A Korababám iskolába ment

Először is kifejezném abbéli felháborodásomat, hogy míg a gyereken mindenféle tesztek és vizsgálatok sorát végzik el, hogy iskolaérett-e, azt a kutya nem vizsgálja, hogy ÉN (az anyja) megértem-e már az iskolára.

Az előzményeink: 3 gyermekem közül, a középső, Zsoma (becsületes nevén Zsombor) a 33. héten, 2280g-mal és 48cm-vel, de szerencsére problémamentesen született. Az orvosok, védőnők szerint már fél éves korára behozta kortársait, ami súlyilag igaz is volt, de mozgásilag nem. Némi fejlesztés után az is rendben volt már, de valahogy az anyai lelkem mindig túlfélti Őt. Középsősként megkezdődött a logopédiai fejlesztése, mert 10 hangja nem stimmelt. Volt, ami nem volt tiszta, voltak, amiket felcserélt, és például az r hangja egyáltalán nem volt meg. Fél év múlva kiderült, hogy hallásproblémák miatt ki kell venni az orrmanduláját. Onnantól nagyon szépen haladt a beszéde is, és végre nemcsak a szűk család és az óvónők értették meg, mit mond Zsoma. Az sosem fog már kiderülni, hogy a beszédnek volt-e köze a koraszülöttségéhez vagy csak a hallás miatt alakult így, mindenesetre ahogy a logopédia melletti alapozó tornára járt, és az látványosan segítette a beszédfejlődést, elképzelhetőnek tartom, hogy a kezdeti mozgás problémák hozzájárultak a kialakulásukhoz.


A szokásos iskola- és tanítónő-keresős köröket én kihagyhattam nála, hiszen az iskola adott volt, oda ment, ahova a bátyja jár, és a tanítókérdés is egyértelmű volt, mert a „választékból” az egyiküket ismertem, már az öcsémet is tanította, és nagyon jónak tartottam (szerencsére azóta is folyamatosan bizonyítja, hogy megérdemelte a bizalmat). Viszont jött az előző gyerekemnél ismeretlen félelem, hogy vajon megállja-e a helyét az iskolában, amit persze igyekeztem elhessegetni magamtól, hiszen van egy okos, értelmes gyerekem, akit már nem lehetett volna sehova sem visszatartani (és felesleges is lett volna), mivel Zsoma augusztus 31-én született, így betöltött 7 évesen kezdte az iskolát.

Végső döfést anyai szívemnek az adta, mikor augusztus 31-én álltunk a tornateremben az évnyitóra próbálva (így jár az, akinek az anyja is és a bátyja is ebbe az iskolába jár/t, és felkérik versmondásra az évnyitón) megcsörrent a telefonom. Zsoma „inkubátorszomszédjának” (a kislány a szomszédos inkubátorban feküdt anno a kórházban) anyukája hívott, hogy boldog születésnapot kívánjon a 7 éves Zsombornak. És akkor minden emlék előtört… ahogy aggódtunk, hogy az elfolyó magzatvíz miatt meg kell születnie idő előtt, majd feküdt egy szál pelusban az inkubátorban… mikor hazahoztuk és az 56-os rugi lábrészéig nem ért el a lába, és a karkivágáson kidugta a lábfejét… és most itt áll a tornaterem túl végén egy mikrofon előtt, és arra készül, hogy negyedmagával kiálljon az egész iskola elé az elsősök nevében bemutatkozni… Ez volt az a pillanat, amit már nem lehetett sírás nélkül kibírni.

Most január van, holnap megkapja élete első félévi bizonyítványát, és azt kell mondanom, Zsoma tényleg iskolaérett volt, hiszen igazi iskolás lett. Beilleszkedett az osztályba, szereti a tanórákat, mindenképpen akart járni informatika szakkörre és karatéra… Egyszóval pont olyan, mint az összes többi gyerek. Talán, mire a harmadik gyerekem is iskolába megy (még másfél év), megérek én is az iskolára.
Vissza

Simple vásárlói tájékoztató Támogassa adója 1%-val a
Koraszülöttekért Országos Egyesületet

Adószámunk: 18283114-1-06