…akinek a sorsát az élet rendezi

Hála az égnek, élnek köztünk emberek, akiket a nehézségek, a kihívások edzenek, megerősítenek. Azt hiszem, túlzás nélkül mondhatom, hogy ebben a gyengébb nem – nők és anyák –, különösen erősek és jók. Dr. Fogarasi-Grenczer Andrea a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Kar docens asszonya közéjük tartozik.

A hölgyet, ha egy szóval jellemzem, azt mondom, fegyelmezett. Bővebben persze ráakasztgathatok számos jelzőt, hogy mosolygós, kedves, készséges, okos, művelt, kiváló tanár, lelkes szervező, érzékeny lelkű nagy harcos. Hogy minden helyzetben, minden időben ilyen stabil volt-e, azt nem állíthatom, viszont az tény, hogy Andreát igencsak próbára tette az élet. A stációi embert próbálóak voltak, de ma már azt mondhatja: a mérleg nyelve nem billeg, a két serpenyő egyensúlyban van.

A két csodás gyerek

A család Andreánál háromfős. A huszonkét éves Matyi erős, egészséges fiatalember, az ELTE-n tanul, informatika-könyvtár szakra jár, édesanyja szerint igazi könyvmoly. Angelika tizenhat éves, talpraesett gyönyörű lány, a Károlyi Mihály két tannyelvű gimnázium tanulója, spanyol-angol szakon. Egy év alatt elsajátította a spanyolt, ma ezen a nyelven tanulja a történelmet, fizikát, matematikát.

– Matyi, mivel koraszülött volt, mindent extrán megkapott, most Angelikán van a sor! – kezdi az édesanya. – Angelika érkezésével, harmincnyolc évesen élhettem meg a valódi anyaságot. Mert egy koraszülött babával az anya azt fogadja el, amit kap: kórházat, reményt, fejlesztést, küzdelmet. Egy egészségessel ez egészen más. Angelika csoda volt számomra! Mozgott a keze, lába, ezerszer rácsodálkoztam, mert akkor tapasztaltam meg, milyen az egészséges gyerek, mit jelent az, ha nem az aggodalom teszi ki a mindennapokat, hanem az öröm. A boldogságot azonban beárnyékolta, hogy a férjem beteg lett. Egy máig ismeretlen kór elsorvasztotta az izmait, kerekesszékbe került, majd teljesen lebénult. Angelika akkor másfél éves volt. A tizenkét év ápolás, gondozás a munka mellett, részben elvett a kislányomtól. Most hogy egy éve elvesztettük a férjemet, azt érzem, pótolnom kell azt, hogy ő gyerekként kevesebb figyelmet, törődést kapott. Hobbija a sport, akrobatikus rock and rollozott, a vízilabdázást sajnos abbahagyta, nem bírtam hozni, vinni, a férjem ápolása és a munka mellett, elvettem tőle egy lehetőséget – mondja Andrea, aki nyilván erejéhez mértem mindent megtett.

Hogy Angelika nagyon önálló, talpraesett, abban nyilván pont a fentieknek van szerepe. Ő az anyukája szerint önállóan dönt a dolgairól, világutazó, ügyes, csajos videókat szerkeszt, két millióan látják a munkáját. Az informatikus véna nem tudni, hogy örökölhető vagy sem, viszont tény, hogy az apukája remek szoftvermérnök volt.

Egy különös ívű pálya

Hogy dr. Fogarasi-Grenczer Andrea sok lábon áll, az nem kifejezés arra a hölgyre, aki publikál, disszertációt javít, pályázati projektben vesz részt, alapítványok kuratóriumainak tagja, tanít, kutatást vezet. Például több mint kilenc éven át kutatta, miként hat a dohányzás a várandósra, a magzatra, a koraszülésre. Tizenhatezer interjút készített munkatársaival, óriási adatbázissal rendelkezik Észak-Magyarországról és Somogy megyéről. A PhD kutatásának ez volt a témája, ebből doktorált. De ugorjunk vissza az időben.

Andrea a szolnoki egészségügyi szakközépiskola után ápolónőként kezdett dolgozni. Két kemény, három műszakban töltött év után jelentkezett Szegedre a főiskola védőnői szakára. Védőnőként a főváros 7. kerületében kezdett dolgozni, szerette a munkáját, de még érzett némi tanulási vágyat.

– Amikor Szegeden a Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika olyan szakembert keresett, aki ápolói, védőnői és szülésznői végzettségű, jelentkeztem. Fölvettek, és a szülésznői szakot munka mellett 1996-ban gyorsan elvégeztem. Így lettem szakoktató – meséli Andrea, aki akkor huszonhat éves volt. – A pincétől a padlásig mindenütt dolgoztam, hetente száz hallgatót irányítottam, koordináltam, ki, mikor, hol van gyakorlaton. Nagy kompetenciám volt, egy felelősségteljes poszton, hasznát vettem a belgyógyászaton, sebészeten töltött ápolónői éveknek, a védőnőségnek. Szerettem a Klinikát, jó iskola volt! Rengeteg várandós és szülőnő fordult meg ott, sok különös esettel, hiszen Dél-Magyarországon akkoriban harminc százalék volt az egészséges szülés, és hetven a kóros – mondja. – Emlékszem, amikor a PIC-en először láttam 480 grammos haldokló babát, a kép belém égett. Matyi születése után voltak pillanatok, amikor azt éreztem, ez vár rám is. Mert én nem laikusként voltam koraszülő anya, én tudtam, az élet és a halál mezsgyéjén sétálunk. Ma pedig, a SOTE docenseként tudom, ezek a gyerekek hazakerülnek, mert van élet a PIC után is – állítja Andrea, akit küzd azért, hogy a koraszülöttjükkel hazatérő anyák ne maradjanak magukra.

És valóban, sok édesanya mesélte, nekem is, hogy csak a PIC-ről történő hazatérés után tudatosult benne: magára maradt, minden pillanatért felelős a nap huszonnégy órájában, és helyt kell állnia, döntést hoznia, rohanni az ügyeletre vagy épp mentőt hívni.

Aztán Andrea 1999-ben Budapestre került. Egy nagy csalódás után döntötte el, új életet kezd. A Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Kar főiskolai tanársegédjeként kezdett dolgozni, akkor még nem volt családja, nem voltak gyerekei.

– Óriási volt a csábítás, de ahhoz, hogy a főiskolán taníthassak, egyetemi végzettség kellett. Úgy döntöttem, Pécsre megyek, a Tudományegyetemre, ahol 2001-ben Humán Szervező szakon végeztem. Közben zajlott az élet, társat találtam és megszületett Matyi, majd hat évvel később Angelika – mondja dr. Fogarasi-Grenczer Andrea olyan természetességgel, mintha erre bárki képes lenne.

Ennek az asszonynak a pályája egyenes, nem ismeri a megállást, számára nem létezik akadály, huszonhat éve a SOTE-n dolgozik, és nem csak tanít, ő maga is állandóan tanul, képezi magát, kutatásaival járja a világot. A Semmelweis Egyetem Doktori iskoláján 2016-ban doktori címet szerzett, és két évvel később már docensként öregbítette a kar jó hírét.

– Az Egyetem Egészségügyi Karán kialakítottam egy tantárgyat, amellyel a hallgatók elsajátíthatják a koraszülött otthoni ápolását, gondozását, az anyák segítését. Ez korábban szabadon válaszható volt, védőnők, ápolók és szülésznők tanulták, de mára sokat változott, három fél éves tantárgy lett, összetettebbé vált, és neonatológia néven fut. A védőnők számára kötelező elem. A védőnő tudásbázisa széles. Figyeli a fejlődés menetét, ő az elsődleges észlelő, ő jelez a gyerekgyógyász, felé, ő irányít a betegútra, ő látja a szociális helyzetet, tanácsot ad a szoptatáshoz, a tápláláshoz, a pszichés környezetről neki van képe. Ha szükséges, beavatkozik a szociális helyzet javítása érdekében, segélyek intézésében segít vagy épp a szükséges dokumentáció kitöltésében. Vagyis számos területen otthonosan kell mozogjon – hallom Andreától, aki egyebek mellett női egészségvédelmet, várandós gondozás módszertant is tanít.

Amikor az egészségügyi dolgozók megítéléséről, kompetenciáiról beszélünk, a docens asszony nem titkolja, hogy vegyes megítélésű a védőnői szakma, miközben a pályát választó fiatalok négy évet tanulnak a főiskolán, és a kompetencia listájuk igen széles. Nem könnyű ma a védőnő dolga, pedig dolgozhat területen, iskolában, kórházakban, családvédelemi szolgálatoknál egyaránt. Egyrészt nem könnyű, mert a családok a Covid óta bezárkóztak, másrészt bonyolítja a helyzetüket, hogy az önkormányzatok helyett a kórházakhoz tartoznak. A bonyodalom abból adódik, hogy a kórház szakellátó intézmény, miközben a védőnő földrajzi illetékesség szerint dolgozó, lakosságot kezelő, prevenciós szakember. Szakember, aki a várandósságtól gyakorlatilag a kamaszkorig felel a gyermekekért, felelőse a nővédelemnek, a prevención belül a dohányzás- a drog elleni küzdelemnek, a szexuális felvilágosításnak.

– Átéltem eseményeket, szép és nehéz napokat, beleláttam dolgokba szülőként és szakmailag is, de úgy érzem, az élet tanított számomra a legtöbbet. Ezért tudok mindenről hitelesen beszélni a hallgatókkal. És azért vagyok képes a lexikális tudás és a gyakorlati tudás közti különbségről beszélni, mert tudom, miként egészítik ki egymást, és tudom, hogy milyen problémák vihetik az anyát az árnyoldalra, miből, mi lehet. Ezt a tudást szeretném átadni a jövő védőnőinek.

Az emlékezetes 144 nap

Andrea mögött komoly, túlzás nélkül mondható, rögös életút, és anyai tapasztalat van. Első gyermeke Matyi a 26. héten, koraszülöttként jött a világra, 760 grammal. Az első hetekben ott lehetett vele a kórházban, utána naponta bejárt 144 napig. Ezt az időszakot lélegeztető gép, agyvérzések, tüdőgyulladások, tüdőhegesedés, újraélesztések, szem- és szívműtét tették kritikussá, erre utalt a beszélgetés során, mikor azt mondta, nem laikusként élte meg a koraszülést.

– Annak ellenére, hogy éveken át az egészségügyben dolgoztam, láttam hasonlóan küzdő anyákat, Matyi születése után mégis azt hittem, az anya élete az, hogy reggel bemegy, este hazatér a kórházból. Akkor a testvéremmel laktunk együtt, aki rengeteget segített, az édesapám pedig vidékről hetente kétszer hozta nekünk a főtt ételt. Később, amikor hazavihettem Matyit, vigyázott rá, míg elrohantam ügyeket intézni. A nagyszülőkre mindig számíthattam – kezd mesélni élete e nehéz időszakáról.

Andreánál a vérzést, a méhlepény leválását egy fejlődési rendellenesség okozta. Fektették, alkoholos infúziót kapott, hogy lassítsák a folyamatot, de másnapra elfolyt a magzatvíz, aztán emelkedtek a gyulladásos faktorok.

– Az orvosok nem bíztattak. Azt akarták, szüljem meg a farfekvéses babát, aki valószínűleg nem fog életben maradni, de hamar vállalhatom a következőt. Ez volt a szemlélet, ezt kaptam az arcomba. Nem akartak császározni. És másnapra Matyikám megoldotta a kérdést, bedugta a lábát a méhszájba, tehát kénytelenek voltak császármetszést végezni. És akkor jött a csodálatos ember, Nobilis András főorvos úr, aki megfogta a kezem, bátorított, és azt mondta: ennek a gyereknek parányi esélye van, de azt meg kell neki adni – elhallgat, aztán halkan így folytatja: – A császármetszés után azt éreztem, ennek a gyereknek élnie kell! Mellettem volt egy orvos, aki nekem hitet, a fiamnak esélyt adott. Egy hónaposan operálták Matyi szemét, aztán a szívét. A szívműtét után sárgulni kezdett, súlyos májkárosodása lett, aztán kiderült, a retinopathia miatt másodszor is meg kellene operálni a szemét. Hogy újabb esélyt kapott e téren, abban is szerepe volt az áldott emlékű Nobilis főorvosnak. Bécsből hozták a műszereket, hogy Sényi Katalin professzor asszony rögzíthesse a retinát, megállítsa a ROP-ot. A műtét sikerült – hallom a ma 22 éves könyvmoly anyjától.

Andrea élete összeomlások, reménykedések hullámvasútján zajlott Matyi érkezése után. Azt mondja, szörnyű érzés hallani az újabb oxigénhiányról, az újabb szövődményről, és szörnyű látni, hogy mindig a gyereked körül állnak a doktorok, a nővérek. Ez egy idő után, úgy véli, megkeményíti az ember lelkét.

– Mikor élet-halál közt volt, a nagyon nehéz időkben sem gondoltam arra, hogy elengedjem, mert tudtam, neki csak én vagyok. Attól sem féltünk, hogy fogyatékkal él majd. Mobilis doktor azt mondta, jól lesz, mikor a várt születési ideje eljön. Ez augusztusban volt, és épp akkor jött az újabb mélypont, egy szepszis. Borzalmas állapotba került, és bennem elkeseredésemben megfogalmazódott a kérdés: lehet, hogy ez a gyerek nem is akar itt maradni? És kimondtam, ha ez így van, képes vagyok elengedni. Attól kezdve javult az állapota, ami egy csoda! És csoda volt az is, amikor azt mondták: „Anyuka, hétvégére haza lehet vinni a gyereket.”

Azt, hogy a 2300 grammosan hazakerült Matyi egy évesen még csak 6300 gramm volt, tudjuk. Azt is, hogy az egészséges fejlődéséhez a tökéletes koraszülött követés, a szemészeti, kardiológiai, gasztroenterológiai kontrollok, beavatkozások mellett, mind a Katona- mind a Dévény-módszer is nagyban hozzájárult. Hogy volt idő, mikor kevesen hittek benne, azt édesanyja tudja legjobban. Az anya, aki sok mindenen átment, akinek minden karriernél, elismerésnél fontosabbak a gyermekei – Matyi és Angelika –, akikért küzdött, és akikért a jövőben is küzdeni szeretne.