota. Ugyanakkor rendkívül fontos, hogy olyat is mondjunk, amibe bele tudnak kapaszkodni, ami segít túlélni az adott napot, és a következőt. Ez mindig nagy kihívás, és sok időt kell szánni rá. A legnehezebb, amikor nem tudunk a babán segíteni: a szülőket kísérni kell az elengedés, a búcsúzás folyamatában, ott kell lenni velük az utolsó pillanatokban, támogatni őket a gyászban.

Csapat nélkül ezt a munkát nem lehet csinálni, együtt kell dolgoznunk a babáért. A team egyik legerősebb része a nővér. Ők azok, akik gyakorlatilag tizenkét órán át folyamatosan észlelik a baba állapotát. Ők azok, akik kétóránként etetnek, pelenkát cserélnek. Mindent tudnak: ha egy babának például csúnya a popsija, azt a nővér látja. Ha a hosszú fekvés miatt rossz állapotba kerül a baba bőre, azt a nővér veszi észre. Ha napközben sápadttá válik a baba, a nővér az, aki riaszt. Ha a baba nem vesz levegőt, ha nem bírja a táplálást, ha a monitor többször bejelez, azt is a nővér látja. Ők azok, akik a fejlődésről is beszámolnak, például jelzik, hogy megszűnt a légzésprobléma, javul a baba állapota. Miközben gyengéden ellátják a kicsiket, tulajdonképpen egy élő monitorként észlelik őket.

Az, hogy mennyi babát tud fogadni az osztály, a nővérek számától függ. Nem árulok el titkot azzal, hogy komoly nővérhiány van, borzasztóan kevés a jó szakápoló. Utánpótlás nincs. A mi nővéreink nagyon régóta dolgoznak az osztályon, hatalmas a tudások és a tapasztalatuk, de fáradtak, kimerültek, többen a nyugdíjazás ellenére is maradnak. Hiszem, egy koraszülött osztály akkor tud sokkal baba-és családbarátabb lenni, ha egy nővérre nem négy-öt gyermek ápolása jut.

A nővérek mellett nagyon fontos szerepet kap a team többi tagja is: például a tejkonyhán dolgozó kolléganő, akinek borzasztóan nagy a felelőssége abban, hogy az anyatejet megfelelően kezelje, dúsítsa, odafigyeljen arra, hogy melyik anyukának van teje, és kinek nincs, kinek van kevesebb, ki szorul még segítségre a fejésben. De a csapat részei a gyógytornász, a kisegítők, a takarítók is. Ezt a hivatást nem lehet egyénileg csinálni. A köszönet és a hála sem csak az orvosnak jár! A nővérek azok, akik folyamatosan gondozták a babát, ők azok, akik nap, mint nap mindent megtesznek a babáért. Ők azok, akiknek igazán kijár a köszönet, a jó szó. Tudom, én is mondhatnám többször Nekik, hogy “Köszönöm, ez nagyon jó volt!”, de az igazi elismerés az, ami a szülőktől érkezik. Sok erőt ad ez, és szinte biztos, hogy az a nővér, akinek ma megköszönik a munkáját, legyen bármennyire fáradt, holnap biztosan lesz türelme, pár bátorító szava, kedves gesztusa egy következő anyukához.

A szülőknek azt is mindig elmondjuk, ha belefér az idejükbe, és van erejük hozzá, jöjjenek vissza és mutassák meg a babájukat. Sokszor rossz érzés, hogy nálunk addig vannak a babák, amíg nagyon betegek, és amikor már stabil állapotba kerülnek, mennek tovább egy másik koraszülött osztályra, ahonnan már hazatérhetnek a családba. Pont akkor kell elköszönnünk tőlük, amikor elkezdhetnénk velük “babázni”, amikor már kezdenek kapcsolatba kerülni a külvilággal. Olyan, mintha mindig csak félig néznénk meg egy filmet. Nem követhetjük Őket végig az úton, nincs meg a végkifejlet, a visszacsatolás. Sok babáról soha többé nem hallunk. Pedig jól esne látni, tudni, hogy vannak, hogyan fejlődnek. Nagyon jó érzés, ha viszont látjuk őket: Erőt ad a mindennapokhoz, ahhoz, hogy minden nehézség, vagy tragédia ellenére újra és újra belevágjuk a csapattal és szülőkkel a babákért folytatott küzdelembe!”

Szöveg és fotó: Czvitkovits Judit