„Cafi”

2009 júniusában teherbe estem. Ahogy megtudtam, hogy áldott állapotba kerültem, már kezdődtek is a rosszullétek. „Cafival” hánytam éjjel-nappal terhességem 25. hetéig. Jártam a szokásos terhesgondozás „útvesztőit”, ahogy lehetőségink adták felkerestem magánnőgyógyászomat is megerősítésként, hogy minden rendben van-e. A terhességről és a szülésről mindent elolvastam, kivéve a koraszülés és a császármetszés című fejezeteket. „Velem ez nem történhet meg”- gondoltam.

2010. január 1-től a vérnyomásom fokozatosan emelkedett (130-140 Hgmm), mire egy napi Dopegyt-et kellett szednem. Fájt a fejem, rossz volt a közérzetem, elkezdtem vizesedni, olyan mértékben, hogy a mamám téli mamusza se jött már fel a lábamra. Mindezek ellenére igyekeztem pozitívan hozzáállni, mivel ez a terhesség velejárója.
A 30. héttől kezdve két naponta látogattam a háziorvosomat, a védőnőm minden nap nézte a vizeletemben a fehérjét. Vérnyomásomat itthon mértem kétóránként.

2010. február 1-én hajnalban erős gyomortájéki fájdalmaim voltak. Gondoltam az előző napi fokhagymakrém leves az okozója. Párom óvintézkedés céljából bevitt a Megyei Kórház Sürgősségi Osztályára, ahonnan hazaküldtek, mondván vegyek be egy-két Rennie tablettát. Így is tettem, de a fájdalmam elviselhetetlenné erősödött, így hát visszamentünk. Infúziót kaptam, a fájdalmam enyhült, majd elmúlt. Laboreredményeit (most már vért is vettek tőlem) olyan rossz értékeket mutattak, hogy azonnal a Kórház Nőgyógyászati Osztályán találtam magam.
Az ügyeletes szülész megvizsgált, majd kijelentette, szedjek több Dopegyt-et, mehetek haza. Erre egy nagyon aranyos szülésznő azt mondta, ilyen vérnyomással és vérképpel szó sem lehet hazamentelről. Így maradtam, és egy másik orvos újra megvizsgált, mivel az előző orvos semmit se jegyzett le. Non-stop vérnyomásmérőt kaptam, több Dopegyt-et, gyűjtöttem a vizeletemet. A vérnyomásom 140-160 Hgmm körül mozgott.
Másnap napközben jól éreztem magam, már kezdtem feldolgozni, hogy a hátralévő heteket kórházban kell eltöltenem, sebaj, Kittikéért mindent. Végre nevet is találtunk a babának.
Este újra jelentkezett a gyomortájéki fájdalom, szinte kibírhatatlan volt. Szóltam az estis nővérkének, aki megnézte a vizeletemet. Mire észbe kaptam nagy futkosás támadt. Azonnal meg kellett császározni, fel sem fogtam mi történik, eszembe se jutott, hogy a babám még kicsike, koraszülött lesz, baj történhet. De bevallom, halálfélelmem volt.

34. hétre 1850 grammal és 50 centiméterrel, 9/10 Apgar értékekkel Kitti megszületett. Felkerült a PIC-re inkubátorba. Kicsi volt, de nagyon életrevaló. Az ő szervezetébe nem jutott át a mérgezés. Vérnyomásom az altatásos császármetszés közben 202/127 Hgmm lett, és az egészből csak arra emlékszem, hogy nem kaptam levegőt.


Az Intenzív Osztályon tértem magamhoz, és erről a mai napig egy egész napot nem tudok összerakni, pedig ott töltöttem három egész napot. A vérnyomásom 140-180 Hgmm körül volt ekkor. Megnyugtatásomra, kisbabámról mindig érdeklődtek az Intenzív Osztály orvosai, akik állandóan bocsánatot kértek, hogy nem tudják lehozni az inkubátort. Olyan kába voltam a gyógyszerektől, hogy nem is gondolkodtam el a történteken. Boldogan mutogattam kislányom képét, visszagondolva úgy viselkedtem, mint egy örült, boldogságot éreztem, pedig baj volt.
Három nap után 140-160-as körüli vérnyomással visszaadtak a Nőgyógyászati Osztálynak. Ekkor tudtam meg, hogy Hellp-szindrómát kaptam. Hirtelen minden világos és fájdalmas lett. Az egyik orvos elmondta, komoly veszélyben voltunk a babával, meg is halhattunk volna és az én állapotom súlyos. Annak függvénye volt hogy másnap felkelhessek és láthassam a babámat, hogy a vérnyomásom beálljon 140-150-re, és csak a párom vihet fel a PIC-re, mivel más családtagok/hozzátartozók oda nem mehetnek be.
Éjszaka rémálmom volt. Azt álmodtam, hogy a baba ruháját is vérnyomásmérővel kellett ellenőrizni. Elhatároztam, reggelre összeszedem magam, egyedül zuhanyozok, felöltözök, és jól leszek.
Végül mehettem. Úgy izgultam, mivel egy nagyon fontos emberkével volt halaszthatatlan találkozásom. A gyermekemmel.
Soha nem felejtem el, ahogy közeledek az inkubátor felé a tolószékben. Sok kis üvegecske, sok pici mütyüri baba csövekkel. Nem értettem miért velem, velünk történik mindez, miért nem a 73. emberrel, mit keresek itt, ez nem egy „boldog hely”.
Megláttam, már amit láttam a könnyeim között. Kicsi, vékonyka, hosszúkás baba, nagy feketés hajacskával, térdig érő pelenkával-szinte sokkolt a látványa. Csak néztem és lestem minden egyes mozdulatát. Békésen aludt. Mosdás után megérinthettem. Benyúltam hozzá a kis ablakon, megsimogattam és szóltam neki, ahogy a pocakomban hívtam: „Cafi”. Erre Ő olyan grimaszt vágott, hogy „na végre már hogy itt vagy, hol voltál eddig”. Állapota stabil volt, csak kicsi volt a súlya.
Kittit Sáskának és Hiszti Krisztinek nevezték el a nővérkék, mivel már az etetés előtt fél órával jelezte hangos sírással, hogy éhes, majd a tápszert mohón ette, sőt repetát követelt. Súlya szépen gyarapodott, egy hét után kikerült az inkubátorból a „hízlaldába”.
Szopizni két hetes korában kezdett csak a gyógyszereim miatt. Kis súlya és mohósága miatt nem is tudott és szeretett szopizni, hangos sírással kérte a cumisüvegben rejlő tápszerét.
Az események hatására depressziós lettem, túl gyorsan történt minden, szinte fel sem fogtam. Magamat okoltam, mi lett volna ha … . Két napig halálfélelmem volt, ha a PIC-en voltam, vagy látogatóm volt erősnek mutatkoztam, aztán visszamentem a kórházi szobámba, összeomlottam. De sírni se lehetett, máris riasztották a nővéreket, orvosokat. Úgy éreztem senki sem ért meg. Megint elhatároztam reggelre jól leszek, kilábalok ebből is.
Így is lett. Két hét után hatalmas hóban hazamehettem. Kittushoz bejártam etetni. Aztán rá két hétre Ő is hazajöhetett.
Kittus most 8 hónapos, 70 cm, 7,5 kg. Semmi koraszülött jellege nincs. Zsivány, akaratos, mosolygós kislány. Mindent tud, amit egy ennyi idős babának tudnia kell.


Köszönet elsősorban az aranyos szülésznőnek-neki köszönhetjük az életünket, nővérkéknek, akik tartották bennem a lelket, és tanítottak a mütyüri baba gondozására. Köszönet a családnak, barátnőimnek, barátoknak, hogy mellettem, mellettünk voltak.

Nem szeretném, de tudom, sajnos bárkivel megtörténhet ugyanez, vagy már meg is történt. Szeretném, ha a Hellp-szindróma tüneteit előbb felismerné az orvos, és nem riogatásul a toxémiák veszélyeiről jobban felhívnák a kismamák figyelmét.
Jó lenne egy segítő személy a PIC osztályaira, aki az anyukák-apukák megnyugtatásán, biztatásán dolgozna. Mellettük lenne, mikor a szülő összeomlik, kétségbeesik, sír, magát okolja. Gondolom erre a kórházaknak sajnos nincs pénzük. Még jó hogy van családunk, vannak barátaink.


Vissza

Simple vásárlói tájékoztató Támogassa adója 1%-val a
Koraszülöttekért Országos Egyesületet

Adószámunk: 18283114-1-06