Akire rábíznám az életemet

A rendelő kicsi, elsőre zsúfoltnak tűnik. Aztán a pásztázó szem, az érzékek bekapcsolása után világossá válik, itt minden a gyerekekről szól. A levegő mozgatta kék, sárga és piros apró halak, a nagy maci, a labda, a színes képek, és a főorvosnő, akinek a szeme mosolyog, és akiből mérhetetlen nyugalom árad. A Semmelweis Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáján, a Baross utcai részlegében látogattam meg dr. Beke Anna gyermekgyógyász, neonatológus, gyermekneurológus, nyugdíjas klinikai docenst.

Minden szülő vágya, hogy a gyermeke, gyermekei egészséges felnőttekké váljanak. Aztán ott a Gondviselés, a nagy rendező. És kiderül, kinek, mit tartogat az élet. Mi lesz a gyerekből, merre visz az útja, talál-e örömet majdani munkájában. Ahogy a nyugdíjas, de még aktív Beke Anna főorvosnőt hallgatom, az az érzésem, keveseknek adatik meg, hogy ennyire szeressék a hivatásukat, hogy negyvenkilenc éven át egy helyen szolgálhassanak. Mert amit ő csinál, ahogy ő beszél a koraszülöttekről, ahogy ő fordul az anyák felé, az nem munka, hanem élethosszig tartó szolgálat.

Elszántak és harcosok

Az unokákat vittem a játszótérre. A fiatal nő, szöszke vigyori lánykával érkezett. A kicsit a hintába ültette, meglökte, majd letelepedett mellém a padra. Néhány perccel később már természetes volt, hogy a gyerekekről beszélgetünk.

„Emília érkezése maga volt a pokol. Szombat éjszaka vérezni kezdtem. Irány a Baross utca. Lepényleválás. Szülés, a 29. héten. És utolsó döfés a 720 grammos baba látványa volt. Totális kiborulás, teljes talajvesztés. A férjem azt kérdezte, mi a teendő, ha elveszítjük. Rettegtem. Két napig kábán vergődtem, nem fogtam föl, ki mit mond, csak sírtam. Hétfőn reggel jött egy törékeny orvosnő, Beke Anna, aki megfogta a kezem, megsimogatott, és azt mondta, anyuka nyugodjon meg, és a szobájába vezetett. Az érintése. A szavai. Ahogy nézett rám és figyelt, megható volt. Visszahozott az életbe, hitet, reményt adott… és látja? Küzdöttünk, fejlesztésekre jártunk, de végül igaza lett. Emília öt éves múlt, egészséges, nemsokára teljesen utoléri a kortársait.” – hallottam egy anyukától tavaly tavasszal, amikor fogalmam sem volt, ki lehet Beke doktornő.

És most, ahogy nézem, hallgatom őt, a földszinti kis rendelőjében, szinte látom, hogyan dolgozott, miként nyugtatta Emília édesanyját. Nem változott, csak ma már nyugdíjasként rendel, és a babák utógondozása, kísérése a feladata.

Beke Anna azt mondja, a több évtizedes pálya rengeteg örömet adott neki. Egykori koraszülöttek járnak vissza hozzá, akik gyönyörű nővé, sudár férfivé fejlődtek. Sőt akadnak olyan anyukák is, akik életben maradásáért az első heteikben, az inkubátorban ő küzdött, és ma már a gyermekeiket hozzák megmutatni.

– A kis súlyú éretlen koraszülötteknél nagyon nehéz megmondani, mi várható, milyen állapotú lesz a gyerek egy-két év múlva vagy később. A koraszülöttek regenerálódása gyógyulási készsége nagyon jó, gyakran jobb, mint az újszülötteké. Ez abból adódik, hogy a koráknál még nem teljesen fejlett az idegrendszer, nagy a plasztitása, és ezt asszisztált segítéssel ki lehet használni. Épp ezért végezzük beiskolázásig a koraszülöttek utánvizsgálatát, konduktor, pszichológus, gyógypedagógus bevonásával. Több évtizedes munkám során megfigyeltem, hogy a kis súlyú koraszülöttek fejlődése csodálatos, képesek teljesen behozni a hátrányukat, és egészséges kisgyerekké, majd felnőtté válni. Ehhez persze fejlesztésekre van szükség, de hogy milyenre, azt mindig a gyermek neurológussal kell megbeszélni. Ő és az anya tudja, a babának mi a legjobb terápia és fejlesztés. Néha jól kiegészítik egymást a különféle módszerek. Előbb-utóbb a szülő ért legjobban a saját gyerekéhez, ő tudja, mire képes, mi várható el tőle. Mindig nagy kérdés az is, hogy mit szeretne a szülő, tudja-e rendszeresen fejlesztésre vinni a gyermekét, képes-e otthon, rendszeresen elvégezni bizonyos gyakorlatokat – sorolja, majd hozzáteszi: – Akad szülő, aki elszánt és keményen harcol, míg más elfogadja az adott állapotot, és nem tud fejlesztést igénybe venni, mert olyan a családi- vagy szociális helyzete. Sajnos sokan belefáradnak a küzdelembe, különösen azok, akik mögött nincs támogató család, nagyszülői segítség, vagy több gyermeket nevelnek. Szomorú tapasztalat – tisztelet a kivételnek –, hogy az apák nehezebben bírják ezt a stresszt, gyakran lelépnek, magukra hagyják az anyát a sérült gyerekkel.

Szálka a sikló torkában

A neonatológiai ellátást csodásnak tartja a szakember, aki ha a szakterületéről mesélhet, megállíthatatlan. Szerinte rengeteget változtak a körülmények, hiszen a kezdeti időben, a hetvenes évek közepén csupán az 1000 grammos és ennél érettebb koraszülöttek maradtak életben, ma már esélyük van az extrém éretlen 500 grammos babáknak is.

– A lélegzéstámogatás tökéletesedett, és olyan szerek, felületaktív anyag, infúziók, vérkészítmények állnak a rendelkezésünkre, melyek korábban nem is léteztek – mondja Beke Anna, aztán mesél arról, honnan indult ő, hogyan indultak az első Perinatális Intenzív Centrumok.

Anna Budán nőtt föl, jó tanuló, sportos kislányként. A József Attila gimnáziumban vált nagykorúvá, ahol nem titkolja, sokat gondolkodott azon, merre vigyen tovább az útja.

– Gyönyörű gyerekkort mondhatok magaménak, a testvéremmel együtt. A családunk sokat kirándult, túrázott, úszni jártunk, sportoltunk, és rengeteget olvastam. Édesapám jogász volt, de az a pálya sohasem vonzott, miközben számos dolog érdekelt. Zenéltem, festettem, érdekeltek a művészetek. Volt idő, amikor arról álmodoztam, hogy művészettörténész vagy régész leszek, és mert sokat csodáltam a csillagokat, még a csillagászi pálya is megfordult a fejemben. Aztán mindenről lebeszéltem magam. Ez úgy zajlott, hogy föltettem a kérdést: mit ér a régész, ha nem talál semmit? Mit ér az olyan festőművész, aki nem a legnagyobbak tehetségével fest? Mi van, ha nem vagyok elég okos csillagásznak? – meséli nevetve a főorvosnő, akinek, bár hihetetlen, Shakespeare segített a pályaválasztásban.

Azt meséli, hogy egy Romeo és Júlia előadás után teljesen kiborult. Megviselte, hogy áttételesen egy betegség, nevezetesen a pestis miatt halt meg a két szerelmes fiatal, hiszen az akadályozta meg az üzenet időbeni megérkezését. És attól kezdve tudta, a segítő pálya az ő útja.

– Szerettem a biológiát, érdekeltek az élőlények. Gimnazistaként a nagyapám Révai lexikonjában sokat olvastam a témában, és tanulmányoztam a neuronokat. Tetszettek a hosszú nyúlványok, lerajzoltam, amit látok, és szép lassan az orvosi pálya felé orientálódtam.

Akadnak emberek, akik eleve segítőnek születnek. Beke Anna is közéjük tartozhat, hiszen már kislányként is segített, persze gyerekes természetességgel, ösztönösen.

– A szüleimmel kirándultunk, amikor egy sikló tekergett a lábam előtt és furán tátogott. Máig nem tudom, hogy vettem észre, de megláttam, hogy egy tüske van a szájpadlásában. Ösztönösen lehajoltam, és mielőtt bárki rám szólhatott volna, kihúztam. Hét-nyolc éves lehettem, és akkor még nem sejtettem, hogy mi lesz a hivatásom.

Krízisek és kétségek közt

A kitűnően tanuló Annában nyilván nem a sikló szájának szálkamentesítése indította el a gondolatot, hogy segítő lesz, hogy egyszer, felnőttként, majd beteg vagy koraszülött gyerekeket gyógyít, hogy reményt vesztettek, megtört szívűek lelkét ápolja, és vígasztal. Nyilván hatással volt rá a mélyen hívő család, a sok elolvasott könyv, az olyan példaképek, mint Gandhi, Albert Schweitzer, majd később Teréz Anya.

Anna pályaválasztásába a szülei nem szóltak bele, ahogy a húgáéba sem, aki hegedűművész lett. Az orvostudományi egyetemen Anna könnyen vette az akadályokat. A rákkutatás izgatta, valami súlyos problémát akart megoldani, de az élet másfelé terelte – ma már tudjuk, sok tízezer anya és koraszülött örömére.

Anna, azt hiszem, a nehézség szót nem ismeri, mert amit a fejébe vesz, azt megvalósítja. A fájdalom, az már más. Azzal naponta szembesül, és számára is vannak fájdalmas, nehéz percek, még ennyi év után is.

– A legfájdalmasabb és leginkább embert próbálóbb feladat az, amikor egy anyának meg kellett mondani a súlyos diagnózist, hogy elveszti a babáját vagy azt, hogy nem várható javulás. Az anyát koraszülés esetén óriási stressz éri, ami érthető. Krízisbe kerül, kétségek közt hányódik. Első reakciója a megdöbbenés, amit a sokk követ. Ilyenkor óriási szükség van arra, hogy egy orvos őszintén elbeszélgessen vele. Erre időt kell szánni! És az anya számára érthető módon kell beszélni, minden föltett kérdésére választ adni. A koraszülő anyának ez ad kapaszkodót – szögezi le határozottan. – Az anyát természetesen föl kell készíteni arra is, mi várható, ha az orvos rossz utóképet lát, de megijeszteni nem szabad. Bevallom, olykor nehéz megtalálni azt a hangot, ami még kíméletes, de reális. Óvatosan, empatikusan kell beszélni, tájékoztatni, de félre vezetni, áltatni vagy a remény elvenni tilos és bűn – fogalmaz keményen arról, ami máig igénybe veszi a lelkét.

Amikor példát kértem, elmondta, ha súlyos agyvérzés után mondjuk, kialakul egy üreg vagy ciszta az agyban, és az orvos biztosan tudja, hogy a gyerek mozgássérült, esetleg értelmi sérült lesz, azt meg kell mondani. Az ilyen hír, a szülőben egy gyászreakciót indít el, hiszen óriási veszteség éri, és időre van szüksége a feldolgozásához, amit a klinikán pszichológus segít.

Úttörő munka és kreativitás

Magyarországon a PIC-ek kialakítása a hetvenes évek közepén kezdődött a fővárosban, többek mellett a Baross utcai klinikán. Beke Anna 1976-tól dolgozik ott.

– Eredetileg rákkutatónak készültem, a kísérleti kutatóban biokémiai terülten kezdtem dolgozni, de hiányzott a beteg, és rájöttem, klinikus akarok lenni. Teljességre vágytam, hogy az egész embert gyógyíthassam, átláthassam a problémáit a betegnek, de a felnőtt orvoslásban nem találtam ilyen területet, már akkor is nagy volt a szakosodás. Így hát a gyermekgyógyászatot választottam, akkor az még egybe volt… – mondja. – A klinikára kerültem, ahol dr. Kiszel János professzor és csapata úttörőként nagy hangsúlyt fektetett a koraszülött gyógyászatra, és életre hívta az első PIC-eket. Kiszel tanár úr tudása, lelkesedése, munkabírása csodálatos volt. Gyermekorvos, szülész- nőgyógyász, labororvos szakvizsgával rendelkezett, átlátott összefüggéseket, érezte, mi a kihívás a koraszülöttek megmentésében. Nyitott volt, még lélegeztető gépet is szerkesztett Papp László mérnökkel. A számítógép bevezetése, a betegek monitorozása, a páciensek utánvizsgálatának megszervezése is a nevéhez köthető. Rengeteget tanultunk tőle. Évekkel később, külföldi tanulmányutakat biztosított a munkatársainak, intenzív terápiás nővéroktatást szervezett. A nővérek profik voltak, mi, fiatal orvosok tőlük tanultuk meg például azt, miként kell beszúrni a parányi hajszálvékony erekbe. Ők össze tudták szerelni a kezdetleges lélegeztető gépeket. Elképzelhetetlen, de akkoriban nagy kreativitás kellett a PIC működtetéséhez. A Peter Cerny Alapítvány is a klinikánkról indult, a fiúk, dr. Nobilis András, dr. Rónaszéki Ágoston, dr. Somogyvári Zsolt cipelték a szállító inkubátorokat, eleinte ők vezették a mentőautókat is.

Biztonság, boldogság, kenutúra

A kezdetről még sok mindent mesélt a főorvosnő, annál többet csak a kis koraszülöttekről, azok kíséréséről és az anyákról. Nem volt könnyű megtudni, hogy Anna gyermekeinek apja egykori csoporttárs volt, aki pszichiáterként dolgozott, s már nincs az élők sorában, és azt sem, hogy a gyerekeik nem választották a szülők hivatását.

– A lányom francia-kommunikáció szakon végzett, de most más területen dolgozik, a pszichoterápia felé fordult, az érdekelte. Lelki segítőként, életmód tanácsadóként dolgozik. Neki köszönhetem a boldog nagymamaságot, ugyanis Gabriellánál két gyönyörű lányunokám van. A tizenkilenc éves az egri Eszterházy Károly katolikus Egyetem hallgatója, a fiatalabb tizenöt éves, gimnazista, és nagyon ügyesen rajzol, fest, remélem sikeres lesz, ha ezt a pályát választja – meséli büszkén a doktornő. – A fiam jogász, közgazdász, több nyelven beszél, Skóciában él, egyetemi tanár. Mivel nincs családja, igen mozgékony, gyakran jön haza, és a nyári programjainkat, amikor hosszabb időt tölt együtt a család, mindig ő szervezi. Sokoldalú tehetség, művelt, érdekli a zene, a művészetek, az utazás, a sport.

Dr. Beke Anna láthatóan boldog, ragyog a tekintete, mikor a gyerekeiről, unokáiról beszél. És jó látni, hogy ez a ragyogás csak fokozódik, amikor második férjéről és a velük élő idős édesanyjáról mond néhány mondatot.

– Édesanyám velünk él, kilencvenhat éves elmúlt, szellemileg friss, érdeklődő, de korából adódóan a mozgásában korlátozott. Ahhoz, hogy részmunkaidőben dolgozni tudjak, a biztos hátteret a mostani férjem, dr. Erdős Géza fizikus biztosítja. Ő a Wigner Fizikai kutatóközpont kutatója, űrfizika a szakterülete. Most egy soproni kutatóintézettel, zöld területen, olyan laboratórium létrehozásán dolgozik, ahol nulla a mágneses tér. Ebben az árnyékolt térben aztán különleges mérések elvégzésére nyílik lehetőségük a tudósoknak – mondja büszkén.

A pihenés a doktornő számára évközben a zenehallgatás, és az édesanyja ellátása mellett főleg az olvasás. A nyári terveikbe pedig még félve avat be, és azt mondja, nem csupán azért, mert még kiforratlan, hanem azért is, mert nagyon merész.

– Peti fiam fölvetette, mit szólnánk egy vadvízi kajakozáshoz Görögország és Albánia határán. Először meglepődtünk, de bevallom, nem mondtunk nemet. Nem, ugyanis tavaly a Bodrogon kenuzott együtt az egész család, és nagyon nagy élmény volt. A fiam remek szervező, bízunk benne. Ő szervezi a külföldi koncert útjainkat is. Néhány éve így jutottunk el a francia Svájcban lévő Verbierbe, egy nagy nyári zenei koncertsorozatra. Egy hetet töltöttünk ott, édesanyámat is vittük, beültünk az autóba és három nap alatt – persze sok megállóval és alvásokkal – lassan megérkeztünk a csodás hegyi tájra. Peti bérelt egy apartmant, onnan látogattuk a hangversenyeket, a kurzusokat, melyeken egy-egy zeneművet elemeztek. Fantasztikus élmény volt – hallom Beke Annától, majd megkérdezem, hogy 1976 és 2025 között megfordult-e a fejében, hogy hűtlen lesz a klinikához, elmosolyodik.

– Soha! Soha nem akartam másutt dolgozni. A második szakvizsgámat a Heim Pál Gyermekkórházban szereztem, és ott nagyon marasztaltak, de nemet mondtam. Visszajöttem. Itt kezdtem. Itt voltam, amikor a neonatológia még igazi kihívás volt. Itt nagyon elkötelezett csapatmunkában vehettem részt. Itt ügyeltem Itt oktattam három nyelven. Itt maradok, amíg szükség van rám – mosolyodik el, és lekapcsolja a villanyt.

Együtt lépünk ki a sötétbe. Az eső szemerkél, Anna a villamosmegállóig kísér, közben a picike babákról beszél, de nem tudok igazán figyelni, mert arra gondolok, ő az az orvos, akire bármikor rábíznám az életem.