Alexandra és Jázmin története

A mi történetünk 2014 márciusában kezdődött, amikor 1 hónap próbálkozás után elsőre pozitívat teszteltem. Nagyon boldogok voltunk a párommal. Felhívtam az orvosomat és időpontot kértem ultrahang-vizsgálatra. Április 7-én a szívműködés pozitív, 6 hét+6 nap. Ekkor kezdődtek a rosszullétek. Émelygés, hányás, nagyon érzékeny voltam a szagokra, de a közérzetemmel nem volt probléma.

Májusban egy csodaszép napon kiültünk párommal pecázni, aztán az esti órákban hazamentünk, én pedig vacsi előtt még gyorsan le akartam tusolni. Ahogy levetkőztem, észrevettem, hogy itt valami nincs rendben. Véres voltam…. 11 hét+6 nap, sírtam az autóban, hogy biztosan elveszítettük. Beértünk a kórházba, beszélni sem tudtam a sírástól. Nagy nehezen elmondtam a nőgyógyászaton, hogy 11 hét 6 napos terhes vagyok és elkezdtem vérezni. A nővér telefonált az ügyeletes doktornőnek, aki azonnal jött is megvizsgálni, szerencsére az ultrahangon minden rendben talált. Pár napot bent töltöttem, szigorú fekvés+gyógyszerek kíséretében. Május 12.-én hazaengedtek. Június 15-én kiderült a baba neme: kislány. Alvászavarral, állandó rosszulléttel és iszonyatos kézzsibbadással teltek a napjaim. Augusztus 5-én mentem a terhesgondozóba, ahol nagyon magas volt a vérnyomásom. Felküldtek az osztályra, hogy be tudják állítani gyógyszerrel.

Az első ultrahang alkalmával az orvos nagyon ráncolta a szemöldökét: magas volt az áramlás és a babát is kisebbnek látta, mint amennyinek lennie kellett volna. Ekkor voltam 25 hetes, a baba viszont csak 23 hét+2 naposnak felelt meg. 8 napig voltam Békéscsabán a kórházban, majd miután még mindig úgy látták, hogy valami nem stimmel, átszállítottak a Szegedi Nőgyógyászati Klinikára. Ott az osztályvezető főorvos volt az első, aki megultrahangozott engem és elmondta, hogy valóban kisebb a baba: 2 héttel le van maradva a fejlődésben, de ez elő szokott fordulni és még nem olyan nagy az eltérés. Azért a biztonság kedvéért tüdőérlelő injekciót kezdtek el adni. Teltek a napok, minden egyes ultrahangon kisebbnek találták, de mindig megnyugtattak, hogy ez még belefér. Augusztus 21-én reggel végre hazaengedtek. Akkor voltam 26 hetes. Amikor hazafelé mentünk, elolvastam a zárójelentést. 1 hét szegedi tartózkodás után a zárójelentésen még mindig az állt, hogy a baba 23 hét+4 naposnak felel meg. Mivel hosszú hétvége volt, így csak hétfőn hívtam az orvosomat, hogy mikor mehetek hozzá ultrahangra.

Ő közölte, hogy most éppen nyaral, 3 hét múlva menjek hozzá; beszélt a szegedi osztályvezető főorvossal, nyugodjak meg, minden rendben. Szeptember 9.: végre estére kaptam hozzá időpontot, elmentünk párommal és vett le tőlem kenetet, mert napok óta kellemetlen szagot éreztem, hiába tusoltam le naponta többször. Szólt, hogy most már fel lehet öltözni, ekkor kértem, hogy nézzük már meg a babát ultrahangon is, mert apa rég nem látta. Nagy nehezen belement (sokan vártak rá kint). Nézegette, majd közölte, hogy nagyon kevés a magzatvizem, menjek vissza reggel fél 8-ra, és az osztályvezető főorvos soron kívül megvizsgál. Hazamentünk, egész éjjel ébren voltunk, tudtuk, hogy onnan már nem jövök haza egy jó ideig. Szeptember 10.: reggel 7-re már bent voltunk. Elvették a papíromat, majd leküldtek az ultrahang elé, hogy várjam ott az orvost… 9 óra volt és még mindig semmi. Aztán egyszer csak elkezdett ömleni az orromból a vér.. az asszisztens adott nekünk papírt, majd végre felhívta a főorvost, hogy jöjjön már le, mert várom. Páromnak vissza kellett mennie a munkába, így egyedül vártam tovább. Fél 10-kor megérkezett a doki, felfeküdtem, nézegetett, majd megkérdezte: „mennyinek tetszik lenni?” Mondtam neki, hogy 29 hét+6 nap. Rezzenéstelen arccal: „evett ma már?” Mondom igen, egy sajtos kiflit. „Jó, akkor ne egyen többet és ne is igyon. Maga 25 hét+4 napnak felel meg… Átszállítjuk Szegedre.” Ekkor ránéztem az orvosra és csak annyit mondtam: oda SOHA többet!! Felküldött az osztályra, ahogy beléptem a szobába, sírtam és hívtam a páromat, hogy jöjjön vissza, mert itt ma baba lesz. Bejött hozzám az orvosom, aki közölte, hogy azonnal visznek át Gyulára, mert a baba és én is életveszélyben vagyunk és már nincs annyi idő, hogy Szegedig elmenjünk. Itt elmúlt a sírásom, sokkot kaptam, mert onnantól kezdve egy csepp könnyem sem volt.

Átszállítottak Gyulára. Fel a „műtős” hálóinget, még egy utolsó ultrahang, hogy ők is megbizonyosodjanak róla, 29 hét+6 nap helyett 25 hét+4 nap... Fel a műtőbe, készítettek elő a műtétre. Mindenféle kérdéseket tettek fel, a műtőből meg kiabáltak folyamatosan hogy kész vagyok-e már. Igyekezzenek már… nagyon siettek. Betoltak. Iszonyatosan fájt az injekció. Aztán jött a remegés, így még nem fáztam soha, eltelt már jó fél óra, síri csend volt. Megkérdeztem, hogy mikor szedik már ki? A válasz: Anyuka, már rég kint van…. Innentől kezdve nem kérdeztem semmit. Kitoltak a műtőből, a párom ott ült a széken, láttam a félelmet a szemében. Megpuszilt és mondta, hogy megvárja, míg kihozzák Jázmint. Betoltak a szobába, eltelt több mint fél óra, de apa még sehol.

Majd egyszer csak megjelent, elkezdett zokogni, hogy nagy baj van. 12:37.-perckor megszületett Jázmin. Kb. 27cm-rel és 700 grammal. Újra kellett éleszteni, 30 percet küszködtek, mire szállítható állapotba hozták (a gyerekkórház 5 km-re van a szülészettől). 2 napig nem láthattam őt, csak a képet, amit a párom készített róla. Csodálatos volt, egyáltalán nem tűnt picinek. Aztán eljött a pillanat, végre átmehettem hozzá.

Cipővédő, szájmaszk, fertőtlenítés, majd a nővér odalépett az inkubátorhoz és rámutatott: „Anyuka, itt van a lánya.” Soha nem fogom elfelejteni azt, amikor elsőnek láttam meg őt. A világ legszebb és legapróbb csodája, csak álltam az inkubátor mellett és zokogtam, körben mindenhol inkubátor, a szagok… a csipogások… Beköltöztem az anyaszállóra, majd végre az orvossal is tudtam beszélni. Ő elmondta, hogy az volt az egyetlen szerencsénk, hogy bár a súlya rettentő kevés, a szervei 29 hetesnek feleltek meg. Az első 1 hónap a legkritikusabb, addig csak fejni a tejet, beszélni hozzá. 1 hét kellett ahhoz, hogy elsőnek kinyithassam az inkubátor ajtaját és megérinthessem a kezét.

Majd további 2 hét, míg volt annyira stabil, hogy kenguruzzunk. Eltelt az a hosszú 1 hónap, majd érkezett a következő hidegzuhany. Mivel Jázmin oxigénhiányt szenvedett, amikor megszületett, tágultak az agykamrái. Át kell őt szállítani Debrecenbe, ott eldöntik, hogy kell-e valamit csinálni. Akkor ismét összetörtem. Szerencsére már másnap sikerült a doktornővel beszélnem Debrecenben, lumbálták Jázmint, víztiszta agyvíz távozott neki, megszűnt a nyomás a fejében. 2 hétig voltunk megfigyelésen, átélhettem végre az első peluscserét, megfürdethettem őt (1 kg volt), aztán visszaszállították Gyulára.

Emlékszem, ahogy elment mellettünk a koraszülött mentő, iszonyatos érzés volt, hogy tudod, a te gyereked van benne. Visszatérve már csak a bűvös 2300 grammot vártuk. Ami 96 nap kórházban tartózkodás után, december 15-én elérkezett végre. Hazakerülésünk után is sokszor tértünk vissza sajnos. Vékonybélgyulladás, márciusban pedig kiderült, hogy pitvari sövényhiányban szenved. Június 25-én műtötték a szívét Szegeden, azt mondták, minimum 3 hét kórház utána. De ő meghazudtolt mindenkit és 8 nappal a szívműtét után hazamehettünk! 8 hétig jártunk Dévény tornára, de utolérte a lemaradást, így azt is befejezhettük. Jelenleg 16 hónapos (korrigáltan 13) 6500 gramm és 71cm. Vidám, huncut és iszonyatosan erős lány. Kívánok minden korababának egészséges, boldog hosszú életet. A Koraszülőknek pedig kitartást, nálunk és a gyermekeinknél erősebb nincs a világon.

Szeretnék köszönetet mondani a Gyulai Pándi Kálmán Gyermekkórház nővéreinek, orvosainak: Dr.Abdulrahman Abdulrab Főorvos úrnak, Dr. Zátonyi Adél Főorvos asszonynak, Dr. Schriffert Terézia Főorvos asszonynak, Dr. Máté Csilla gyermekgyógyásznak. Páromnak, aki végig mellettünk ált, ő a világ legjobb apukája. És persze a debreceni, szegedi klinika nővéreinek, orvosainak.

Vissza

Simple vásárlói tájékoztató Támogassa adója 1%-val a
Koraszülöttekért Országos Egyesületet

Adószámunk: 18283114-1-06