Az örök orvosnő

Pécs gyönyörű város, méltó otthona híres egyetemének, ahonnan remek orvosok, kiváló kutatók kerülnek ki. Dr. Funke Simone – a Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika Neonatológiai Tanszékének vezetője, egyetemi docens, csecsemő- és gyermekgyógyász, neonatológus –, egyike ezeknek.

A volt NDK Quedlinburg nevű városának családi háza, és a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi kara közt nagy a távolság, de egy fiatal lány, aki eldönti, külföldön szeretne tanulni, erre nem gondol. Tanul és elindul az ismeretlen felé, ahogy tette ezt Simone is az 1980-as évek elején.

– Már kiskorom óta tudtam, hogy orvos szeretnék lenni, majd a gimnáziumban ért meg bennem a vágy, hogy külföldön folytassam tanulmányaimat. Akkoriban Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország és a Szovjetunió közt választhattunk. Egy barátnőtől úgy hallottam, hogy Magyarország – azon belül Pécs – jó hely, ott sokkal melegebb van, mint Németországban és mindig süt a nap – mondja Simone, és ösztönösen nézünk a klinikai szoba ablakán túlra, a ragyogásba.

Az a bizonyos kidobott kréta

Simone első a családjából, aki az egészségügy felé indult, szülei nagy örömére és büszkeségére.

– Apukám autószerelő volt, anyukám bolti eladó. A Harz hegység közelében, Lipcsétől száz kilométerre Quedlinburgban nőttem föl. Szeretetben neveltek, és örültek, hogy orvosnak készülök, támogatták külföldi tanulmányaimat. Négyen vagyunk testvérek, én a legidősebb, akit a többiek követtek az egészségügybe, az öcsém pszichológus lett, a húgom laboráns, a legkisebb testvér pedig intenzíves szakápoló. A felvételin túl a magyar nyelv is kihívást jelentett. Aki államközi egyezménnyel külföldre készült tanulni, a gimnázium utolsó évét egy központi helyen, Halléban végezte, ahol a tanórákon kívül, napi két óra magyar nyelvet tanultunk. A tündéri tanárnőnk egyáltalán nem beszélt németül, ezért testbeszéddel próbálta megértetni magát. Például kidobta a krétát az ablakon, így tanultuk meg azt, hogy -ból, az ablakból. Németországban egy évig tanultuk a magyar nyelvet, de ez kevésnek bizonyult.

Simone négy társával érkezett Pécsre. Azt meséli, nem volt benne szorongás, félelem az idegen országban, hiszen kifejezetten kedvesen fogadtak, sokan segítették az egyetemi évek alatt, járt a magyar barátok családjaihoz, befogadták.

– Pécsre jó csapat jött, együtt fedeztük fel az idegen országot, együtt tanultunk. Bár az első két év borzasztóan nehéz volt, de tudtam, úgyis menni fog. Eleinte szótárt használva kellett fordítani a tananyagot, így például egy egész napba telt, amíg a biofizika tankönyv előszavát lefordítottam, és csak a nap végén derült ki, hogy semmi releváns információt nem tartalmazott. A harmadik évtől már sokkal könnyebben ment az egyetem, élveztem a klinikumot, szerettem betegek közt lenni, tanulni a szakorvosoktól – emlékszik vissza a tanszékvezető asszony, aki a napokban tért vissza Németországból, ahol szüleit látogatta meg.

Simone a férjét az egyetem alatt ismerte meg, és még mielőtt végzett volna, összeházasodtak. Azt meséli, az 1989-es diplomaosztás után volt némi hezitálás, hogy hol éljenek. Ő szívesen visszament volna Németországba, de a férjével úgy döntöttek, hogy Magyarországon maradnak. A fiatal orvosnő aztán a mohácsi kórház gyermekosztályán kezdett dolgozni.

– Jól éreztem magam, rengeteget tanultam a nővérektől, kollégáktól, akik nagy gyakorlattal rendelkeztek, kedvesen segítettek. Mohácson az általános gyermekgyógyászatot jól megtanultam, szakvizsgát szereztem, de az újszülött gyógyászat vonzott mindig a legjobban. A pécsi Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika Neonatológiai Intenzív Centrumába 1996-ban kerültem, melynek vezetője Ertl Tibor professzor úr volt. Ő mindig támogatott, neki köszönhetem a szakmai és tudományos előmenetelemet. A neonatológia 2010-ben tanszék lett. Abban az időben még két neonatológiai centrum működött Pécsett, az egyik a Szülészeti Klinikán, a másik a Gyermekklinikán. A két intézményt 2018 nyarán összevonták, azóta hárminckét intenzív ágyon látjuk el az újszülötteket. Hozzánk tartozik az egész Dél-Dunántúl, Somogy, Baranya és Tolna vármegye. Nagy a betegforgalmunk, az ágykihasználtság nyolcvan százalék feletti – magyarázza a tanszékvezető, akit 2016-ban neveztek ki dr. Ertl Tibor
professzor utódjának.

A 2013-ban megvalósult PIC-projekttel – TIOP pályázattal –, a tanszéken jelentősen javult a műszaki park. Sok korszerű lélegeztető gépet, inkubátort, infúziós pumpát és egyéb műszert kaptak, ami lényegesen könnyítette a munkát, és növelte a koraszülött ellátás színvonalát, a betegbiztonságot. Később, 2018-ban, már speciális gyógyítási módszereket is alkalmaztak, mint például az oxigén hiányos állapotban született újszülöttek teljes testhűtése vagy az NO kezelés.

Gyerek, főzelék, túrák

Előtte természetesen 1998-ban megszerezte a neonatológus szakvizsgát, 2009-ben megvédte a PhD-jét, 2015-ben habilitált, majd egyetemi docens lett, tanított, kutatásokat vezetett, majd átvette a tanszék vezetését. És aki úgy gondolja, hogy mindezek mellett nem lehet egy orvosnő családanya is, az téves, mert Simone családanya is, három gyermek édesanyja.

– Nem volt könnyű helyt állni, amikor a gyerekek még kicsik voltak, de ezek a nehézségek ma már csak emlékek. A gyerekek felnőttek, önálló életet élnek Budapesten, és természetesen mindegyik jól beszéli a német nyelvet. Nicholas a nagyfiam harmincnégy éves, közgazdász, náluk májusban születik az első unokám Flóra, akit nagyon várok. Sebastian harminc éves és pszichológus, ahogy a huszonhat éves Katharina is. Gyakran látjuk egymást, vagy ők jönnek látogatóba vagy én megyek Budapestre, és a lányommal sokat utazok is – mondja boldogan, aztán hobbiról, pihenésről mesél.

A doktornő nagyon szeret főzni, a magyar és a német konyha remekei egyaránt ott vannak az asztalon, sőt néha egy-egy thai vagy indiai étel is. Simone azt mondja, a család szereti a szószos, szaftos húsételeket, a marha- és sertéshúsból készült német fűszerezésű „Gulasch” krumpli-gombóccal nagy kedvenc, de nem marad le a vadas sem.

– Németországban nem ismert a töltött- rakott- és székelykáposzta, nincsenek főzelékek, ezeket itt ismertem és szerettem meg – ezt, mondja. És közben azt látom, hogy Simone magas, karcsú és rendkívül sportos. Ám, hogy mi a titka, ezt minek köszönheti, csak később tudom meg.

– Az ember egy bizonyos kor után, ahogy idősebb lesz, rájön, hogy muszáj pihenni. Fontos karban tartani a testet. Amikor fiatal, leginkább a munka és a család tölti ki az életét. De most a gyerekek kiröppentek, önállóak, egyedül vagyok, munka után jut idő túrára, mozgásra a szabad levegőn, színházra, olvasásra. Sokat olvasok, szépirodalmat, krimit, tudományt, mindent. Még mindig inkább német nyelven, úgy jobban bele tudok merülni a könyvekbe. Nagyon szeretek kirándulni, imádok túrázni például az osztrák hegyek közt. Nyáron inkább a hűvös tájékokat kedvelem, így ha utazunk, akkor inkább északra megyünk. Az unoka érkezése után, azt tervezzük a lányommal, hogy Norvégia északi részét fedezzük fel. Szerencsére még jól bírom a gyaloglást, a túrázást, de nem az számít, hány kilométert megyünk, hanem az, mit látunk, mit érzünk útközben.

Babák, mamák, nővérek

Az orvosokkal persze nem lehet sokáig magánéletről, hétköznapokról, de még ünnepekről és örömökről sem beszélgetni, mert az ő igazi terepük a kórház. Dr Funke Simone jól érzi magát a klinikán, a neonatológián, az inkubátorok közt, az újszülötteket, a műszereket figyelve. Érthető ez, hiszen ott teljesedik ki az élete, a hivatása már harminc éve, hogy a kis koraszülöttek közt tegye a dolgát.

– Évente kilencven-száz kicsi, ezerötszáz gramm alatti súllyal született koraszülöttet ápolunk, gyógyítunk, gondozunk, és harmincöt-negyven azok száma, akik ezer gramm alatti súllyal látják meg a világot. Mióta orvos vagyok, nagyon sokat fejlődött a neonatológia, az utolsó években egy jelentős szemléletváltozás következett be, előtérbe került a kevésbé invazív ellátás. Ma már sokkal nagyobb a hangsúly azon, hogy megfigyeljük mire képes a baba, várjuk, hogy a gyerek mutassa meg, mit tud, és ahhoz irányítjuk az ellátást. Ennek köszönhetően sokkal finomabb lett minden beavatkozás. A tanszéken több felmérésből is az derült ki, hogy például a súlyos agyvérzések előfordulása szignifikánsan csökkent a non-invazív ellátás térhódítása óta. A szülők bevonása is nagyobb hangsúlyt kap: eleinte kicsit féltünk, azt hittük ez majd plusz terhet jelent a személyzet számára, de ma már tudjuk, a babáknak a kenguruzás nagyon jó, és a szülők is hamar belejönnek ebbe a szerepbe, segítik, és nem zavarják a gyógyító munkát. Ez jó, mert így bevonjuk őket, az ápolásba, sokat beszélgetünk és így folyamatosan tisztában vannak azzal, mi miért történik, részesei a beavatkozásoknak, a fürdetéseknek, mert reggel hat óra és este kilenc közt bármikor itt lehetnek a kisbabájuk mellett.

A tanszéken nyolc neonatológus, két szakvizsgára készülő gyermekgyógyász és három rezidens orvos látja el az újszülötteket. Kettő kolléganő tudományos minősítésessel is rendelkezik, ketten PhD hallgatók. Három nyelven oktatnak, aktívan részt vesznek a medikusok és a rezidensek képzésében.

A tanszékvezető természetesen nem csupán a koraszülöttekért, az orvosai munkájáért felel, számos vezetői feladat is rá hárul.

– Szerencsés vagyok, mert nagyon jól képzett orvos kollégákkal, és magasan képzett, lelkes nővérekkel dolgozhatok. A nővérek létszáma sajnos nem felel meg a minimum feltételeknek. Emiatt nagy a leterheltségük, de így is igyekeznek a lehető legmagasabb színvonalú ellátást biztosítani. Ha tehetném, dupla fizetéssel ismerném el a munkájukat, és a meglévőnél is több gondot fordítanék a krízishelyzetek feldolgozására, a kommunikációra. Már tartottunk, és még tartani fogunk kommunikációs tréningeket szakpszichológus irányításával, hogy így megelőzzük a kiégést. Ezek a beszélgetések, a nyílt őszinte kommunikáció segít feldolgozni a kríziseket, ami lehet egy baba elvesztése, vagy akár egy szülővel való konfliktus. Úgy érzem, örültek, hasznosnak tartották és élvezték, hogy ezekről a fontos, mindegyikünket érintő és megviselő, komoly kérdésekről szakemberrel beszélgethettek – szögezi le Simone, aki vezetőként is ugyanúgy lát el ügyeletet, mint kollégái.

Precizitás, elismerés, érzékenység

A tanszékvezető asszony mindezek mellett kutat, tanít, szervez és részt vállal a beszerzésekben. Amikor azt kérdezem, szigorú főnöknek tartja-e magát, elmosolyodik.

– Azt én nem mondanám, hogy szigorú vagyok, de a magyar kollégák néha úgy érzik. Német vagyok, egyfajta precizitás jellemez, és ha valamit kérek, elvárom, hogy az meg legyen csinálva. Szeretném hangsúlyozni, hogy a szakmánkban nagyon fontos a csapatmunka, ezért mindenkit meghallgatok, és véleményt is kérek. Mindig megbeszéljük az eseteket, és együtt döntünk a további diagnosztikáról, terápiáról.

Az évek, az évtizedek múlnak, de az igazi orvos, mindvégig érzékeny marad. Simone azt meséli, egy baba elvesztése mindig megrázó akkor is, ha orvosként tudja, szakmailag mindent megtettek. És azt is meséli, vannak csodálatos esetek. Néha tapasztalják, hogy amikor a sok betegséggel küzdő koraszülött állapota, a leggondosabb szakszerű ellátás ellenére sem javul, olykor a szülő ad erőt.

– A szülő bizalma, hite a munkánkba, a gyermekébe, a töretlen remény, néha csodát tesz. Előfordul, hogy olyan gyermek állapota is javulni kezd, akitől már el akartunk búcsúzni, és egyszer csak haza tudjuk adni szeretett szüleihez, testvéreihez, családjához. Rendkívül fontos a szülő attitűdje, hozzáállása, hite. Nagyon sokat jelent, hogy miként viszonyulnak az élethez, a családhoz, a halálhoz. És ez mindig lenyűgöz – mondja meghatottan. – Sajnos az is előfordul, hogy rossz hírt kell közölni, és az a legnehezebb. Nehéz azt mondani, hogy nagy valószínűséggel el fogjuk veszíteni a babát, de azt is nagyon nehéz közölni, ha nagy valószínűséggel nem lesz egészséges a gyermek. Mindig őszintén, érthetően megfelelő empátiával kell tájékoztatni a szülőket. Nem mindenkin látszik azonnal, hogy megértett-e. Van, aki sírásban tör ki, van, akin azt érzem, nem tudja még feldolgozni az elmondottakat. Ilyenkor nagyon jó, hogy pszichológus kolléga segítségét kérhetjük, aki akár a gyász feldolgozásban is a szülő segítségére lehet. Nagyon fontos a koraszülöttek utógondozása. A hazaengedést követően sem engedjük el a kezüket, követjük a fejlődésüket, megfelelő szakemberekhez irányítjuk, ellenőrizzük az egészségi állapotukat. Az utógondozás, követés, legalább két éves korig szükséges, optimálisan asz iskolás korig, bár az álmom az, hogy egészen a felnőttkorig kövessük a volt koraszülötteket – mondja mosolyogva, mintha maga sem hinné, hogy ez valaha valóra válik.

Aztán szóba kerültek még a klinikán folyó kutatások. Jelenleg a munkacsoport azt vizsgálja, a mesterséges megtermékenyítésnek milyen hatása van az utódok egészségi állapotára. Különös figyelmet fordítva a környezeti tényezőkre, a várandósság alatti táplálkozásra, hormonkezelésre, a szoptatásra, az anyai betegségekre, mint például az elhízás, cukorbetegség. Fontos tartják feltárni azokat a tényezőket, melyek befolyásolhatják a gyermek egészségi állapotát akár egészen a felnőttkorig. Hosszú lenne leírni, mi minden került még szóba azon a délelőttön, de egy titkot azért még elárulok. A gyermekorvos, neonatológus nagymama jelölt is ugyanúgy izgul egy unoka érkezése előtt, mint mindenki más. És ezt onnan tudom, hogy Simone a búcsúnál a következőt mondta:

– Tudja, az ember, amikor fiatal, és gyereket vár, nem izgul. Laza, mindent természetesnek vesz, meg sem fordul a fejében, hogy bármi gond lehet. Amikor én a fiammal harminckét hetes terhes voltam, elmentünk Németországba hegyet mászni, hosszú túrákra. Ha most a menyem ilyet tervezne, félnék, és azt mondanám: ne tedd…Ugye megért? Ugye, egy unoka érkezése az egészen más…