(IKER) KORASZÜLÖTTEKRŐL FÉRFIAKNAK

Kedves újdonsült édesapák, férfitársaim. A baba-mamás fórumokon és facebook csoportokban – érthető módon – minden a kisbabák és az anyukák körül forog, mi pedig általában tisztes távolból figyeljük az eseményeket. Bár, ha őszinték akarunk lenni, ezt annyira azért nem bánjuk. Vannak azonban olyan helyzetek, amikor nem lehet a háttérben maradni, nem tudjuk párunkra testálni a tennivalókat, sőt minden figyelmeztetés nélkül vele együtt mi is a frontvonalban találjuk magunkat, ott is a legelső sorban. Ilyenkor nekünk is jól jön a bátorítás, a bajtársi vállveregetés.

Bizonyára Te is végigjártad már vagy épp most taposod a várandóság édes-keserű útját, tele örömmel, nehézséggel, új élményekkel. Már pont kezdted megszokni az éjjeli felriadásokat, a lehetetlen kajapárosításokat, a néha biztató, néha riogató ultrahangokat és persze nagyon készülsz, fested a babaszobát, böngészed az iker babakocsikat, amikor hideg zuhanyként jön a hír: koraszülött gyermekeid lesznek. Ez nem kérdés, gyakorlatilag nincs választási lehetőséged, így fog történni. Csupán a 7. hónapban vagytok, de nincs tovább, fogy a magzatvíz, öregszik a méhlepény, az ikerpár kisebbik tagja biztosan nem húzza már pár napnál tovább, úgyhogy másnapra el kell döntenetek, hogy lesz két koraszülött babátok vagy végigmegy ugyan a várandóság, de akkor elég lesz a normál babakocsi is. Abszurdnak hangzik, de megkönnyíti a helyzetet, hogy egyik döntés sem rizikómentes, bármelyik esetben rámehet a nagyobbik gyerek is vagy akár még az édesanya is. Szóval így is, úgy is veszélyes útra léptek, a kicsinek viszont csak egy esélye van. A döntés lehetősége így hát csak elvi, hiszen hogyan is mondhatnál le róla, főleg miután érezted már a rugdalózását és esti mesét is mondtál neki. Meg aztán mit mondanál majd pár év múlva a testvérének, ha megkérdezné, hogy ki az a másik baba, aki az ultrahangos képen integet. A jó hír, hogy ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben is van remény. Úgy hívják PIC, vagyis prenatális intenzív centrum. Bár a neve ijesztő (hiszen kinek van jó élménye a kórházak intenzív osztályairól), Kecskeméten ez egy fantasztikus hely, itt naponta történnek kisebb-nagyobb csodák.

Tovább

Tanácsok a PIC-ről.

Nincs az az édesanya, aki úgy tervezi, hogy egy törékeny, éretlen babát hoz a világra. A koraszülött babák szülei felkészületlenül, tele fájdalommal és mérhetetlen bizonytalansággal kezdik életük egyik legnehezebb időszakát. Ezek a babák annyira törékenyek, és sérülékenyek, hogy az édesanya nemcsak hogy nem etetheti, fürdetheti, öltöztetheti babáját, de sok esetben mégcsak hozzá sem érhet, magához sem ölelheti. Tehetetlenség és üresség, ez az amit egy koraszülött baba anyukája érez.

A terhességem alatt nagyon vigyáztam magamra, betartottam a létező összes orvosi és védőnői utasítást, mégis koraszülött lett a kisfiam. Amikor a babám 13 héttel a kiírt időpont előtt megszületett, nem tudtam, hogyan lehetnék jó anyja a kisfiamnak. Üresnek éreztem magam, hiányzott a pocakom, és minél több időt töltöttünk távol egymástól (napi kétszer 20 perc látogatási idő nem sokat segített az anya - baba kötődés kialakulásában) annál kevésbé éreztem azt a leírhatatlan, szívet csordultig töltő szerelmet, amit már ismertem első gyermekem születése után. Fájdalmas volt a felismerés, hogy nem kötődöm a fiamhoz, holott minden gondolatom, légvételem ő volt. Rettegtem, hogy fájdalmai vannak, amit közvetve én okozok neki, hiszen az én testem "lökte ki" magából, nem biztosítva a megfelelő környezetet a növekedéséhez. Hosszú idő kellett, mire kiismertem magam abban a közegben, ahol és akikre rá KELLETT bíznom a kisfiam életét. Bárcsak az első pillanattól kezdve tudtam volna, hogy pontosan mikor, mit és hogyan kérdezzek. Talán nem lettem volna annyira elhagyatott a fájdalmammal, talán könnyebben átvészeltem volna azt a 14 hetet, amit a kisfiam az intenzív osztályon tölött. Talán, én tudok segíteni NEKED. Igen neked, aki éppen most éli át ezt az embertpróbáló időszakot.

Tovább

Ő szintén Őszintén 2.

Mikor és mekkora súllyal született a gyermeked, Szilvi?

- 2014.04.25-én született, 1830 grammal és 47 cm-rel, a 31. terhességi héten.

- Meddig ápolták őt intenzív osztályon?

- Pontosan 3 hétig volt a koraszülött intenzíven, 4 napot a csecsemő osztályon.

- Hogyan viselted ezt az időszakot?

- Lelkileg teljesen kimerültem és a család is, főleg a nagy gyermekünket viselte meg.

- Küzdöttetek-e valamilyen szövődménnyel a koraszülésből adódóan?

- Még nem tudni biztosan, úgy néz ki, hogy zsírszövetet találtak az egyik szemnél.

- Hazatérés után mikor fogalmazódott meg benned, hogy kistestvért szeretnél? - Ha nem szeretnél újra várandós lenni, miért döntöttél / döntöttetek így?

- Én még szeretnék egy kisembert, de be kell vallanom, most még minden percét, kiélvezem annak, hogy itt tarthatom a karomban. A párommal megbeszéltük, hogy ha a 35. életévünk betöltéséig nem látogat meg újra minket a gólya akkor lemondunk a babavárásról és örülünk, hogy 2 fiú itt van velünk. De addig még van 2 év.

Tovább

"Kérem, ön MINDENT rosszul csinál!" - avagy: ADHD-s gyerekekkel az élet

"ADHD-s a gyerek? Nos, mi sem egyszerűbb ennél, puszta nevelési hibáról van szó, ADHD nemlétező betegség. Változtasd meg a hozzáállásod, benned van a hiba!" Azt hiszem, mind hallottuk már, akik hasonló cipőben járunk. A világ azon része, akiknek nincs (vagy enyhébb esete van csak), mindig készen áll arra, hogy jól megmondja azoknak, akiknél nehezebb a küzdelem. Ezer és ezer cikk és könyv létezik, amiből kiderül, hogy nem is létezik, a gyógyszeripar összeesküvésének eredménye csupán. Esetleg, az engedékenyebbek szerint, létezik, de neveléssel megoldható. Ha mégsem, akkor is a szülő hibája az egész, miért hagyta, hogy oltásokat kapjon. Vagy hogy feldolgozott ételt egyen. Teszemazt (jajj, Úristen!) cukrot is, alkalomadtán. Vagy még ez sem kell hozzá, nem paleo étrend van otthon? Esetleg Paracetamolt fogyasztott a terhesség alatt? Hát akkor miért csodálkozunk???

Szeretném első körben elmesélni, hogy mi is az ADHD. Ez egy anyagcserezavar, ami hasonlóan a cukorbetegséghez, ahol az inzulinszint nem megfelelő, szintén egy bizonyos anyag túl alacsony szintjének következménye. Az ADHD-s személy dopaminszintje jóval alacsonyabb a normálisnál (vagy túl ingadozó).

Tovább

De mit tehetek érte én? – 2. rész – Ha már hazajött…

Fruzsi az első részben arról írt, mit tehetünk koraszülött babánkért addig, amíg a PIC-en orvosok, nővérek gondozzák, mivel járulhatunk hozzá a „szabadulásához”. Most arról szeretnénk írni, hogy mit tehetünk akkor, amikor hazavihetjük a babát.

Innentől kezdve a szülőkre sokkal nagyon felelősség hárul, hiszen nincs mellettünk 24 órában egészségügyi személyzet, aki közbelép, ha szükséges.

Először is, nyugodjunk meg. Aztán gondoljuk végig, mire van szüksége a babának.

Az első és legfontosabb teendő, hogy a család összeszokjon, az apróság elfoglalja helyét az otthonában, megismerkedjen azokkal a családtagokkal, testvérekkel, nagyszülőkkel, akik esetleg hónapokon át maximum fényképen találkozhattak vele. Babusgassuk, szeretgessük sokat, könnyítsük meg neki a beilleszkedést az új helyzetbe.

Próbáljuk meg kialakítani az újfajta napirendet, figyeljünk a baba jelzéseire, ismerjük meg a szokásait, emellett legyünk figyelemmel saját igényeinkre is.

Nem könnyítik meg a rendszerességet az első időkben sűrűn előforduló orvosi kontrollok.

Ezek a baba későbbi fejlődése érdekében feltétlenül szükségesek, ezért, még ha kényelmetlen is, ne hagyjuk ki őket. Vegyük szigorúan a koraszülött utánkövetés rendszerét.

 

Tovább

De mit tehetek érte én?

Nagyon fontosnak tartom mindenekelőtt leírni, hogy minden hálám, csodálatom és tiszteletem azoké az embereké, akik éjt nappallá téve dolgoznak a koraszülött vagy beteg babák és gyerekek gyógyulásáért. Köszönöm, köszönjük nekik mindazt, amit értünk tettek!

De mi az, amit mi tehetünk, amikor a kisbabánk ott fekszik egy dobozban gépekre kötve?

Öt év távlatából írom le ezeket a gondolatokat, talán mert mostanra értek meg és lettem bennük biztos, vagy csak most lett rá időm és erőm…

A koraszüléssel járó (szerintem) leggyötrőbb érzés ellen próbálok valami fegyvert adni, de legalábbis egy kis segítséget, hogy hogyan bírjuk ki. Ez az érzés pedig szerintem az, hogy kontrollt vesztünk, hogy tehetetlenek vagyunk, miközben a világ egyik legborzalmasabb dolga történik a saját gyerekünkkel és velünk. Minden kiesik a kezünkből, ott van a babánk, aki egy napja még magzat volt a hasunkban, mi növelgettük, szerettük, védelmeztük, most pedig orvosok, gyógyszerek és gépek segítenek neki a túlélésben, miközben mi ott állunk tördeljük a kezünket, nem látunk a könnyeinktől és úgy érezzük, semmit nem tudunk tenni azért, hogy bármi egy kicsit is jobb legyen. Ott lehetünk vele eleinte pár órát, jó esetben többet is, a többi időben pedig kővé vált gyomorral, aggyal és szívvel próbálunk fennmaradni a vízen, várva azt a következő fél órás látogatást, amikor legalább a dobozon kívüli jelenlétünkkel biztosíthatjuk a babánkat arról, hogy még vele vagyunk és szeretjük nagyon.

Rettenetes az az érzés, amikor az ember kapja a rémhíreket sorra, és nem tud semmit tenni, csak várni. De most mondom, hogy tud. Nagyon is tud. Az az icipici kis baba olyan antennákat birtokol, amit mi már elfelejtettünk, és ha ezekhez megpróbálunk kapcsolódni, ott lehetünk vele a legnagyobb bajban is. És a legnagyobb bajban a mi sosem ismert erőink is fel tudnak támadni. És ez az, ami a legtöbbet tudja segíteni nekünk is és a gyerekünknek is.

Tovább

Ő szintén Őszintén

- Mikor és mekkora súllyal született a gyermeked, Fruzsi?

- 2008. márciusban, 730 grammal, a 25. héten

- Meddig ápolták őt intenzív osztályon?

- 1 évig + 3 és fél hónap bónusz.

- Hogyan viselted ezt az időszakot?

- Nagyon hullámzóan. A teljes kétségbeesés és az új lendületet kapás váltották egymást, úgy, ahogy Jancsi állapota diktálta. De valahogy az elején, az első pár hét után, amikor rájöttem, hogy az orvosok sem tudhatják, mi lesz, úgy döntöttem, hogy bízom benne és hiszek abban, hogy hazajön. Ez volt mindig a fejemben, hogy jöjjön haza és legyen boldog. Ha valami nagy zuhanás volt az állapotában, akkor mi is zuhantunk, de igyekeztünk mielőbb megtalálni az apró, általában csak nekünk észrevehető jeleket, amik arra vallottak, hogy megint kifelé mászik a gödörből. Mindazonáltal végigszorongtam nyilván az egész időszakot, de közben működtem és még nevetni is tudtam, ha úgy adódott... Amikor már nagyjából sínen volt, csak várni kellett valami újabb mérföldkőre, olyankor egész normálisan éreztük magunkat, nyilván csak relatíve, de az ember egészen meg tudja szokni, akár azt is, hogy gyakorlatilag másfél évig félig egy kórházban lakik. Azt mondtam magamnak, hogy nem vagyok hajlandó nap mind nap nyomorultul érezni magam, noha objektíve minden okom meg lenne rá, így hát nem is éreztük magunkat nyomorultul. Nem akartuk és kész.

Tovább

Traumatizált szülők?

Azt gondolom, minden koraszülésen átesett anyuka kicsit más, mint az átlag, én pedig még ennél is másabb vagyok. Sziklaszilárdan hiszem, hogy mi, kora-anyák mind sérültünk. Aki a kora intenzívet megjárta, biztosan elhagyta egy kerekét. Úgy tűnik, én többet is.

Az egyetlen gyerekem öt éves és betegségtudata van…

Ezt okoztam én, a sokszoros orvosi figyelem, a rengeteg terápia, a szoros odafigyelés, az öt év macera.

Befeszültem, illetve feszülök még most is. Jobban belegondolva én még gyakorlatilag ki sem engedtem a szülés óta.

Ha bárhol vagyunk, én nem igazán veszem le a szemem a gyerekről, minden másodpercben figyelem. Sokszor intem óvatosságra, hiszen sokkal mozgékonyabb az átlagnál. Féltem, nagyon féltem..

Burokban nevelem?
Túlféltem?
Mentegetőzöm…

Tovább

Az iskolakezdés nehézségei – egy fél év távlatából

Ha SNI gyermekedet normál közösségbe íratod

Egyszer csak elérkezik az idő, hogy gyermekednek az óvodai környezetet el kell hagynia és újabb mérföldkőhöz érkezve iskolai elvárásoknak kell megfelelnie. Számunkra ez 2012 év elején tudatosodott, mikor kisfiúnkat a 3 sz. Tanulási Képességet Vizsgáló Bizottság megvizsgálta és iskolaérettnek minősítette. A felmérés szerint az élethez meg van az esze, kb. 11 éves gyerek szintjén van, viszont a tanuláshoz szükséges részképességekben el van maradva, főleg a figyelem megtartása rövid kb. 10 - 15 perc, hamar elfárad, munkavégzése lassú. SNI besorolást kapott, ennek megfelelően keressünk befogadó iskolát, és akkor kijelölik azt számunkra. Előzményként: gyermekünk 2005.-ben 25. hétre 820 gr.-al, 36 cm-el látta meg a napvilágot.

Elkezdtük keresni a lehetőségeket, szóba került a Maixner alapítványi iskola, hiszen itt van a kerületünkben, és a „diszes” gyerekekkel foglalkoznak kiemelten, - a koraszülöttségből adódóan a veszélyeztetettség fenn állhat,- így ellátogattunk a nyílt napjukra, mely nagyon tetszett. A gyerekeket egy saját szakember méri fel, aki nagyon kiszelektálja őket, bennünket alapból elutasított. A lényeg, hogy egy osztályt indítanak minden évfolyamon és összesen négy SNI gyereket vesznek fel egy osztályba, a túljelentkezés minden évben többszöröse a felvehető gyerekeknek, ráadásul lehet, hogy már előző évben oda „ígérik” a SNI helyeket, ezt értsd úgy, hogy Ő még iskola éretlennek minősíti, de ha visszatartod még egy évet jövő tanévre kiadja a befogadó nyilatkozatot.

Viszont egy fontos információval bővültünk gyermekünk valószínűleg nem „diszes”.

Tovább

Gondolatok a fejlesztés körül

 

„Szeretni, boldogan élni, mindenkinek joga van, hókuszpókusz nélkül is.“

 

Ez az idézet egy sérült gyermeket nevelő édesanya írásából származik, és az erre a cikkre tett spontán fórum bejegyzésem szolgált alapjául ennek az írásnak. Sokáig érlelődött bennem, mire végleges formába öntöttem. Úgy gondolom, nagyon nagy felelősség bármit is leírni, ami mások érzéseit, gondolatait is érintheti, befolyásolhatja. Szeretném hangsúlyozni, hogy amit leírtam, az kizárólag a saját véleményem, a saját igazságom tükröződik benne, ami az általam megélt tapasztalatokból táplálkozó mély, belső meggyőződésemből fakad. Szeretettel osztom meg a gondolataimat, bízva abban, hogy senki sem fogja magára nézve esetleg bántónak érezni a szavaim. Kérem, akinek nem inge, ne vegye magára.

A fenti idézet azért ragadott meg már az első pillanatban, mert az egyik legfontosabb kérdésre világít rá, ami mindannyiunkat foglalkoztat. Amikor a gyermekünk fejlesztési lehetőségein gondolkodunk, komoly dilemmát okoz, merre is induljunk, és a kínálkozó lehetőségek közül végül mit vállaljunk be, és mit nem. Sajnos én is csak évek elteltével jöttem rá, nem az a legfontosabb, hogy minél több terápiát végig csináljunk, és bármi áron kierőszakoljam a fejlődést. Mindezt úgy, hogy közben fáradt vagyok, ingerült, elégedetlen a gyermekemmel és önmagammal, és ami a legfontosabb, arra sincs időm és energiám, hogy egyszerűen csak elfogadjam azt ami van, és szeressem a gyerekem úgy, ahogy van. Amikor az embernek csak az lebeg a szeme előtt, hogy a gyermeke mindenáron olyan legyen mint a többiek, - mert egyrészt ez a saját elvárása, másrészt iszonyú nagy a család és a környezet felől érkező nyomás is-, akkor nagyon sokszor megfeledkezik minden másról. A párjáról, önmagáról, és az élet más, fontos területeiről is. Ezeket a hibákat sajnos magam is mind elkövettem, de hálát adok a sorsomnak, hogy megtanított megérteni ezt a folyamatot, és lehetőséget adott arra is, hogy tanuljak belőle, és változtassak rajta.

 

Tovább

Isten hozott Hollandiában!

Gyakran kérnek arra, hogy próbáljam meg leírni, milyen is felnevelni egy sérült gyermeket - azért, hogy segítsünk megérteni ezt az egyedülálló tapasztalatot azoknak, akik nem osztoznak benne, hogy el tudják képzelni milyen érzés ez. Nos, ilyen:

Amikor babát várunk, az ahhoz hasonlít, mint amikor egy csodálatos vakációt tervezünk, mondjuk Olaszországba. Megveszünk sok-sok útikönyvet és eltervezzük az egész gyönyörű utat. A Kolosszeum, Michelangelo Dávidja, Velence gondolái, stb. Még talán néhány hasznos olasz kifejezést is megtanulunk. Mindez nagyon, nagyon izgalmas.

Több hónap vágyakozással teli várakozás után végre eljön a nagy nap. Becsomagoljuk a bőrőndjeinket és elindulunk. Néhány órával később, a repülőgép leszáll. A légikísérő odajön, és mosolyogva közli: Isten hozta Önöket Hollandiában!

Tovább

Simple vásárlói tájékoztató Támogassa adója 1%-val a
Koraszülöttekért Országos Egyesületet

Adószámunk: 18283114-1-06