Dr. Tory Vera: „Ha egy édesanya úgy érzi, baj van, azt komolyan kell venni”

Nemcsak a szavak erejében, de a megérzésekben is nagyon hisz Dr. Tory Vera, az Észak- budai Szent János Centrumkórház Koraszülött- Csecsemő- és Gyermekosztályának főorvosa.

„Az orvoslás már gyermekkoromban megfertőzött, a szüleim orvosok, és mindig nagyon érdekelt, mivel foglalkoznak. Édesapám genetikus-gyógyszerkutató, édesanyám belgyógyász-angiológus főorvos. Édesanyámhoz gyakran bejártam ügyeleti időben, kukucskáltam, mit, hogyan csinál, és amikor csak lehetett, részt vettem a hétvégi viziteken is. Gyerekként nemcsak azt döntöttem el, hogy ez lesz a pályám, de azt is tudtam, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni.  Megéreztem, hogy mennyire sokat ad az, ha másokon segíthetünk.

Az egyetemen rengeteget láttam és tapasztaltam, az elhatározásom, hogy gyerekekkel fogok foglalkozni, csak megerősödött. A gyakorlatokat rendre gyerekklinikákon végeztem, és a tudományos diákköri témáim is mindig a gyerekekről szóltak. A neonatológia, újszülöttek gyógyítása felé két neonatológus főorvos, Dr. Pataki Margit, a Semmelweis Egyetem II. Sz. Gyermekgyógyászati Klinika akkori PIC osztályának vezetője, és Dr. Sárdi Márta, a Szent János Kórház koraszülött osztály részlegvezető főorvos munkája irányított. Kettejük szemlélete, beállítottsága, a pici betegek és szüleik, illetve felém tanúsított emberséges hozzáállásuk, törődésük, iránymutatásuk örökre megfertőzött. Tőlük tanultam meg, hogy a legnagyobb nehézségek után is fel kell állni, és ha visszatekintünk egy esetre, elmondhassuk, hogy az adott pillanatban a legjobbat nyújtottuk a beteg gyógyulásáért. Akkor talán nem is tudtam, de útravalójuk az egész életemet meghatározta, és egyben ez volt az a pont, amikor eldöntöttem, a neonatológia lesz az utam. Ennek több, mint húsz éve már, ma is nagy szeretettel és hálával gondolok rájuk, és rengeteg közös emléket őrzök.

Mind a mai napig előttem van Alex, a huszonnégy hetes koraszülött. Ő volt az első, akit önállóan láttam el az első neonatológiai ügyeletem során, sokáig követtem fejlődését, öröm volt látni, milyen egészséges nagyfiú lett belőle. Az első elvesztett baba emléke is bennem van, ma is fel tudom idézni, milyen nehezemre esett bemenni dolgozni másnap. Eszembe jut az is, amikor annyira aggódtam egy újszülött állapota miatt, hogy ügyelet után nem mertem hazamenni, ott ücsörögtem az inkubátor mellett, vagy amikor nővérhiány miatt beálltam segíteni, etettem a babákat, énekeltem nekik.

Részese lehettem a neonatológia bámulatos átalakulásának, fejlődésének és szemléletváltásának a diagnosztika megújulása mellett, megváltozott a szülők szerepe, amikor csak lehet bevonjuk őket gyermekük kezelésébe, ellátásába.

Főorvosi kinevezésem óta kevesebb időm van a közvetlen betegellátásra, de ha jól szervezem az osztály munkáját, többet tehetek a betegekért. Osztályos munka mellett koraszülött utógondozással foglalkozom, illetve integrált csecsemő konzulens vagyok. Regulációs zavarok miatt fordulnak hozzám a szülők, ami újszülött- csecsemőkorban evészavar, alvászavar, elhúzódó, túlzott sírás formájában jelentkezik, a kisdedkorban és kisiskolásoknál testvér rivalizálás, a székrekedés, ritkábban a fokozott dacreakció formájában nyilvánul meg, melynek hátterében szülő-gyermek kapcsolat megbillenése áll.

Nagy előrelépés, hogy a lelki eredetű regulációs megbetegedéseket (így evészavar, alvászavar) be tudtuk hozni a mindennapi ellátásba. Ma már a rezidenseink, a nővéreink is tudják, nemcsak szervi okok miatt merülhetnek fel problémák.

A gyerekgyógyászokról azt mondják, hogy abban különböznek a többi szakembertől, hogy kicsit infantilisek maradnak. Ez így igaz. Ennek egyik oka, hogy a gyerekek mellett nem lehetünk szomorúak. Ha megérkezik egy kis páciens, olyan légkört kell teremteni, amiben biztonságban érzi magát. Persze mi is emberből vagyunk, lehetnek rossz napjaink, de nagy erőt ad, amikor úgy jön be hozzám egy kisember, hogy látom rajta, nem fél, sőt szeret ott lenni. A beteg gyerekek sokban különböznek a felnőtt betegektől, ha baj van, akkor baj van. Legyen szervi vagy pszichés az ok, jelzik a diszkomfortot. Csodálatos, hogy egy-egy beavatkozásra milyen hihetetlenül gyorsan, gyakran órákon vagy akár perceken belül reagálnak a gyerekek.

 Jó látni, hogyan lesznek a nagyon picike páciensekből életerős, egészséges gyerekek. A koraszülött gyerekek különösen nagy küzdők. Fantasztikus érzés látni, ahogy saját fejlődésmenetükben behozzák a lemaradást. Sok koraszülöttnél mi szakemberek sem tudnánk megmondani, hogy korábban jött a világra. 

Hiszek benne, mindig azt kell nézni, hogy adott gyermek indulási állapotához képest milyen fejlődési ívet ír le. Nem szabad a másokhoz, az átlaghoz viszonyítást erőltetni. A kategóriákban, számokban gondolkodás jó irányadó, de nem szabad közben megfeledkezik az egyénről, az egyéni családi körülményekről. Én minden gyermekre önálló emberként szeretek gondolni, és megfejteni, hol tart, mi a küzdési stratégiája, hogyan alkalmazkodik. A szülőknek nem győzöm hangsúlyozni: fontos, hogy ne hasonlítgassák gyermeküket másokhoz, az egyéni fejlődésben óriási különbségek lehetnek. A gyerek valós fejlődéséhez igazítsák segítségüket, ne hamis elvárásokhoz, ezzel tehetik a legtöbbet gyermekükért.

A gyógyulási folyamatban a gyermek egységet alkot a szülővel, így elkerülhetetlen, hogy a szülő is górcső alá kerüljön. A kialakuló anya gyermek kapcsolatba mindent hozunk, ami addig történt velünk. Legyen szó a gyerekkor élményeiről, traumákról, feldolgozatlan életeseményekről, a várandóssági időszakról, a terhesség élményéről, esetleges abúzusról, szülésélményről.

A kórházunkban működő Baba-Mama-Papa Program a lelki betegségben szenvedő szülőkkel foglalkozik. Gyakori például a szülés utáni depresszió, amire a koraszülött babák anyukái, apukái fokozottan érzékenyek lehetnek. Egy ilyen krízishelyzet – hosszú kórházi bent lét, folytonos aggódás, bizonytalan jövőkép, önvád – megterheli az érintetteket. A program keretében nyugati mintára együtt ápolást alkalmazunk. Míg régebben az édesanyákat elválasztották a babáiktól, ma már számtalan tanulmány igazolja és a mi tapasztalatunk is az, hogy gyorsabb a gyógyulás, megrövidül az ápolási idő, ha a lelki betegségben – például depresszióban, skizofréniában – szenvedő anyukák együtt tudnak maradni a gyermekeikkel.

Szülés körül gyakoribb a lelki betegségek előfordulása, elsősorban depresszió. Ez a betegség elveszi az anyává válás örömét, megnehezíti az anya-gyermek kapcsolat elindulását, a várt anyai érzések nem jönnek.

A program során az édesanyák (időnként apukák) és gyermekük komplex kezelést kapnak, ami kiterjed a pszichés állapotra és a gyermekükkel és családjukkal való kapcsolatukra. Örömteli látni, ha megérkeznek anyaságukba az édesanyák.

Az ellátó team szaktudása és lelki érzékenysége elengedhetetlen. Hiszem, hogy a szavaknak ereje van. A szülőben nagyon erősen megragadnak a szülés, a várandósság vagy épp az utógondozás során elhangzó mondatok, és aki kimondja, talán nem is gondol bele abba, hogy mekkora hatása lehet ennek. Édesanyák évekkel később, a konzultációkon mesélnek arról, hogy mit okozott bennük egy-egy mondat. Egy negatív megjegyzés mély sebet ejthet, a pozitív viszont évekkel később is visszhangzik, és a legnagyobb nehézségeken is átlendít.

Nemcsak a szavak erejében, de az intuícióban is nagyon hiszek. A munkám során gyakran hallgatok a megérzéseimre, és a szülőket is arra biztatom, hogy hallgassanak megérzéseikre a gyermekükkel kapcsolatban. Tudom, ha egy édesanya úgy érzi, baj van, azt komolyan kell venni, mert ő ismeri a babáját a legjobban. A mai világban, amikor mindenre megvan a válasz a világhálón, megfeledkezünk arról, hogy megfigyeljük önmagunkat, a tulajdon gyermekünket, és megválaszoljuk a kérdést: Mi az, ami a mi egységünknek, anyának-apának-babának-testvérnek a legjobb? Sokan megfogalmazták már: ha mi jól vagyunk, a gyermekünk is jól lesz. Ez nagy alapigazság. Sok szülő hiszi úgy, ha magával foglalkozik, a gyermeke elől veszi el az időt, ám a valójában az én idő nem ellopott idő, hanem egy óriási plusz: ha a szülő feltöltődik, egy sokkal energikusabb, boldogabb állapotban tud visszatérni gyermeke mellé. Nyilvánvalóan elképzelhetetlenül nehéz, ha a babánk koraszülött, netán maradandó károsodásai is vannak, de ezekben a helyzetekben is fontos az én-idő, a feltöltődés.

Nem tagadom, nehéz munka ez, néha huszonnégy órás a szolgálat, de ennél szebb hivatást elképzelni sem tudok. Az egészségügy nehézségei naponta frusztrálnak, de azt hiszem a lelkesedésem, a tűz még a régi a gyógyításért. Ha pedig épp nagyon nehéz, vagy egy-egy nagy döntés előtt, öt percre bemegyek az inkubátoros szobába, ahol az apró újszülöttek látványa, a gépek fényei és kattogásuk talán sokakat megrémiszt, de engem éppen megnyugtat.”

Szöveg és fotó: Czvitkovits Judit