Stettner ikrek története

Talán a történetünket azzal kezdeném, hogy 2005 augusztusában a szerelmemmel házasságot kötöttünk, és úgy éreztük, minden álmunk teljesült, kivéve egy csodálatos dolgot, hogy kisbabánk szülessen. El is mentem a nőgyógyászomhoz, aki felirt minden csodavitamint, aztán pár hónap múlva próbálkozhattunk. Ez így is történt, és olyan szerencsés voltam, hogy nem kellett hónapokat várnunk, az első alkalommal állapotos lettem. A fellegekben jártunk. Minden szépen ment, örültem, de aztán mégis megtörtént, amit nem kívánok senkinek, és egy nő életében nagyon fájdalmas dolog. Sajnos elvesztettük a babánkat a 12. héten. Műtéti beavatkozással befejezték a terhességemet.
Napokig, hetekig sírtam, és nem tudtam mit kezdeni az érzéssel, hogy elvesztettem a babánkat. De az orvosom tanácsára össze kellett hogy szedjem magam, hogy minél előbb ismét állapotos lehessek. Megfogadtam a tanácsát és elfogadtam minden segítséget. Lezártam egy szomorú időszakot.


Azzal kezdődött, hogy rengeteg gyógyszert kellett szednem azért, hogy teherbe eshessek, és azért, hogy megmaradjon a baba. Rengeteg ultrahangra jártam, hogy mikor lesz peteérésem és tüszőrepedésem, aztán ott volt az a bizonyos tüsző. Azt mondta a nőgyógyászom, hogy másnap jöjjek el hozzá egy injekcióra ami megrepeszti a tüszőmet, és addig, vagyis 3 napig ne éljünk házaséletet. Így is tettünk. Nagy örömünkre 4 hetes terhes voltam, amikor a nőgyógyászom ultrahang alapján megállapította, hogy összehoztuk „közös” erővel a bébit. VÉGRE.

Rettenetesen örültem és féltem is. Teltek a hetek és három hét elteltével ismét kellett egy ultrahangra mennem. Ez volt az igazi örömteli érzés az életemben, amit akkor láttam és éreztem.

KÉT MAGZATOT láttunk és hallottunk a monitoron. Nem tudtam, hogy mit mondjak, csak örültem és sírtam. Egy babát elvettek tőlem és most helyette kaptam kettőt. BOLDOG voltam.
Mivel iker terhességről volt szó, ezért még sűrűbbek voltak a vizsgálatok és az uh., de nem bántam, örültem, hogy figyelnek a picúrokra és így én is nyugodtabb voltam. Minden rendben ment, nem voltam soha rosszul, nem hánytam, csak szépen gömbölyödtem.
Aztán a 18ik héten elvégzett vérvizsgálat alapján megállapították, hogy magas az AFP értékem és ez fejlődési rendellenességre utalhat. Elküldtek egy másik kórházba genetikai vizsgálatra és uh-ra. Az ultrahangos orvos nem talált rendellenességet, de azt mondta hogy tényleg magas az érték, beszéljek egy genetikussal. Beszéltünk. Igazából a mai napig nem emlékszem tisztán arra, hogy miket mondott, annyira kétségbe voltam esve. (Köszönöm a két nagyinak, hogy ott voltak velünk!) A lényeget tudtam és megértettem: azt tanácsolta, hogyha 100%-ig biztos akarok abban lenni, hogy egészségesek a babák, akkor magzatvíz mintavételen kell átesnem. Ennek viszont nagy a kockázata, mivel két burokban voltak a bébik, ezért mind a kettő burkomat meg kellene, hogy bökjék. Nagyon megrémültem. Kaptam 2 hetet, hogy eldöntsük, mit tegyünk. Bizonytalanok voltunk a férjemmel, éreztük, hogy nincs baj, hogy nem lehet bajuk a babáknak, és nem kell megcsináltatni a vizsgálatot. De mi van, ha még sem döntünk jól?…
Rettenetes két hét volt. A nőgyógyászom a tények után 2 uh-t is csinált a két hét alatt, és azt mondta, hogy teljesen egészségesek szerinte a bébik. Végül úgy döntöttünk, hogy nem kérjük a vizsgálatot. Pár hét kellett, hogy megnyugodjunk, de aztán arra koncentráltunk, hogy minden rendben van, és milyen csodálatos, hogy két pocaklakóm van. Tudtunkra is adták, hogy a pocakban vannak mert elkezdtek ficánkolni és egyre csak növekedtek.

Imádtam kismama lenni és büszke voltam, amikor azt mondhattam, hogy én különleges kismama vagyok mert két babát hordok a szívem alatt. Érdekes is volt, mert volt, hogy csak az egyikük fickándozott és akkor elég furán nézett ki a pocim, de volt olyan is hogy egyszerre rugdostak mind a ketten. Ez volt az igazi élmény. Örültem minden percének. Vásároltunk egy felhúzható zenélős macikát, amit minden reggel és este a pocimra raktam, egy kis koncertet adtam nekik. Nagyon szerették.
Szerettük volna megtudni a nemüket is, ezért elmentünk egy 4 dimenzios ultrahangra is. Mivel tudtuk, hogy két burokban növekednek ezért esélyt éreztünk rá, hogy egy kislány és egy kisfiú növekedik a pocimba. Az ultrahangos orvos rögtön rávágta, hogy az A. magzat kislány és ezért valószínű, hogy a B. magzat is. Mondta is a férjemnek, hogy készüljön mert nő uralom lesz. Aztán a vége felé még egyszer megnézte a B. magzatot és ni-ni mit láttunk: egy iciri-piciri fütyikét! Én rögtön elsírtam magam és a férjemnek is folytak a könnyei. Az orvos is gratulált, mert azt mondta, hogy elég ritkán jön össze, hogy kétneműek lesznek a babák. Ami még boldogabbá tett minket, hogy mindent rendben talált, mindenük megvolt, egészségesnek látszottak. A sok idegeskedés után pedig ez volt a lényeg.

Teltek a hetek. Betöltöttem a 33. hetet, amikor egyik este nagyon rosszul lettem: arra lettem figyelmes, hogy a szemérem ajkam akkorára duzzadt, mint egy nagy méretű labda és a lábaimat nem tudtam összezárni. Éjjel 1.óra volt amikor bementünk a kórházba.
Rögtön csinált az ügyeletes orvos egy ultrahangot és szerencsére mindent rendben talált a babáknál a szív működésük is rendben volt, de sajnos a vérnyomásom az egekbe szökött és a babák érdekében bent fogtak. Igazából nem értette az ügyeletes, hogy mitől van ez a dagadás, azt mondta hogy olyan a szemérem ajkam mint egy „vízibomba”.
Soha nem fogom elfelejteni az orvos tekintetét, ahogy ijedten rám nézett, hogy nem tudja mi lehet a baj, és hogy milyen fájdalmam lehet. Rögtön kért egy betegszállító ágyat hogy feltoljanak az NST szobába ahol rögtön rám is rakták a megfigyelőt, hogy lássuk és halljuk a magzatok szívhangját. Közben nekem nagyon nehezen felhelyeztek egy kanült, azért nehezen, mer ott volt az egyre nagyobb duzzanat ami már annyira fájt, hogy a falat kapartam. A férjem jelenléte enyhített egy kicsit a fájdalmaimon, de közben semmit nem tudtunk, a nővérek sem tudtak semmit mondani hogy mi történik velünk. Percről percre ott voltak velünk a nővérek is, és folyamatosan nézték a babák szívhangját, ami szerencsére rendben volt.
Reggel 10 óra környékén jött hozzánk 5 orvos és a korház professzora. Ijesztő volt. A professzor közölte velünk, hogy meg kell szülnöm az ikreket. Elkezdtem zokogni, és csak annyit tudtam mondani, hogy még korai és még nagyon picik. Azt mondta, hogy muszáj, mert terhességi mérgezésem volt, megtámadta a vesémet, ami a négy csillagos vizelet minta alapján le is állhatott volna. Ezért szökött fel a vérnyomásom és ezért volt a duzzanat. Nagyon kétségbe estünk. Azt is mondta a professzor, hogy „szerencse a szerencsétlenségben” az, hogy engem támadott ez a mérgezés, és hogy időben reagált rá a szervezetem mert ha nem, akkor a babákat támadta volna meg és akkor nem biztos, hogy éledben maradnak. Sajnos a másik dolog amit közöltek velem, hogy ilyen állapotban lehetetlenség, hogy hüvelyi úton hozzam a világra a magzatokat ezért császármetszéssel kell, hogy megszülessenek.

Az előkészületek után körülbelül 11.órakkor elkezdték a császármetszést, amit egy kis időre abba kellett hagyniuk, mert nagyon rosszul lettem, elvesztettem az eszméletemet. Pár perc volt az egész, aztán folytatták. Utólag kiderült, hogy rengeteg vért vesztettem, azért lettem rosszul.
A következő pillanatban már arra lettem figyelmes, hogy egy meztelen, véres, csöpp testtel elrohan a nővér egy másik terembe úgy, hogy én nem is láthattam a picikémet, aztán ez a mozdulat ugyanígy még egyszer. Pár perc elteltével a fülembe suttog a nővérke egy olyan kérdést, hogy Viktória és János? Zokogva mondtam neki, hogy IGEN. Ebben a pillanatban már tudtam, hogy minden rendben van velük. De akkor hol vannak, miért nem kapom meg Őket? Nagy igyekezve egy fél pillanatra odahozták nekem a babáimat, épp csak egy-egy leheletnyi puszikát tudtam adni nekik, aztán elvitték. Hát íme, megszületett a két kis manócska: 2007. Május 12.én, 11óra 35 perckor, 2020 grammal Stettner János és 11 óra 37 perckór 1930grammal Stettner Viktória.


Engem elvittek az intenzív osztályra, az ikreinket meg sajnos messze tőlem a Gyermekklinikára, a Perinatális intenzív koraszülött centrumba (PIC). A kórházban, ahol születtek, nem tudták volna Őket ellátni a kis súlyuk miatt. Ez a fájdalmam, hogy nem láthatom Őket és, hogy nincsenek velem, mint a többi akkor született kisbaba, az anyukájukkal, még jobban fájt, mint a születésük előtti fájdalmam. Egy aranyos nővérke egy kicsit enyhíteni akarta a szívfájdalmamat és hozott két kis papír szívecskét, amire rá volt írva az ikrek neve és születési súlyuk. Hát köszönöm. Képtelen voltam felfogni, hogy 7.hónapig az életem részesei voltak most meg nincsenek sehol, nincsenek mellettem. Elszakítottak egymástól minket. Borzalmasan nehéz volt elviselni.
Közben a férjem elment a klinikára, hogy az ikrek után érdeklődjön. A kis súlyuk mellett mind a ketten jól voltak, bár légzéstámogatásra szorultak. Azt a tényt, hogy rengeteg kis cső és gép segíti a kis életüket, azt nem mesélte el, nem akarta, hogy még jobban szenvedjek. Cs utólag mondta el nekem.
Eltelt 24 óra és én még mindig az intenzív osztályon feküdtem. Szóba sem jöhetett, hogy láthassam a babáimat. Semmi erőm nem volt, tele voltam nyugtatokkal meg fájdalomcsillapítókkal. Nem nagyon voltam tudatomnál, és még azt is közölték velem, hogy a császározás során rengeteg vért vesztettem ezért vért kell hogy kapjak. Szerencsére még aznap találtak megfelelő vércsoportot és éjjel meg kaptam a vért. Az ágyból másnap délután a nővérek segítettek felkelni, de mivel még nagyon gyenge voltam, ezért azt mondták, hogy még várunk egy kicsit. Ezért tehát esélyem sem volt, hogy láthassam az ikreket ami még jobban kikészített érzelmileg. Szavakkal nem is lehet és nem is akarom leírni, hogy mit éltem át, hogy elszakítottak a babáimtól, hogy nem láthatóm Őket. És ami még nagyon fájó volt, hogy amikor az intenzív megfigyelő után átkerültem rendes szobába, a nővérek 4. óránként hozták az anyukáknak a babákat szoptatni. A legelső alkalommal az egyik nővérke hozza nekem a babát, és kérdezi, hogy Ő a magáé? Én meg elsírtam magam, és nem tudtam válaszolni neki, hogy nem sajnos, az én picikéim messze vannak tőlem. Ezek után aztán még rosszabbul éreztem magam, rossz volt hallgatni, hogy az anyukák becézgetik, ölelgetik a babájukat. Nem is bírtam nézni. Szerencsére ezek után a nővérek tapintatosak voltak és másik szobába rakták az anyukákat. Így én olyanokkal voltam akiknek nőgyógyászati problémáik voltak. Gondolom, aki édesanya, az átérzi, hogy milyen nehéz napokon mentem keresztül, és nem is kell erről beszélnem. Még most is felkavar, hogy a babáim életének első napjaiban én nem lehettem mellettük.
Helyettem a férjem mehetett hozzájuk naponta 3alkalommal. Ezt ki is használva sokat ment hozzájuk. Legalább az apukájuk jelenlétét érezhették és ez egy picit megnyugtatott. Én sajnos csak annyit tehettem, hogy minél előbb helyre jövök, hogy mehessek én is a kisbabáimhoz. Aztán a férjemnek mondták az ottani nővérek, hogy telefonon érdeklődhetek, így a reggeleket azzal kezdtem, hogy felhívtam a koraszülött osztályt, hogy érdeklődjek az ikreink felől. Nagyon rendesek voltak, hogy mindig tájékoztattak telefonon. Tudták, hogy nem engednek ki, hogy láthassam Őket. Közben szegény férjem hol az én ágyam mellett üldögélt, hol ment az ikrekhez. A férjemnek is nagyon nehéz időszak volt, hol értem, hol az ikrek után aggódott. De szerencsére nagyon szépen fejlődtek az ikrek, pár nap után azt mondta az anyósomnak: anya, ugye már nem lehet baj?
Nem mert folyamatosan vizsgálták Őket, sűrűn volt szemészeti, fejlődés neurológia vizsgálat, koponya-hasi ultrahang. Mindig rendben találtak náluk mindent. Anyósom minden nap elkísérte férjemet az ikrekhez, de Őt sajnos nem engedték be.
Közben nekem beindult a tejtermelődésem, és igyekeztem 3 óránként lefejni. A szobatársaim meg is jegyezték, hogy alig állok a lábamon, de fejem a tejet. Igen, mert szerettem volna, ha tudom szoptatni a babáimat. Sajnos, amit lefejtem azt a mosdóba kellett öntenem a mérgezés és sok gyógyszer miatt, amiket nyomtak belém.

Aztán az 5. napon VÉGRE kíséret mellett kiengedtek egy órácskára, hogy elmehessek a manócskákhoz. Nagyon vártam már ezt a pillanatot.
Szörnyű hangzavar és látvány fogadott. A lélegeztető meg különféle gépek hangja, ami sok picurka gyermek életét segíti borzalmas volt. Kaptam egy Stettner anyuka elnevezésű köpenyt, és beléphettem a terembe ahol a mi ikreink feküdtek. Rögtön sírni kezdtem.
Vikike egy zárt inkubátorban feküdt meztelenül, csak egy pelenkában, egy akkora pelenkában, amibe még egy baba elférne. Besárgult, ezért kék fény alatt feküdt. Olyan szép és picike volt.
Jana már „túl” volt a sárguláson, és Ö már nyitott inkubátorban feküdt, orrszondával meg különféle megfigyelőkkel. Oda lépett hozzám egy nővér és azt mondta, hogy pár percre a kezembe adja Janát. Soha nem felejtem el az érzést, amikor végre magamhoz ölelhettem a kisfiamat, 5 napja erre vártam. Megint elsírtam magam. Ki is vette a nővér a kezemből, hogy visszategye a meleg ágyikóba, mert még nem tesz jót neki, ha sokat kézben van. Még sokáig ott maradtam velük és hol Janát simogattam, hol Viki ablakának üvegét. Tehetetlenül néztem, hogy nem tudok rajtuk segíteni. Olyanok voltak, mint az angyalkák, aludtak és nagyon nyugodtak voltak.
Szerettem volna Vikit is érezni, de sajnos nem lehetett. Sírtam! Sírtam, mert örültem nekik, hogy vannak nekünk, sírtam, mert féltem, hogy fájdalmaik vannak, sírtam, mert rossz érzés volt nézni, hogy picik, és sok gép veszi Őket körül, sírtam a lelkiismeret furdalástól, hogy korán megszülettek, sírtam, hogy nem lehetek velük, nem érezhetnek. Nagyon nehéz volt.
A nővér, mind ezt látva megkérdezte, hogy nem láttam, és nem fogtam még Őket?
Mondtam neki, hogy nem, és abban a pillanatban rosszul is lettem. Eljött az idő, hogy elbúcsúzzak tőlük, hogy visszamenjek a kórházba. Rossz volt, de muszáj volt.

Másnap sajnos nem engedtek ki hozzájuk, mert rosszabb volt az állapotom, mint előtte: hánytam, szédültem, nem bírtam felkelni, és a labor eredményeim is nagyon rosszak voltak. Az gyógyított, hogy a férjem minden nap hozta a jó hírt, hogy az ikrek jól vannak.
Nem igazán akart helyre jönni a szervezetem, de azt mondták, hogy egy ilyen veszélyes mérgezés után eltarthat egy évig is, ezért saját felelősségemre, 10 nap után hazaengedtek.
Ez volt 2007. Május 21-én.

Végre együtt mehettünk az ikrekhez a férjemmel! Az a jó hír fogadott, hogy kivették az orrszondát a kis orrukból és cumisüvegből esznek 20ml-t.
Végre magamhoz ölelhettem, simogathattam Őket.
Megengedték, hogy ha én ott vagyok, akkor megetethetem a manócskákat. Erre vártam már annyira!
Olyan jó érzés volt, hogy a karomban vannak és én etetem Őket. Nagyon finom illatuk volt, és olyan kis puha bőrük, ilyet még soha nem éreztem, csodálatos volt.
Énekeltem nekik, simogattam Őket, és mindig egy-egy mosollyal meghálálták.
Érezték, hogy ott van az anyukájuk és ez megnyugtatott. Kaptunk két kis angyalkát, és ez nagy boldogsággal töltött el.

Innentől kezdve minden nap a 11 órás és az 17 órás etetésre mehettünk. Nagyon ügyes kisbabáink születtek, mert minden nap azzal fogadtak minket, hogy nagyon ügyes és nyugodt babák, és nagyon szépen fejlődnek. Viszont Vikinek egy kicsit nehezen akar menni a cumisüvegből az evés, nehezen szívja, és ha nem fog enni, akkor vissza kell rakniuk az orrszondát, mert nagyon vissza fog fogyni. Ez ijesztően hangzott, amikor már minden rendben volt. Beszéltem a kislányukkal, hogy ügyesen egyen, hogyha én nem vagyok ott, hogy minél előbb haza vihessük Őket. Amikor én etettem, próbáltam mindig noszogatni, hogy meg kell enni az egészet a cumisüvegből, hogy megerősödjön. Majdnem mindig sikerült megenniük az adagot, amit a nővérkék az üvegbe raktak. Végül, szerencsére Viki is összeszedte magát, és nem volt szükség az orrszondára, maradhatott a cumisüveg.

A férjemmel minden nap lelkesen, boldogan mentünk a babáinkhoz, és örültünk, hogy együtt lehetünk velük. Sokszor volt olyan pillanat, amikor elpityeredtem, mert ott kellett hagyni Őket, szívfájdító volt, hogy nem jöhetnek velünk. Nagyon rossz érzés volt.
Minden nap amikor itthon voltunk, lejátszódott a gondolat a fejemben, hogy vajon jól bánnak velük, szeretgetik Őket? Ilyenkor szerettem volna hozzájuk rohanni. A férjem mindig megnyugtatott, hogy nagyon jó helyen vannak és vigyáznak rájuk.
El jött az a pillanat is amikor igaz csak ablak üvegen keresztül, de a szerető kis családunk, mamák, papák, testvérek, is megnézhették az ikreket. Az első reakció, az volt, hogy
húú, nagyon picik. Drága édesanyám azt mondta, hogy nagyon ügyesen fogtam, és hogy hogyan mertem megfogni ezeket a pici kis testeket. Ez az első perctől nem volt gond, hogy megmerem-e fogni Őket, nem azzal foglalkoztam, hogy picik és jézusom összetöröm Őket, hanem hogy végre a karomban lehetnek.
Egy hét elteltével már nem kellett gyógyszereket szednem, és az orvos azt mondta, hogy már nem kell kidobnom a tejcsimet, adhatom a bakáknak. Így is lett. Először Janát raktam cicire, mert neki ügyesebben ment a cumisüvegből evés, és nagyon ügyes volt: 15ml-t cicizett, ami nagyon szép teljesítmény, úgy, hogy már csak 10ml tápszert kellett adnom neki. A Viki már nem volt ilyen ügyes, neki csak 10ml-t sikerült ciciznie, de legalább így is együtt voltunk és ez volt az igazi érzés, hogy ANYA lettem.

Aztán az orvosuk azt mondta, hogy hazavihetjük az ikreket, mert semmi bajuk nincs.
Volt is nagy öröm! Egészen másnapig. Amikor azt mondták, hogy inkább maradjanak az ikrek pár napot, mert elégé kicsi még a súlyuk. Elkeseredtünk, de vártunk.

2007. Június 1., 21. nap
Végre mehettünk haza mind a négyen. A 11 órás etetés után, szépen felöltöztetve, pólyába tekerve indulhattunk haza.
Viki 2kg 40dkg, Jana 2kg 20dkg-t nyomott.
Ezt a napot várta már mindenki. Főleg a nagyik, akik még nem foghatták kezükben az
Ikreket.

Végre OTTHON. Most már egy család vagyunk. Jó volt együtt lenni és tudtuk, hogy most már csak mi vigyázunk a mi kis manócskáinkra. Annyit ölelhetjük, ringathatjuk, simogathatjuk Őket, amennyit csak szeretnénk.
Eljött végre az első közös fürdetés. Természetesen jelen voltak a nagyszülők, hátha én nem merem megfürdetni az ikreket. De erre vártam már egész nap, úgyhogy fel sem merült bennem, hogy nem merem megfürdetni őket. Szépen ment, az ikrek egy kicsit türelmetlenek voltak, de ez érthető volt, hiszen a kórházban éjszaka fürdették Őket. Át kellett nekik is állni a változásra. Először Vikit fürdettük meg, utána Janát, és végül együtt vacsoráztak. Befejezésül pedig az előkészített pihe-puha külön kis ágyikójukba leraktuk az angyalkákat aludni. Sokáig néztük a férjemmel ahogy alusznak, nem bírtunk szabadulni az ágyuk mellől. Jó érzéssel töltött el minket, hogy most már rendes kisbaba életük van, gépek nélkül. Nagyon nyugodtan telt az első éjszakánk, igaz, én és a férjem részéről álmatlanul, mert külön szobában aludtak az ikrek és nagyon féltünk, hogy baj lesz. De aztán csak akkor sírtak, ha megéheztek.
Szerencsére nem volt semmi gond. Tényleg elmondhatjuk, hogy nagyon nyugodt babák voltak. Szépen teltek a napjaink, egyre többet ettek, szépen fejlődtek. Elkezdtek jönni a rokonok, ismerősök, barátnők is látogatóba. Mind megcsodálták, és alig merték megfogni az ikreket.


Amikor hazaengedtek minket a klinikáról, felkészített a doktor úr minket, hogy sűrűn kell vinnünk az ikreket a fejlődés neurológiára és a szemészeti rendelőbe, a koraszülöttség miatt. Az első két szemészeti vizsgálatnál Vikit nagyon megkínozták, mert a szemcsepptől nem tágult eléggé a pupillája, ezért a doktornő egy fémpálcikával kitámasztotta a picike szemét, hogy meg tudja vizsgálni. Nagyon fájhatott Vikinek, mert sokáig sírt még a vizsgálat után is. Én is elsírtam magam és mondtam a doktornőnek, hogy ne bántsa már, de muszáj volt. Rendben talált mindent náluk, minden alkalommal.
A fejlődés neurológus a súlyukat, a fejlődésüket, izomzatukat vizsgálta, hogy a korukhoz képest mit tudnak csinálni. Viki mindig ledöbbentette, hogy milyen szépen fejlődik, Jana egy picit gyengébb volt általában.

Szépen teltek a napjaink. 2 hónaposan Viki 4kg 20dkg, Jana 4kg 10dkg volt.
Elszomorított egy kicsit, hogy sajnos nem volt sok tejem, ezért tápszerrel kellett kiegészíteni az étkezéseket, hogy jól lakjanak. Próbáltam inkább az éjszakai etetésnél szoptatni Őket, hogy éjjelre jobban jól lakjanak a tejcsivel. Viki türelmetlen volt, mert a cicimből lassabban jött a tej, mint a cumisüvegből, úgyhogy volt, hogy neki lefejtem. Jana nagyon ügyes volt.
Aztán sajnos elfogyott a tejcsim. Janának hiányzott, sírt, hogy nem jött a ciciből semmi.
Fél évesen Viki már hasra fordult, pár nap elteltével már oda-vissza sikerült forgolódnia. A Jana ekkor még csak tárgyakat fogdosott és sokat kuncogott amikor a Vikinek útban volt és ráfordult. Aranyosak voltak.


2008. Május 12.én 1 évesek lettek.
Viki már nagyon stabilan ment, sőt szaladt. A Jana meg megtanult felállni. A utógondozóba, ahová vissza kellett járnunk, mindig elkeseredve kérdeztem a doktornőtől, hogy a Viki már megy, szalad, Jana meg nem, hogy ez nem baj-e?Azt mondta, hogy azért, mert ikrek, nem kell, és nem is fognak mindent egyszerre megtanulni, nem egyforma a felépítésük. Annyit segített, hogy tornáztassam a Janát, mutatott pár gyakorlatot, amit minden nap 2-3szor kellett csinálni. Szerencsére Jana és én is élveztem, soha nem sírdogált, hogy nem esik jól neki. Azt is mondta a doktornő, hogy még nem elég erős a Jana gerince, és ennek is jót tesz a torna. Így is lett, mert15 hónaposan Jana kapaszkodás nélkül elindult.
Igazából minden egyes hónapról írhatnék, hogy hogyan teltek a napjaink, hogy hogyan fejlődtek a mi kis manócskáink, hogy alig 2kg-ból, hogy lettek mára 13kg-ok, de igazából nem tudom leírni mert hosszú lenne. Egyszerűen boldogok vagyunk.

Ma már 20 hónaposak. Este 8. órától reggel fél 8-ig alusznak, napközben még egyszer 2-3 órát. (Úgynevezett nyúnya babával alszanak, amit Viki a hasa alá rak, Jana pedig ölelgeti. Ja, és legalább fejenként 3 cumival).
Mára már önállóan játszanak együtt és külön-külön is. Puszit adnak egymásnak, és nekünk. A Viki nagyon szereti ölelgetni és simogatni Janát. Igazi „nagy”lány . Ha Jana véletlenül elesik és beüti magát, akkor Vikike is simogatja a kis hátát, hogy ne sírjon.
Jana eleinte egy kicsit visszahúzódó babuci volt, most már inkább igazi huncut kisfiú lett belőle. Nem irigyek egymásra, pl. hogyha a Viki elkezd enni akkor visz a bátyusának is. Jó nézni, hogy szeretik egymást, nagyon ragaszkodnak egymáshoz, egymás közelségéhez. Ha véletlenül az egyikőjük eltűnik a szobából, akkor már keresik egymást. Okosan végig mutogatják, hogy ki az apuci, az anyuci, hugica, bátyus, és mindent.
Szóval nagyon okosak, és mára már nem érezni, hogy koraszülött gyerekekről lenne szó.
Első szavaik: apa, mama, papa. Anyát még sajnos nem mondják. L De azt már megmutatják, hogy mennyire szeretnek.
Viki az „ébresztő” óránk. Ő, az első, aki felkel reggel, és sikongatva ébreszti a bátyusát meg minket.

Rengeteget játszunk, nevetgélünk, eszünk. Minden időmet velük töltöm, és ha néha el kell itthonról mennem, akkor is rohanok haza, mert hiányoznak. Rettenetesen ragaszkodom hozzájuk, és ez valószínű azért van, mert még mindig azt az 5 napot, amit nem töltöttünk együtt, azt szeretném nekik visszaadni.

Kis családi történetünket azért írtam le, hogy elmondjam, hogy minden rossz után jön valami csodálatosan szép. Hogy azoknak üzenjek, akik átélték azt, amit mi, hogy elvesztettek egy babát, vagy koraszülött lett a babájuk: SOHA ne adják fel és, hogy ne keseredjenek el, hogyha ott állnak az inkubátor előtt és tehetetlenül nézik, hogy a babájuk milyen picike, és számtalan gép segíti a kis életét. Rengetek szeretettel és türelemmel minden napot széppé lehet tenni. Ha tehetik, minden percben legyenek mellettük, még akkor is, hogyha esetleg az inkubátorból nem lehet kivenni a babát. Legyenek mellettük, Ők azt megérzik, sokat segít nekik.
Nekem nagyon sokáig lelkiismeret furdalásom volt amiatt, hogy koraszülöttek lettek az ikrek, és hogy ez miatt esetleg fájdalmaik vannak. Nagyon nehéz egy szülőnek ezen túltenni magát, talán nem is lehet, de azért próbálják meg és csak a boldog perceket éljék.
A másik dolog pedig, hogy én sajnos, nem tudtam hüvelyi úton megszülni az ikreimet
(nem baj majd a harmadikat J). Ez a mai napig hiányzik. Megnyugtat viszont az a tudat, hogy így tudtam az ikreken segíteni akkor és ott, most pedig már örülök, hogy egészségesek, és boldog gyerek koruk van. Mert a lényeg, hogy közösen tesszük azzá.


Vissza

Simple vásárlói tájékoztató Támogassa adója 1%-val a
Koraszülöttekért Országos Egyesületet

Adószámunk: 18283114-1-06