Bősenbacher Tímea: „Bár hozzám általában a legsúlyosabb állapotban lévő gyermekek kerülnek, mégis nagyon szeretek velük dolgozni”

 Fiatalon, egy véletlennek köszönhetően talált rá a pályára, aminek mára az egyik megkerülhetetlen alakjává vált. Nevét, tudását és elhivatottságát nemcsak az érintett szülők, de a szakma is elismeri. Bősenbacher Tímea konduktor, a FejlesztőHázak alapítója és az Újbudai FejlesztőHáz szakmai vezetője mesél.

„Gimnazista voltam, amikor egy külföldi család látogatóba jött hozzánk. Gyermekük lassabban fejlődött, a Pető Intézetbe vitték fejlesztésre. Az édesanya francia volt, és mivel nem kaptak egyből tolmácsot, de beszélt kicsit németül, én segítettem nekik az első napokban. Teljesen új volt számomra az élmény, ami az intézetben fogadott, korábban soha nem láttam semmi ehhez foghatót. Annyira megtetszett ez a világ, hogy továbbtanuláskor csak a Pető Intézetet jelöltem meg. Itt szereztem diplomát 2002-ben.

Bár a tanulmányaim során leírhatatlanul jó alapokat kaptam, rengeteg gyakorlaton vettem részt, mégis dolgozott bennem a kíváncsiság, hogy külföldön hogyan zajlanak a terápiák.. Előbb Németországban, majd Ausztriában dolgoztam. Berlin mellett egy olyan klinikát választottam, ahol a rehabilitációt egy szakemberekből álló csapat végezte: volt orvos, gyógypedagógus, pszichológus, konduktor és megannyi terapeuta. A családok gyermekeikkel ingyen, kúraszerűen kaptak három-négy-hat hetes rehabilitációt. Itt minden létező terápiás módszer elérhető volt. A klinikán nemcsak medencét üzemeltettek, de külön lovardát is, és számtalan terápiás állat segítette a gyerekeket. Itt értettem meg, miért fontos, hogy a fejlesztés egy diagnosztikus háttér mentén történjék, interdiszciplináris teamben, ahol a szülő a gyermekkel együtt áll a középpontban. Csodákat láttam ezen a klinikán: volt gyermek, aki mászva jött be először a termünkbe, és sétálva ment haza hat hét után.

Miután húsz éve hazajöttem külföldről, ez a cél lebegett a szemem előtt: egy olyan fejlesztő központot akartam létrehozni, ahol számtalan terápia elérhető, a szakemberek összedolgoznak, együtt találják ki, hogy adott gyermek számára mi a legmegfelelőbb. A FejlesztőHázzal ez az álmom vált valóra. Csak az újbudai házban huszonheten vagyunk terapeuták: pszichológus, Pfaffenrot-terapeuta, Dévény-terapeuta, konduktor, gyógytornász, gyógypedagógus, logopédus, fejlesztő pedagógus, autizmus specifikus gyógypedagógus…

A FejlesztőHázban redszeresen tartunk belső képzéseket, hogy a szakembereink egymástól is tanulhassanak, hogy képezhessék magukat. Nemrég egy hétvégi tréning keretei között a táplálkozási nehezítettség kapcsán mutattunk be új eszközöket, módszereket. Az, hogy sok esetben elfogadja véleményünket az állami szektor, annak a komoly szakmaiságunk az alapja.

Egy teamben az a jó, hogy mindent meg tudunk beszélni, sőt az is előfordul, hogy belátjuk, elakadtunk, segítség kell. Van, hogy egy kolléga átveszi tőlem az egyik kis páciensemet, mert egy olyan eszköz van a kezében, amivel én nem rendelkezem. Aztán lehet, hogy a következő gyermek kapcsán fordított lesz a helyzet. Hiszek benne, szakemberként be kell tudnunk ismerni azt, ha adott helyzetben nem a mi módszerünk a megfelelő. Nálunk van olyan szülő, aki több fejlesztőközpontba is jár, és összekötött bennünket a többi fejlesztővel, hogy összeadjuk a tudásunkat. Nincs konfliktus, nincs rivalizálás, hiszen mindannyiunk célja a gyermek legoptimálisabb fejlődése. Hiszek az interdiszciplináris teammunkában: a cél, hogy a gyermek minden irányból megkapja a megfelelő segítséget.

Sok központi idegrendszeri sérült gyermek jár hozzánk óvoda után, hogy konduktorként a Pfaffenrot-féle manuális technikával kiegészítsük a fejlesztésüket. Ezt a terápiát a német-osztrák munkáim során ismertem meg, és abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy azt annak kidolgozója, dr. Waldemar Pfaffenrot orosz ortopéd- és rehabilitációs szakorvos tanította meg nekem. A módszert azért hoztuk be kolléganőmmel sok éve Magyarországra, mert láttuk, itthon nincs olyan nagy választék manuális technikákban, főleg  ami kifejezetten a központi idegrendszeri sérüléssel született babákat, gyerekeket segítené.

Már a kezdetektől fogva egyértelmű volt, hatalmas rá az igény, ráadásul egy olyan technikáról beszélünk, amit nemcsak a gyógytornász, de a konduktor és a szomatopedagógus is meg tud tanulni. A konduktoroknak korábban semmiféle manuális technika nem volt a kezükben, pedig ők fejlesztik a legsúlyosabb állapotú gyerekek mozgását: a koraszülöttek közül hozzájuk kerülnek az agyvérzéssel, hypoxiás, ischaemiás károsodással vagy aszfixiával született gyerekek. Az évek során több orvos érdeklődött a módszer iránt, egyikük viszont bejelentkezett hogy megtanulja a módszert. Dr. Cziniel Mónika neonatológus-fejlődésneurológus végig is csinálta a tanfolyamot, hogy pontosan tudja, mit ajánl a szülőknek. Ezután kezdődött vele a közös munkánk a Semmelweis Egyetem Gyermekgyógyászati Klinika koraszülött utógondozójában, ahol ugyancsak több szakember végzi a diagnosztikát a csapatban.

A koraszülöttek esetében rendkívül fontos, hogy a hazabocsátást követő egy évben a fejlesztést egy orvos vezette komplex team felügyelje, ahol egyszerre veszik górcső alá a gyermeket, a családot, és együtt szabják személyre a fejlesztést. Egy laikus nem is sejti, mennyi körülményt kell figyelembe venni ilyenkor: a pszichológus például megállapítja, hogy az édesanya épp milyen lelkiállapotban van, hogyan dolgozta fel ezt az óriási traumát. Én konduktorként megnézem, hogy milyen a gyermek mozgása, azon többek között milyen egyszerű, otthoni feladatokkal tudunk segíteni. Szem előtt kell tartani, hogy egy súlyosan traumatizált kisgyermek esetében egy fájdalmas terápia lehet, hogy többet árt, mint használ. Rengeteg szakirodalom szól arról, hogy az a terápia, amiben a gyermek jól érzi magát, sokkal hatékonyabb. Az sem mellékes körülmény, hogy a család hol él, anyagilag mit engedhetnek meg maguknak, van-e testvér, és azt is számításba kell venni, ha egy édesanya teljesen magára marad a gyermekkel.

Fontos tudni, hogy a gyermek fejlesztésekor mi zajlik a családban, hiszen gyakori, hogy a szülő-gyermek egymásra hangolódása is megsegítést igényel. Van olyan nagyobb gyermek, akivel nem jön be a szülő a terápiás órára, mert másképp viselkedik, ha ott van az édesanyja, de akkor is fontos, hogy megbeszéljük, hogy van-e valamilyen probléma, aktuálisan min mennek keresztül. Erre muszáj időt hagyni. Az klinikai diagnosztikai munkám mellett jelenleg 20-25 családdal foglalkozom heti rendszerességgel az Újbudai FejlesztőHázban. A terápiás munkám színes. Dolgozom, mint konduktor, mint TSMT terapeuta, mint DSZIT szakember, mint Pfaffenrot terapeuta….

Ebben a folyamatban a család szoros együttműködése szükséges a szakemberekkel. Az a szülő, aki a PIC osztályról kerül ki, borzasztóan nehéz dolgokat él át. A kórházból például csak úgy adhatják haza a babát, ha elér egy bizonyos testsúlyt. Ez a folyamat egy szülőben rengeteg frusztrációt szül. Ma már tudjuk, a táplálási nehezítettség komoly pszichés megterhelést jelent. Az utógondozásban gyakran találkozunk például olyan szülőkkel, akik nem tudják elengedni a három óránkénti, időre etetést, ha kell, felébresztik ezért a gyermeket. Rengeteg időbe és munkába telik, hogy megértsék, mennyire fontos, hogy jelezhesse éhséget a baba, és az alvás védelme is elsődleges. Egy autista vagy hiperaktív gyermek esetében hatványozottan igaz, hogy a szülőknek külső segítségre van szükségük. Vannak autista gyermekek, akik képes megsegítéssel nagyon jól működnek, amit aztán otthon is alkalmazni tud a szülő. Egy óriási előrelépés, ha a gyógypedagógus a fejlesztés során megadja az alternatív kommunikáció lehetőségét a gyermeknek. Azok, akik nem tudnak beszélni így mégis tudnak a környezetükkel kommunikálni!

Az is alapvetés, hogy a szülő ki tudja mondani megérzéseit, félelmeit, az esetleges anyagi gondokat. Kurátora vagyok az ÉpKézLáb Közhasznú Alapítványnak, ahol rendszeresen végzünk gyűjtést, hogy be tudjunk segíteni a családoknak.  Azt is sikerült elérnünk, hogy az Újbudai FejlesztőHáz fejlesztéseit, terápiáit a szerződött egészségpénztárak elszámolják.

Bár hozzám általában a legsúlyosabb állapotban lévő gyermekek kerülnek, mégis nagyon szeretek velük dolgozni. Legtöbbször könnyen megy velük a munka, sokat nevetünk, énekelünk, néha sírunk. A sok akadály és kihívás ellenére rengeteg erőt ad az, hogy láthatom, honnan indulnak el és milyen messzire jutnak. Jó érezni a szülők bizalmát felém! Hiszem, hogy egy kezdeti nehézség, diagnózis után nem jósolhatunk. A legsúlyosabb állapotban lévő gyermek is fejleszthető! A befektetett energia megtérül és a fejlesztéssel csodákat láthatunk!”

Szöveg és fotó: Czvitkovits Judit