Sajnos a terhesség még csak a 24. hétnél tartott így a 640 grammal született picikéink válságos állapotban voltak. Elsőszülött kislányunkat a Jóisten hamarosan magához szólította, Benedekért pedig hetekig küzdöttek az NIC 1 orvosai.

Hat és fél hetet töltöttünk kórházban, sokszor elég rossz lelkiállapotban, de itthon vagyunk, mind a négyen. A lányok járnak korai fejlesztésre, de úgy néz ki, hogy néhány „szépséghibától” eltekintve egészségesek.

Azoknak, akik még az elején vannak, ezt üzenném: mindig van remény, soha ne adjuk fel! Itt van a mi példánk is, Évike túlélte, szépen növekszik, fejlődik azóta is.

Egész életünkre hálásak leszünk a győri kórház koraszülött osztályának dolgozóinak! Ugyancsak köszönet és hála illeti az orvosomat, Dr. Maár Róbertet is. Ha Ő nincs, nagyon nehéz lett volna.

Hol is kezdjem, életem legcsodálatosabb, de egyben legnehezebb időszakát?
Talán a legelején………
Férjemmel nagyon szerettünk volna kisbabát, és mint a mesében, hamar meg is fogant a kicsi fiunk.

Olvastam valahol, hogy: „a nehézhez kell egy kis idő, a lehetetlenhez valamivel több”.
Igen, most már tudom, a lehetetlen nem létezik…