Dr. Görbe Éva: „Egy-egy siker soha nem kizárólag az orvos érdeme: igazi csapatmunka”

Már gyerekként tudta, hogy orvos lesz, de azt nem sejtette, hogy mennyire színes, szakmai kihívásokkal teli pálya vár rá. Mentőzött, kutatott, neonatális intenzív centrumot vezetett, igazságügyi orvos szakértőként dolgozott, könyvet írt, egyetemi bölcsődében dolgozott, és a gyermekgyógyászat fontos fejezeteit írta. Dr. Romicsné dr. Görbe Éva gyermekgyógyász, neonatológus, a Semmelweis Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika Baross utcai részlegének PhD fokozatot szerzett és habilitált, nyugalmazott egyetemi docense, akinek az MTMT (Magyar Tudományos Művek Tára) nyilvántartása szerint  idézhető közleményeinek száma 91, a közlemények független idézettsége 307.  Görbe Éva docens asszony,  az MTA köztestületi tagja mesél.

„Büszke jász vagyok. 1953-ban születtem Jászárokszálláson, amely 1745-ben kapott városi rangot Mária Teréziától. Városi iparos családból származom, Jászárokszálláson jártam gimnáziumba, jó matekos voltam, énekkarba jártam, irodalmi színpadi előadásokon és versenyeken szerepeltem. Orvos rokonaim és az otthoni körzeti doktor bácsi nagy hatással voltak rám, miattuk léptem egészségügyi pályára. Közéjük tartozott dr. Eckhardt Anna aneszteziológus, akivel sokat beszélgettünk, leveleztünk a pálya szépségeiről” – meséli dr. Romicsné dr. Görbe Éva gyermekgyógyász, neonatológus, aki ugyan már a nyugdíjas éveit tölti, a munkával nem hagyott fel: heti pár napban a Semmelweis Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika Baross utcai részlegének újszülött osztályán dolgozik.

„Tanulmányaimat 1971-ben kezdtem meg a Budapesti Orvostudományi Egyetem Általános Orvostudományi Karán. Szigorló orvosként mentőtisztként dolgoztam az Országos Mentőszolgálat budafoki állomásán, ahol megismertem a teammunkát. Rengeteg élményben volt részem, soha nem felejtem el, amikor egy szülést otthon kellett levezetni, a konyhaablakból pedig ráláttunk a Tétényi úti kórházra” – emlékszik vissza a gyermekgyógyász, aki miután férje, dr. Romics Imre urológus a fővárosban kapott állást, Budapesten kezdett el munkát keresni.

A mentőszolgálat adta volna magát, és a Budapesti Mentőszolgálat első helyen rangsorolta az álláskiírásra, ám abban az évben csak férfiakat vettek fel. „Nem bántam, hogy így alakult, mert a Semmelweis Egyetem II. számú Sebészeti Klinikán aneszteziológiai munkakörben rengeteget tanultam, megszereztem az altatóorvosi  és intenzív terápiás szakorvosi képesítést, ’82-ben pedig a Baross utcai Szülészeti Klinikára kerültem. Az újszülött–koraszülött intenzív osztályra dr. Kiszel János professzor és dr. Machay Tamás professzor javaslatára, hívó szavára érkeztem. Kettejüket korábbról már ismertem, ugyanis gyermekgyógyászatból írtam rektori pályamunkát” – emlékszik vissza a gyermekgyógyász, aki a szakorvosi vizsgához szükséges gyakorlatot a Bókay utcai Gyermekklinikán szerezte meg, majd két évig a németországi Bocholtban, a St. Agnes Kórház gyermekosztályán dolgozott.

„A Peter Cerny Alapítványi Mentőszolgálat 1989-ben kezdett el működni, aminek szervezésében dr. Somogyvári Zsolt, dr. Rónaszéki Ágoston, dr. Nobilis András, dr. Hajdú Júlia, dr. Beke Anna, dr. Hovanyovszky Sarolta és én is dolgoztunk. Emlékszem, dr. Hovanyovszky Sarolta lakásán találkoztunk és beszéltük meg a feladatokat, tennivalókat. Eleinte egyetlen mentőautó állt rendelkezésünkre. Kaptunk egy hordozható inkubátort, ami annyira nehéz volt, hogy a sofőrön, az intenzív terápiás szakasszisztensen és az orvoson kívül szükség volt még egy személyre, aki segített az inkubátor transzportjában. Ezzel az inkubátorral jártuk a koraszülött osztályokat és hoztuk el a koraszülötteket a Baross utcai klinikára, ahol akkor már az ország legnagyobb ágylétszámú és betegforgalmú Neonatális Intenzív Centruma működött. A koraszülött mentés célja az volt, hogy az intenzív ellátás már a kiérkezésünkkor meginduljon. Az újszülött  mindent megkapott, amire szüksége volt, az ellátása pedig az intenzív osztályon folytatódott” – emlékszik vissza a koraszülött mentés történetének egyik legmeghatározóbb mérföldkövére a docensnő.

„Akkoriban még nem fogalmazódott meg bennünk, hogy a koraszülöttmentő megalakulása történelmet ír, csak azt tudtuk, hogy óriási szükség van rá, hiszen korábban nagyon sokszor megtörtént, hogy a szállítás ideje alatt az újszülöttek állapota romlott. Nyugati mintákból is láttuk, hogy az ellátást már a szállítás megkezdésével egy időben meg kell kezdeni. Németországban, ahol dolgoztam, egy helikopter leszálló volt a kórház tetején, hogy a lehető leggyorsabban tudják szállítani a koraszülötteket és beteg újszülötteket. A szállítás során intenzív ellátást kaptak, aminek része volt a lélegeztetés, az infúzió, a melegítés” – meséli a neonatológus, aki 1995-től több mint tíz éven át volt dr. Hajdú Júliával együtt a Semmelweis Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika Baross utcai részlegén a Neonatális Intenzív Centrum társvezetője.

„Ez egy nagyon izgalmas, kihívásokkal teli időszak volt, hiszen egyre kisebb súlyú és egyre éretlenebb koraszülötteken tudtunk segíteni. Már jó tíz évvel ezelőtt a várandósság 23. hetében, mindössze 360 grammal született újszülött kisfiút nemcsak életben tudtuk tartani, hanem szövődménymentesen túlélte a kritikus perinatális időszakot. Amikor egy éves lett, és a folyamatos vizsgálatok alapján kiderült, hogy sem a látása, sem a mozgása, sem az értelmi képessége nem károsodott, le tudtuk őt jelenteni egy világregiszterbe: a 400 gramm alatti súllyal született magyarországi gyermekek között az első volt, világviszonylatban pedig az első száz között szerepelt.

Görbe Éva 2002 és 2005 között Széchenyi Kutatási Ösztöndíjban részesült. Kutatásában a lélegeztetés szövődményeivel foglalkozott.

„Arra kerestem a választ, hogyan lehet úgy lélegeztetni a koraszülötteket, hogy minél kevesebb legyen a lélegeztetés szövődménye, miként óvható meg a koraszülött tüdeje a lélegeztetés okozta károsodástól, és hogyan előzhető meg az úgynevezett bronchopulmonális diszplázia – ami megnehezíti a gépről való leszoktatást. Ezt később a nagyfrekvenciájú oszcillációs lélegeztetés oldotta meg, hiszen jóval kevesebb károsodást és krónikus tüdőbetegséget okozott, mint a korábbi lélegeztetőgépek.”

Elmeséli a docensnő azt is, hogy pályafutása egyik legkedvesebb emléke, amikor a Semmelweis Egyetem bölcsődéjének és óvodájának gyermekorvosa lett. „Rengeteg izgalmas esetem volt. Máig emlékszem arra a kisgyerekre, akinél Haemophilus influenzae baktérium okozta az agyhártyagyulladást. Az ő esete is azok közé tartozott, amelyek bizonyítják, mennyire fontos a kötelező oltás, hiszen megelőzheti az agyhártyagyulladást és annak maradványtüneteit. Mára ez az oltás kötelező lett, valósággá vált.”

Pályája egy újabb mérföldkővel bővült 2000-től, mert  több mint 10 éven át igazságügyi orvosszakértőként is dolgozott. „Szükség volt rá, hogy egy-egy műhibaper során az eset áttekintésénél ne csak szülész szakorvosok vegyenek részt az adatok értékelésében, hanem gyermekorvos is. Mi, akik ezt vállaltuk, naprakész tudással rendelkeztünk a témában, hiszen az egyetemen is oktattuk az újszülöttellátást, tisztában voltunk a normál értékekkel, az ellátás protokolljaival, szabályaival és az esetleges eltérésekkel. Érdekes volt például az egyik eset, amikor feltételezték, hogy egy újszülött a szülés során sérülhetett, mert kétéves korában kicsit húzta az egyik lábát. A rengeteg dokumentum áttekintése után kiderült: a szakemberek mindent megfelelően végeztek, hiba nem történt. A gond az volt, hogy az újszülött hazabocsátásakor a javasolt fejlődésneurológiai utánkövetés és mozgásterápia elmaradt valamilyen okból. Amikor az ügy hozzám került, javasoltam a szülőknek, hogy sürgősen kezdjék el a terápiát. A perek jellemzően nagyon sokáig elhúzódnak; a gyermek iskoláskorú volt, mire pont került az ügy végére. Az egyik meghallgatáson találkoztam a szülőkkel: boldogan mesélték, hogy megfogadták a tanácsomat, és a gyógytorna, a mozgásterápia eredményes volt.”

„Több eset is fertőzéssel volt kapcsolatos, amikor még nem létezett az a protokoll, hogy az édesanyának a szülés előtt antibiotikum-infúziót adnak, hogy az újszülöttnél ne alakuljon ki Streptococcus-fertőzés. Előfordultak oxigénhiányos károsodások is” – meséli a doktornő, aki 2010-ben bronzkoszorús orvosszakértő lett.

„A koraszülött-ellátás az utóbbi évtizedek során hihetetlen fejlődésen ment keresztül. Ma már a várandósság 23–24. hetében világra jött újszülötteknek is jó  esélyük van. Nagy változást hozott a tüdő érését átmenetileg pótló felületaktív anyag, a nagyfrekvenciás oszcillációs lélegeztetés, a korai kardiológiai vizsgálat és a szemészeti eljárások, vizsgáló módszerek fejlődése. Az antibiotikumok alkalmazása terén is fontos előrelépés történt: elkezdtük mérni a beadott gyógyszerek vérszintjét, hogy megelőzzük a gyógyszer okozta károsodásokat.

Hatalmas fejlődést hozott a lézertechnika is, amellyel megelőzhető a retinának, a látóideg hártyának a leválása. A szemészeti kezelés korábban fagyasztással, úgynevezett cryopexiával történt, a 90-es évektől áttértek a lézertechnikára, amely akkora előrelépést jelentett, hogy ma már alig van koraszülött, akinek leválik a retinája és megvakul. A lézerrel történő kezelés egyszerűbb, mivel az eszköz hordozható, így a beavatkozáshoz nem kell az újszülöttet szállítani.

Az orvostudomány fejlődésével lépést kell tartani, folyamatosan tanulmányozni kell a szakirodalmat. Erre az oktatáshoz is szükségünk van. Nemcsak az egyetemi hallgatók oktatása (hiszen magyar, angol és német nyelven folyik egyetemünkön a képzés), hanem a szakorvosképzés és a PhD hallgatók mentorálása is frissen tartja tudásunkat. Magam is büszke vagyok arra, hogy a sok diplomamunka, TDK -konferencia (tudományos diákköri konferencia) előadás támogatása mellett, két neonatológus szakorvos PhD-értekezésének lehettem a mentora. Ma is büszke vagyok a két fiatal  kollégámra.”

Dr. Görbe Éva a koraszülött-ellátásban szerzett tapasztalatait egy ismeretterjesztő könyvben, a Koraszülött a családban című kötetben tette közzé. „A könyv elsősorban az érintett szülőknek és családoknak íródott, és azokról a tapasztalatokról szól, amelyek a veszélyek és szövődmények megelőzésében, valamint kezelésében segítenek. Olyan betegségek kivédéséről van benne szó, amelyek tünetei gondos odafigyeléssel időben felismerhetők. A koraszülés megindulásának anyai és magzati okai egyaránt lehetnek, ám a pontos ok sok esetben ismeretlen. A kismamák megfelelő felvilágosítás hiányában gyakran nem érzékelik a koraszülöttséggel járó szövődmények veszélyét. Fontos volt ez a könyv, mert az érintett szülők gyakran három-négy hónapot is a kórházban töltenek gyermekük mellett, tudniuk, érteniük kell, mi miért történik. Akkoriban ez hiánypótló kötet volt: a célja az volt, hogy a család is megértse, mit jelent a koraszülés.

A Neonatális Intenzív Centrumban egy másik érdekes területet a droghasználó édesanyák újszülöttjei jelentették: hogyan kell megítélni, hogy milyen fokú elvonási tünetei vannak az újszülöttnek, akinek az édesanyja heroint, kokaint vagy amfetamint használt a várandósság alatt. A droghasználatról való leszoktatás során az édesanya ellenőrzött körülmények között, kis mennyiségben kap gyógyszert. Ezt a szülés időpontjára fokozatosan lehet csökkenteni, hogy az újszülöttnek már ne legyenek elvonási tünetei. Sajnos a drog méhen belüli növekedési elmaradást, koraszülést is okozhat. Emlékszem egy drogfüggő szülőpárra, akik akkor szoktak le, amikor az újszülött gyermekük az intenzív osztályon állt kezelés alatt. Mire az újszülött meggyógyult, mindketten abbahagyták a droghasználatot. Hazavihették a gyermeküket. Később egyszer összefutottam az édesanyjával, akinek született egy második gyermeke is, és minden rendben volt velük. Egymásra mosolyogtunk, és csak annyit mondtam neki: Emlékszem! És együtt örültünk.”

Dr. Görbe Éva szakmája egyik legmeghatározóbb szakembere. Az MTMT (Magyar Tudományos Művek Tára) nyilvántartása szerint Romicsné Görbe Éva idézhető közleményeinek száma 91, a közlemények független idézettsége 307. A doktornő elárulja: bár pályája során nem kapott sok kitüntetést, a 2003-ban kapott Virginia Apgar-díjra különösen büszke. „A Szülészeti, Perinatológiai és Anaesthesiológiai Társaság ítélte nekem a kitüntetést a szülészeti aneszteziológia és a perinatológia fejlődéséért végzett munkáért. Virginia Apgar amerikai orvosnő, aneszteziológus volt. Pályája során nagyon sok újszülöttet  megfigyelt, milyen állapotban jönnek a világra. 1953-ban egy pontrendszert dolgozott ki, amely azt osztályozza, hogy a megszületést követő percekben milyen a csecsemő légzése, szívverése, izomtónusa, reflexingerlékenysége és bőrszíne. Ezt az öt mutatót 0–2 ponttal  értékelik, a maximális érték  10 pont lehet.

A Baross utcai Szülészeti Klinikán mi is indítottunk újraélesztési tanfolyamot, amelynek célja az volt, hogy ne csak a gyermekorvos tudja elvégezni az újraélesztést, hanem a nővérek és a szülész kollégák is. Az osztályon mindenki tudja, mi a teendő, és mire kell odafigyelni akkor, ha egy újszülött az Apgar-score alapján például 4-es pontot kapott.

A nővérek és orvosok tapasztalata, rutinja nagyban meghatározza, milyen esélyei vannak egy koraszülöttnek. Egy-egy siker soha nem kizárólag az orvos érdeme: igazi csapatmunka. Ez és a gyógyult kora- és újszülöttek adják a munkánk semmivel nem összehasonlítható szépségét. “