Jancsi

Egyáltalán nem szívesen elevenítem fel a kezdeteket, azért írom csak le, mert amikor én voltam abban a helyzetben, hogy kősziklával a gyomromban kapartam az inkubátor falát, és emésztgettem az orvosoktól hallottakat, esténként folyton csodatörténeteket kerestem a neten koraszülöttekről, melyek azt bizonyították, hogy van remény.
Mondjuk a miénk részben csodatörténet, részben olyan, amivel az orvosok ijesztgetni szokták a frissen koraszülteket, hogy rossz esetben még ez is lehet. De már rég rájöttünk, hogy nem a zárójelentésekbe írt borzalmas orvosi szöveg szerint kell értékelni, hogy micsoda kisfiunk van, hanem rá kell nézni arra a vigyorgó fejére és kész. Így tehát remélem, hogy csodálatos rémtörténetünkből erőt tud meríteni, akinek épp szüksége van rá.

A terhességem a Jancsival életem első terhessége volt, semmi bajom nem volt, jól voltam, dolgoztam, jöttem-mentem, boldogok voltunk. Aztán a Jancsi, egy borzalmas rémes tavaszi vasárnap hajnalban, derült égből villámcsapásként, megszületett. Bátran állíthatom, hogy életem legborzalmasabb napja volt. 24 hetes és 5 napos terhes voltam, ő pedig 730 gramm. Mint utóbb megtudtam, (akkor nem figyeltem oda) azzal hogy ő ennyi idős volt, és tüdőérlelő injekcióra sem volt idő, mintegy 5% esélye volt az egyáltalán túlélésre. Jött is csőstül kb. az összes koraszülött szövődmény. Ezeket semmi kedvem részletezni, csak sorolom: a legnagyobb fokú agyvérzés, ami a skálán létezik, ennek folyományaként agyvíz elvezetési zavarok, ennek következtében shunt (de csak jóval később, eddig 3 shuntműtétje volt, reméljük, több nem is lesz), NEC, azaz bélperforáció, hashártyagyulladással, ez 2 műtéttel végződött, de közben több rettegést okozott, mint amennyi gond végül lett belőle, ezt elég jól megúszta. A Botallo vezeték nem zárult, ezért szintén megműtötték. Mindeközben folyamatos lélegeztetés lélegeztetőgéppel, ami borzasztó rosszat tesz a tüdőnek ( 7 hónapig volt lélgeztetőépen, ami nagyon nagyon sok), alig volt, aki el tudta képzelni, hogy valaha lekerül a gépről, de lekerült, utána még jó másfél évig oxigént kapott, itthon is, de azóta már az se kell neki, már csak a tracheostomája van meg, ami remélhetőleg, előbb utóbb szintén csak rossz emlék lesz. És akkor a légzés témakört is kipipálhatjuk. A szemei sem úszták meg, az egyikről részben levált a retina, a másikat lézerezték. Kapott mindenféle fertőzéseket, nem számoltuk, rengeteget és sokszor súlyosakat. Tényleg egy lyukas petákot nem adtak volna sokszor az életéért. Egy héttel az első szülinapja előtt jött haza először a kórházból. Aztán rá 3 hónapra még 3 és fél hónapot kórházban voltunk, akkor már én is vele mentem. 2009 októberben jött haza, ekkor kapta meg végre a végleges shuntjét, ami az agyvíz elvezetést biztosítja azoknak, akiknek ez pl egy agyvérzés következtében magától nem működik. Amíg ez nincs rendezve addig különféle átmeneti megoldások vannak, amik tök fertőzésveszélyesek és egyáltalán nem jelentnek stabil állapotot.

Nem akarok bulvársokkolni, de hát ez volt, ez a Jancsi kis rovott múltja. Eleinte nem is értettük, hogy miért pont a Jancsi az, az összes koragyerek közül, aki a legtöbb slamasztikába keveredik, és hogy miért vagyunk ilyen szerencsétlenek. Aztán rájöttünk, hogy azért mert ő olyan helyzeteket élt túl, amit papírformaszerint nem kellett volna neki, aztán ezektől nyilván legyengült, és a következő fa is pont rá tudott esni, és így tovább, mint a dominók. Úgyhogy inkább büszkék vagyunk rá, tök nagy csoda, hogy él, hát még hogy ennyit vigyorog. És tudom, hogy vannak 430 grammosan született gyerekek, akiknek kutya baja, de ők rohadt nagy mázlisták. Ebben semmi logika, és igazságosság nincs. Valaki megússza valaki nem. Ezen az ember agyal egy darabig, aztán rájön, hogy felesleges. Alapszabályok, hogy tilos hasonlítgatni, illetve attól rettegni, hogy mi lesz. A mindennapokat kell csinálni. Először túlélni napról napra, aztán tenni a tőlünk telhető legjobbat, legtöbbet napról napra, és örülni minden megtett milliméternek. Iszonyú nagy boldogság tud lenni még 5 perc lélegeztetőgép nékül, ami elég bizarrul hangzik, de így van. Amikor életben először lekerült a gépről, épp valami huszáros menetelős őrület volt a Felvonulási téren, a kórház mellett, akkor nekünk teljesen úgy tűnt, hogy mindenki őt ünnepli, annyira boldogok voltunk. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy még úgy sem egymerő keserv az élet, hogy a kisfiad egy dobozban fekszik sípoló gépek közt. Ez roppant tanulságos dolog egyébként.

A kórházban töltött idő alatt a Jancsi csövek között feküdt, rengeteget aludt, ha az ember nem nézte őt egész nap árgus szemekkel, túl sok rakciót nem láthatott tőle. Az első pillanattól kezdve beszéltünk, meséltünk, szavaltunk és énekeltünk neki, később vastag kötetekkel járultunk az inkubátorához, és volt kis mp3 lejátszója, melyen én daloltam neki, Oli meg mesélte a sárkányölő Jánosos meséket, és Mozart is rajta volt a kis playlistjén. Közben minduntalan az orvosok és nővérek fülét rágtam, hogy adják már a kezembe, ez 7 hetesen történt meg először, de aztán rendszert csináltunk belőle. Hát én abban biztos vagyok, hogy pl. ezek miatt élte túl azt a sok szarságot. Meg mert szuperhős. És persze nyilván az orvosok és nővérek erőfeszítéseinek és felénk való jószándékának köszönhetően is. Sok csodálatos ember kezei között volt a Jancsi, még ha olykor annyi rosszat is voltak kénytelenek mondani rá. Ilyenkor nem annyira figyeltünk. De a többit köszönjük itt is ezúton is, mindig is!

Egy éves elmúlt a János, mikor először mosolygott, és reagált egyértelműen arra, hogy beszélünk hozzá, addig is láttuk, hogy figyel, de ezt már más is láthatta, nem csak a szerető szülői szemek. Azóta szerencsére egyfolytában vigyorog, és szakadatlanul elvárja, hogy beszéljünk hozzá, de legalábbis adjunk ki valami hangot, amin nevetgélhet. Ez volt az első kapcsa felénk és a külvilág felé, és szerintem ez is marad a legfontosabb, a hangok. Lehetne mondjuk zongorista, én annak örülnék a legjobban, de majd eldönti. A Jancsi, most 3 éves, és egy olyan kisfiú, aki sok mindenben teljesen más, mint egy átlagos gyerek, sok mindent nem tud, amit jó lenne, ha tudna, viszont egy hihetetlen édes kis pofa. Elsősorban boldog, és kiegyensúlyozott, és vigyori, és ha valaki nyit felé, és meg akarja ismerni, az meglátja, hogy mennyire okos, hogy kommunikál, és véleménye van.
Az életünk egy paraszthajszállal bonyolultabb, mint eredetileg terveztük, de nem ez a lényeg. Ő is és mi is azon dolgozunk, hogy egyre ügyesebb és erősebb legyen, és még ennél is okosabb, mint most. Viszont ugyanilyen boldog!

Hogy mi volt a koraszülés oka, arra csak a következő terhességem során jöttek rá. Mindenesetre azzal a prekoncepcióval indult neki az áldott eszű, kezű és szívű Dr. Dodó a terhességemnek, hogy esetleg méhszáj gondok lehetnek, így jókor el is csípte, hogy tényleg az a gond, így aztán bevarrták a nyíló méhszájat még idejében, én pedig feküdtem kb 2 hónapot, és fohászkodtam. A bent növögető Miska nevű illető pedig bent is maradt. 37 hét 2 napra született. Tisztában volt a koraszülött határvonallal, azt átlépte, aztán jött. És most ő a Jancsi izgága kisöccse, aki egészséges, mint a makk.

És még van egy gondolatom, amit fontosnak érzek az egésszel kapcsolatban:
A sima újszülöttek szüleinek ujjongva gratulál mindenki, pedig, ki tudja, lehet, hogy egy szép napon útonállók lesznek vagy hajléktalanok, esetleg mélységesen boldogtalanok. De olyankor senkinek a világon nem ez jut az eszébe. És ez így van rendjén. Hát így kéne, hogy legyen ez a bonyolult gyerekeknél is, örülni kell nekik, mert kis életkék, akiket nagyon lehet szeretni, és akik nagyon tudnak szeretni, a többi meg majd kiderül, majd alakul. Lehet, hogy nem így képzeltük, de az ember sokszor sok mindent nem úgy képzel, attól az még nem lesz tragédia. A Jancsi például sokkal inkább egy csoda.

Vissza

Simple vásárlói tájékoztató Támogassa adója 1%-val a
Koraszülöttekért Országos Egyesületet

Adószámunk: 18283114-1-06