(IKER) KORASZÜLÖTTEKRŐL FÉRFIAKNAK

Kedves újdonsült édesapák, férfitársaim. A baba-mamás fórumokon és facebook csoportokban – érthető módon – minden a kisbabák és az anyukák körül forog, mi pedig általában tisztes távolból figyeljük az eseményeket. Bár, ha őszinték akarunk lenni, ezt annyira azért nem bánjuk. Vannak azonban olyan helyzetek, amikor nem lehet a háttérben maradni, nem tudjuk párunkra testálni a tennivalókat, sőt minden figyelmeztetés nélkül vele együtt mi is a frontvonalban találjuk magunkat, ott is a legelső sorban. Ilyenkor nekünk is jól jön a bátorítás, a bajtársi vállveregetés.

Bizonyára Te is végigjártad már vagy épp most taposod a várandóság édes-keserű útját, tele örömmel, nehézséggel, új élményekkel. Már pont kezdted megszokni az éjjeli felriadásokat, a lehetetlen kajapárosításokat, a néha biztató, néha riogató ultrahangokat és persze nagyon készülsz, fested a babaszobát, böngészed az iker babakocsikat, amikor hideg zuhanyként jön a hír: koraszülött gyermekeid lesznek. Ez nem kérdés, gyakorlatilag nincs választási lehetőséged, így fog történni. Csupán a 7. hónapban vagytok, de nincs tovább, fogy a magzatvíz, öregszik a méhlepény, az ikerpár kisebbik tagja biztosan nem húzza már pár napnál tovább, úgyhogy másnapra el kell döntenetek, hogy lesz két koraszülött babátok vagy végigmegy ugyan a várandóság, de akkor elég lesz a normál babakocsi is. Abszurdnak hangzik, de megkönnyíti a helyzetet, hogy egyik döntés sem rizikómentes, bármelyik esetben rámehet a nagyobbik gyerek is vagy akár még az édesanya is. Szóval így is, úgy is veszélyes útra léptek, a kicsinek viszont csak egy esélye van. A döntés lehetősége így hát csak elvi, hiszen hogyan is mondhatnál le róla, főleg miután érezted már a rugdalózását és esti mesét is mondtál neki. Meg aztán mit mondanál majd pár év múlva a testvérének, ha megkérdezné, hogy ki az a másik baba, aki az ultrahangos képen integet. A jó hír, hogy ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben is van remény. Úgy hívják PIC, vagyis prenatális intenzív centrum. Bár a neve ijesztő (hiszen kinek van jó élménye a kórházak intenzív osztályairól), Kecskeméten ez egy fantasztikus hely, itt naponta történnek kisebb-nagyobb csodák.

Bent vagy végre a kórházban, ott toporogsz a szülőszoba előtt, mert császárra ugye nemigen mehetsz be, egy ilyenre meg pláne nem. Egyszer csak kivágódik az ajtó, sietve kitolnak egy inkubátort és a csövek, a műszerek, a komplett orvosi stáb sűrűjében alig veszed észre, hogy az a falatnyi valami, ami benne van, a Te gyereked. Apa lettél. Első zavarodban csak annyit tudsz kérdezni, hogy ugye ő a kisebb? Hát nem, ő a nagyobb. 1470 gramm. Bele se mersz gondolni, hogy akkor mekkora a kisebb, kihozzák-e egyáltalán, túléli-e. A körülötted álló többi szülésre várakozó óvatosan gratulál, de azért azt ők is érzik, hogy ez egy elég necces helyzet. Sok idő nincs a gondolataid rendezésére, mert már hozzák is a másikat. Tényleg kisebb. Sokkal. 820 gramm. Vele már meg sem állnak, csak hátrafordulva mond egy-két rövid mondatot az orvos, miközben elsietnek vele. Hamarosan kitolják a feleséged is, még a falnál is fehérebb, remeg, sok vért vesztett. A lift felé menet megsimogatod, de ijedtedben majdnem elrántod a kezed, mert olyan hideg az egész teste, mint egy jégdarab; hirtelen nem is tudod kiért aggódj jobban, teljes a káosz. Őt viszik vissza a szobájába, te meg szobrozol a koraszülött osztály ajtaja előtt és várod, hogy jöjjön valaki, mondjon valamit. Kis idő múlva megjelenik a főorvosnő, 2 percben tájékoztat, de több időt nem kapsz, mert siet, hiszen ezen az osztályon állandóan helyzet van és ő azért van itt, hogy apró életeket mentsen, nem a te lelkedet ápolni. Igazából fel sem fogod mit mond, talán csak annyi marad meg, hogy a gyerekek el vannak látva. Pár órával később felveheted a köpenyt, maszkot, egyéb védőfelszereléseket, kezet fertőtlenítesz és bemehetsz hozzájuk. Képen lehet, hogy láttál már koraszülöttet, de élőben azért egészen más minden, mondhatni sokkol a különbség. Csak remélni mered, hogy nem azok a te gyerekeid, akikből a legtöbb cső lóg ki és akiket a legjobban villogó, sípoló műszerek vesznek körbe. De. Gyorsan realizálod, hogy ez egy más világ, egy másik dimenzió. Az életet itt nem években és kilókban, hanem percekben és grammokban mérik. Szeretnél valami jót hallani, valami biztatóval zárni a napot és bár számodra is nyilvánvaló, hogy értelmetlen kérdést teszel fel, mégis megkérdezed, mi lesz velük, milyen esélyeik vannak. Menetrend szerint érkezik a kijózanító válasz: “Apuka, 30. héten ilyet nem kérdezünk...” Magyarán mondva a gyerekeid valahol ég és föld között lebegnek és nincs az az ember, aki meg tudná mondani, mi fog történni. Lehet, hogy két hónap múlva hazaviszed őket makk egészségesen, de ugyanúgy az is lehet, hogy egyik éjjel csörög a telefon és hívnak, hogy gyertek be elbúcsúzni. Szétfeszít a tehetetlenség, a bizonytalanság, úgy érzed nem segíthetsz semmit, hiába az erőd, a diplomád, a híres férfi logikád. Megint egy katonás parancs oldja fel a patthelyzetet: “Apuka, tessék bátorítani édesanyát, annyira kell a tej, hogy már tegnapra is későn lett volna. Aztán be kell jönni hozzájuk, amilyen gyakran csak tud, minden nap nyitva van az ajtó. Tessék nekik beszélni, énekelni, mesét mondani.” Persze nem tudsz énekelni, még egy gyerekmondóka se jut eszedbe, de nincs apelláta, jobban teszed, ha gyorsan beletanulsz. Épp elköszönni készülsz, hogy akkor majd holnap megint jön apa, amikor látod, hogy a kisebbik a két apró kezével rámarkol a szájához ragasztott gyomorszondára és rángatja, próbálja kihúzni, közben sír, amit a zárt inkubátoron keresztül is hallasz. Örülsz, hogy él, hogy élni akar, küzd, harcol. Büszke vagy rá, de közben a szíved szakad meg, hogy szenvedni látod és leginkább Te magad vennéd ki belőle az összes csövet, de persze tudod, hogy nem lehet. Sose voltál az az elérzékenyülős fajta, egészen eddig. Pár nap múlva megnyugszol és rájössz, hogy ez a csöppség (kisebb, mint egy kiló kenyér) már most tanított neked valamit, olyan érzelmeket hozott elő belőled, amiknek a létezéséről sem tudtál. Becsüld meg, mert keveseknek adatik meg, ez csak a miénk, koraszülöttes apukáké.

Ahogy haladsz előre az időben, lassan rutinná válnak a látogatások, megszokod a szondákat, a fura hangokat és örülsz minden pici jó hírnek vagy épp annak, ha nincs rossz hír, nem történt semmi különös. Ha rossz hír van, akkor is talpon maradsz, teszed a dolgod, mert bőven van mit. Először első az édesanya, akinek megígérted, hogy jóban rosszban; másodszor első a gyerek, minden más csak ezután jön. Szükségük van rád, az erős kezedre, amivel a csomagokat viszed fel a lépcsőn, a hangodra, amit jobban ismernek és szeretnek, mint azt sejtenéd.

Persze ez az új és furcsa világ nemcsak a küzdésről, az önfeláldozásról szól, akadnak benne üde színfoltok is. Látványosan javul a kommunikációs képességed a kisgyerekes anyukákkal, pillanatok alatt kiismered magad az intimbetétek rengetegében, rutinosan emeled le a megfelelő bimbóvédőt a boltok polcairól és nem jössz zavarba, amikor megkérdezik, hogy kamillás, lanolinos vagy aloe verás popsitörlőt kérsz inkább. Amikor pedig Te magyarázod a tágra nyílt szemű dm-es kisasszonynak, hogy milyen is a nullás méretű pelenka (meg, hogy egyáltalán létezik ilyen), na akkor végérvényesen kihúzhatod magad, hogy igen, te vagy a világ legjobb apukája. Megfizethetetlen érzés smile hangulatjel

Ezúton köszönünk minden erőfeszítést a kecskeméti PIC kiváló csapatának. Bár még nem tudjuk, mit hoz a holnap, mikor mehetünk haza a babákkal, reményt, támogatást és rengeteg segítséget kaptunk.

Vissza

Simple vásárlói tájékoztató Támogassa adója 1%-val a
Koraszülöttekért Országos Egyesületet

Adószámunk: 18283114-1-06