Dr. Boross Gábor: „A korababák ritkán sírnak”

Elvégezte az orvosi egyetemet, megjárta Kambodzsát és Kazahsztánt, majd a Budapesti Péterfy Kórház Neonatológiai és Csecsemő Osztályán helyezkedett el, ahol ma nyugdíjasként dolgozik. Dr. Boross Gábor csecsemő- és gyermekgyógyász, neonatológus kalandvágyról, elhivatottságról, a koraszülött osztály babaillatáról és élethosszig tartó tanulásról mesél.

Precízen vasalt fehér köpeny, sztetoszkóp és fülig érő mosoly: a hetvenhárom éves főorvos bár már közel négy évtizede dolgozik a Péterfy Kórházban, tartása, lendülete és szeretetteljes figyelme leleplezi, ilyen lehetett ő a legelső munkanapján is. „Gimnáziumban biológia tagozatra jártam, de már akkor tudtam, a kutatói munka túl száraz lenne nekem, emberekkel is szeretnék foglalkozni. Ezért döntöttem végül a Budapesti Orvostudományi Egyetem mellett. A gyermekgyógyászatot szinte azonnal megszerettem. Egyrészt, leírhatatlanul jó érzés, amikor meggyógyulnak a kis betegek, másrészt, ez az irány rengeteg szakterületet felölel, a tanulás soha nem ér véget.

Az első munkahelyem Újpesten volt: az Árpád Kórház csecsemő-gyermekosztályán kezdtem dolgozni 1975-ben. 1981-ben aztán jött egy kis szünet, a Vöröskereszttel Kambodzsába mentem. Azon kívül, hogy segíteni akartam, fűtött a kalandvágy. Ekkoriban Pol Pot kommunista diktátor volt az ország vezetője, aki szabályosan üldözte az értelmiséget. Erős túlzással ugyan, de akinek szemüvege volt, azt likvidálták. Hárommillió embert ölt meg a Vörös Khmer mozgalom. Amikor a hatalmuk megdőlt, a svájci székhelyű Nemzetközi Vöröskereszt Bizottság, amely a háború sújtotta területeken nyújt segítséget, orvosokat toborzott. Így kerültem Kambodzsába, volt, hogy én voltam az egyetlen gyermekgyógyász az országban. Tombolt a szegénység, a Vöröskereszt gondoskodott az eszközökről, a gyógyszerekről, de a segítőkész, viszont nem túl képzett nővéreken kívül semmi nem állt rendelkezésre. Döbbenetes kórképeket láttam, amelyek létezéséről álmodni sem mertem. Sokan szenvedtek leprától, kanyarótól, de arra is volt példa, hogy egy vietnámi sebész kollégám műtét közben egy méretes bélférget távolított el. Az oltásprogram is szokatlanul működött: egy főútvonal mentén felállítottunk egy oltóegységet, és aki arra jött, azt beoltottuk. Mivel az emberek zöme írástudatlan volt, hogy lássuk, ki kapott már oltást, pecsétet nyomtunk a kezükre, amit egy hétig nem lehetett lemosni. Soha nem felejtem el azt sem, amikor egy alkalommal elefántháton hoztak hozzám egy beteget. Persze éltem a lehetőséggel, én is felültem, mentem egy kört vele, és menthetetlenül beleszerettem az elefántokba. Rengeteget tanultam itt, megtapasztaltam, mi a felelősség. Ott nem volt egészségügyi hierarchia, egymagam voltam, az én vállamat nyomta minden egyes döntés súlya. Egy ilyen »élmény« egy fiatal szakorvos számára életre szóló tapasztalás.

A kalandvágy Kambodzsa után is fűtött. Rövid időre Kazahsztánba mentem. A Vegyépszer kőolajtermelő területén rengeteg szakmunkást foglalkoztattak, amolyan üzemorvosi funkciót töltöttem be. Télen érkeztem. Dermesztő hideg, sík, kietlen, rendezetlen pusztaság fogadott. A telepen olyan kiírások jöttek velem szembe, hogy »Ezen a területen egy napja nem történt halálos baleset!«”

Mérföldkövek a koraszülött ellátásban

Hazaérkezése után dr. Boross Gábor a Péterfy Kórház munkatársa lett, és végérvényesen beleszeretett a gyermekgyógyászatba. „Egyszerűen itt ragadtam, ma nyugdíjasként dolgozom. Amikor munkába álltam, a kórházakban még nem voltak perinatális intenzív centrumok, vagyis PIC-ek. Pesten működött ugyan egy koraszülötteket ellátó intézmény, de nem túl jó eredményekkel. Az első felettesem, dr. Korányi György, komoly irodalmi kitekintéssel rendelkező szakember volt, nagyon érdekelte a neonatológia, ő hozta létre az ország egyik legkorszerűbb koraszülötteket ellátó részlegét. Nagy osztály volt, száz ággyal működött.

Akkoriban sok gyerek született. 1970-ben 195.000 kisbaba jött a világra, 2023-ban már csak 84.000. Előbbiek voltak a Ratkó gyerekek gyermekei. A csecsemőhalandóság nagy volt, egy éves kora előtt ezer gyerekből harmincat elvesztettünk. Ez a szám nagyot változott, jelenleg 3,1, ami megegyezik az Uniós átlaggal. Sok lemaradást behoztunk, ami a hetvenes évek végén indult intenzív koraszülött osztályoknak köszönhető. Érdekességként el kell mondjam, hogy az elmúlt ötven évben a koraszülöttek aránya nem változott, Magyarországon száz gyermekből nyolc-kilenc a koraszülött. Különös, hogy Csehországban, ahol hasonlóak a szociális viszonyok, az orvosi ellátás, ez a szám jóval alacsonyabb, és nem tudjuk miért. Hollandiában, Dániában és Svédországban ugyancsak alacsony ez a szám, az USA-ban viszont magas.”

Boross főorvos szerint, az, hogy tizedére csökkent a gyermekhalandóság, a neonatológiai ellátás gyors fejlődésével magyarázható, ami az egészségügyi ellátás minőségét tükrözi. „Amióta a pályán vagyok, rengeteg új eszköz van a segítségünkre. Korszerűbb inkubátorok, lélegeztetőgépek működnek, új gyógyszerek kerültek forgalomba, szervezettek a koraszülött osztályok, és megváltozott a szemlélet.

Ma hazánkban háromszintű az újszülött ellátás. A normál újszülött osztály – ahol egészséges babákat látnak el – az egyes PIC. A kettes PIC a 32. hét után született, tartós lélegeztetésre nem szoruló kicsiket is ellátja. A hármas PIC-re a kritikus állapotú, nagyon kis súlyú babák kerülnek, akik például 250 grammal jönnek világra, és heteken át gépi lélegeztetésre szorulnak.”

A neonatológus számára öröm, hogy sok új gyógyszer is elérhetővé vált. Ma már az édesanyák kaphatnak például tüdőérlelő szteroidot, ami jelentősen csökkenti a csecsemők légzészavarát. Korábban az agyvérzés mellett sok koraszülöttet elvesztettek tüdőéretlenség miatt kialakuló légzészavar miatt. „Napjainkban – a legszigorúbb higiénés körülmények betartása ellenére – világszerte a kórházi fertőzések jelentik a legnagyobb veszélyt. Szakmai berkekben ismert, hogy a fertőzés a szakdolgozók számával fordítottan arányos, vagyis ha több a nővér, sokkal kisebb a fertőzések aránya.

Ma az RSV, vagyis a légúti óriássejtes vírus a legsúlyosabb fertőzés. Egy éves kor alatt a malária után ez a második halálozási ok. Eddig csak egy nagyon drága, korlátozottan rendelkezésre álló oltóanyag volt a kezünkben, amit Magyarországon a 32. hét előtt született csecsemők kaphattak meg. Egy ilyen kezelés több oltással járt, és 1,5-2 millió forintba került. Hatalmas lépés, hogy 2023 júliusában az amerikai gyógyszerügynökség elfogadott egy olyan hosszú hatású oltóanyagot, amelyet az édesanyának lehet beadni, hogy a születés pillanatában az újszülött már védettséget kapjon. Az oltóanyagot itthon is törzskönyvezték, elérhető, 80 000,- forintba kerül.

A neonatológia az utóbbi ötven évben hihetetlenül sokat fejlődött. Amikor a ‘80-as évek végén elkezdtem dolgozni, az 1000-1500 gramm közötti születési súly kritikusnak számított, az 1000 gramm alatt pedig esélytelen volt a csecsemő az életre. Ma már kiváló eredményeket tudunk elérni 500-1000 gramm közötti súly esetén is, az 500 gramm alatt születettek viszont továbbra is nagy kihívást jelentenek. Amikor ennyire pici a koraszülött, gyakran eszembe jut, ami a ’30-as években Kanadában történt, nevezetesen, hogy egy faluban 480 grammos baba született. Ő volt az első életben maradt koraszülött, akiről orvosi szaklap írt. A csecsemőt a háziorvos látta el, a fűszeres mérlegén mérte meg, és brandy-t adott neki, mivel az ital kalóriatartalma magas volt. Fantasztikus, hogy azóta mennyit fejlődött ez a terület. Ezért mondom a fiatal kollégáknak, hogy aki azt az utat választja, amit én, élethosszig tartó tanulásra adja a fejét.”

Csapatmunka

A Péterfy Kórházban kettes számú PIC működik, harminc ágyon látják el a gyerekeket, évente négyszázötven-ötszáz koraszülöttet. „Bár bőven kijut a nehézségekből, jó megérkezni erre az osztályra. Míg egy felnőtt belgyógyászat nem mindig felemelő látvány, a mi pácienseink mindig szépek. A mi osztályunk levegőjét babaillat járja át és csend van: a korababák ritkán sírnak.”

A főorvos elárulja, elfogult a kollégáival szemben is. Ma több az elkötelezett neonatológus, a nővérek pedig rendkívül felkészültek. Sokan közülük évtizedek óta itt dolgoznak, de sajnos kevesen vannak. Az osztály munkáját segíti még gyógytornász, pszichológus, gyógypedagógus és szoptatási tanácsadó is.

„Nemcsak az volt a célunk, hogy a babák úgy menjenek innen haza, hogy szopiznak, de az is, hogy a kórházba fel tudjuk venni az édesanyákat, hogy együtt lehessenek a gyermekeikkel. Ma már tudjuk, ez nem csak a csecsemőnek, de a szülőnek is fontos, hogy tevőlegesen részt tudjon venni a gondozásban. Ez azért különösen jó, mert a gyászában nem érzi tehetetlennek magát, és ahelyett, hogy szorongva várná a rossz híreket otthon, megtanulja hogyan kell etetni, tisztába tenni, mosdatni, szoptatni a gyermekét. Erre régebben nem volt lehetőség, az édesanya a fertőzés veszélye miatt egészen a hazakerülésig nem jöhetett be a kórházba, távolról, egy külső folyosóról tekinthette csak meg a babáját. Nem foghatta, nem etethette, nem nézhette. Amikor a kicsi elérte a 2500 grammot, a szülő hazavitte, de csak nagyon kevés tudása volt arról, hogyan kell ellátnia.

Szomorúan tapasztaljuk, hogy a szülésről ma is kevés a tudás. Abszurd a kép, de amikor megvásárolunk egy háztartási gépet, kapunk hozzá egy vaskos használati utasítást, amikor azonban egy gyermeket tart ölében a szülő, semmiféle útmutató nem áll rendelkezésére. A szülészekkel közösen ezért tartunk babaváró képzéseket, amelyek annyira népszerűek, hogy nemcsak az édesanyák, de a partnereik is eljönnek. Bár itt szinte kizárólag a szülés körülményei foglalkoztatják a szülőket, mi felkészítjük őket arra is, hogy mekkora feladat egy gyermek, mennyi szervezéssel jár, mennyire átalakítja az életet.

Sajnos sokat ront a helyzeten, hogy a mai világban bármerre nézünk, csupa olyan képpel, reklámmal találkozunk, ahol mosolygós, szép, hibátlan babákat látunk. Ehhez képest a valóság néha más forgatókönyvet ír: az a baba, aki a 26. hétre születik meg 460 grammal, nagyon nem így néz ki, ráadásul rengeteg problémát, szorongást hoz. »Életben marad egyáltalán? Meddig kell kórházban lennie?« A koraszülés gyakran labilis pszichés állapottal jár.

Fontos lenne, hogy a kismama tudást, információt kapjon a szülészétől, várandós gondozójától, hogy ne csak egy ideális kép lebegjen előtte, de minden eshetőségre felkészüljön. Nem riogatásra gondolok és tragédiát sem szabad előrevetíteni, de a túlidealizálás okozhat lelki zavart. És itt fontos megjegyezni – pont az édesanyák megnyugtatására –, hogy aki a normál újszülött súlyának a felével születik, az is behozza a lemaradást és szépen felépül.

Ami tragédia, hogy sok gyermeket nem adhatunk haza, mert mondjuk a szociális körülményei ezt nem teszik lehetővé. Vannak itt olyan babák, akiket egyszerűen nem lehet elhelyezni: a csecsemőotthonok nem tudják átvenni, nevelőszülők nincsenek. Ők különösen közel kerülnek a szívünkhöz.

A vészhelyzetek is nagyon igénybe vesznek bennünket, de megpróbálunk abba kapaszkodni, hogy a gyerekek többsége itt meggyógyul. Gyakran eszembe jut egy kislány, aki nagyon súlyos állapotban volt, a vízfejűség miatt hónapokon keresztül le kellett szívni az agyvizét. Most első osztályos, és igaz, hogy van egy járógépe, de ez sem akadályozza a száguldásban. Rosszalkodik, mindenbe beleüti az orrát, rengeteget beszél. Megmelengeti a szívemet, hogy itt fekszik az osztályon egy édesanya a koraszülött kislányával. Az anyuka egykor a páciensem volt. Egy másik kislány most négy és fél éves, 430 grammal jött a világra, nemrég itt járt itt az anyukájával. Az irodámban futkorászott, rosszalkodott, fecsegett. Talán mondanom sem kell, ennél nagyobb örömöt elképzelni sem tud egy gyermekgyógyász.

Szeretek itt lenni. Szeretem ezt csinálni. Persze, a nap végén, amikor becsukom magam mögött az ajtót, el kell tudni engedni ezt a világot, de telefonon azért bármikor elérhető vagyok.”

Szöveg és fotó: Czvitkovits Judit